Traffic
puha drog
Bemutató: 2002. november 13.
Senki sem fog hanyatt esni ettől a filmtől, sem azok, akik a drogfilmekre buknak, sem azok akik a plakáton virító sztárcsapat miatt ülnek be. Ugyanakkor Soderbergh filmje számos kérdést felvet, amiért kötelező kűr, de sehol a provokatív, átütő mondanivaló. Ha másért nem, hát Benicio del Toro két szép, véreres szeme miatt érdemes befizetni rá.
Tijuanaban két rendőr, Javier és Manolo (Jacob Vargas) lassanként rájön: a fika gyúrja a napközist, azaz tudtukon kívül már ők is a drogbizniszben dolgoznak. Manolo elpofázza a dolgot, ezért megölik, Javiert pedig barátja halálának szemtanújaként avatják be. Ám ő tud és akar is különbséget tenni a jó és a rossz között, az amerikaiak segítségével lebuktatja főnökét, hogy megtisztítsák Tijuanát a kartelektől.
Helena Ayala (Catherine Zeta-Jones) férjét lecsukják, ám ő nem sejt semmit. A családi jóbarát, végül bevallja a nőnek, férje drogkereskedelemből gazdagodott meg. Az is kiderül az asszony számára, hogy most az egyszer össze kell kapnia magát, ezért megpróbálja eltenni láb alól a koronatanút (Miguel Ferrer), akire két rendőr Arnie (Don Cheadle) és Ray (Ruíz Guzman) vigyáz – nem eléggé, így Mr. Ayala újra szabadlábra kerül és kezdődik minden elölről.
Washingtonban Robert Wakefield bíró (Michael Douglas) hadat üzen a határmenti csempészetnek, amihez megkap minden kormányzati támogatást. A drogháború (War on Drog) megindul, annak ellenére, hogy az amerikai közvélemény egyre több fórumon kérdőjelezi meg a büntetősdi drogpolitikát. Soderbergh filmje politikai vonalon erre próbálja felhívni a figyelmet, igaz csak annyira, amennyire a produceri póráz engedi.
A fehérember sír
Wakefieldék minden próbálkozása ellenére a trafik megy tovább, a bazár nem zár be. A rendőrség és a drogkereskedelem tovább játssza macska-egér játékát, holott a megelőzés vagy a drogfogyasztás okainak feltérképezése lenne a cél – érzékelteti a film.
A film a bíró, tisztes családapa egyben meghasonlásán keresztül mutatná be a problémát. Wakefield hamar rájön, hogy lánya (Erika Christensen) heroinista lett. Christensen Soderbergh másik telitalálata. A színötös, unatkozó tizenhatéves, aki a fűről hamar a heroinra kapcsol, minden bizonnyal tipikus szereplője ezeknek a történeteknek. Az ember ugyanakkor érzi, Soderbergh sem képes a közhelyes történetből valódit csinálni.
Az apa az első dührohamok után, kétségbeesetten segíteni próbál lányának azáltal, hogy elvonóba dugja. Ám Caroline hamar megszökik, és testét sem rest áruba bocsátani, hogy a gettóbéli mindennapjaihoz meglegyen a már intravénásan benyomott napi adag. Az apa és lánya barátja elindulnak felkutatni a lányt.
A keménykezű Wakefield, aki fáradhatatlan harcot hirdetett a Mexikóból beáramló drognak, de aki saját lányával kudarcot vallott, egy sajtótájékoztatóján már képtelen összeszedni magát. „Ha háborút vívunk a drog ellen, akkor az ellenség olykor a családunk tagja. De hogyan harcolhatunk a saját családunk ellen.” Soderbergh óvatosan kritizálja a tehetetlenségében egyre nagyobb apparátust felvonultató kormányzatot, amely bölcsesség helyett erődemonstrál, és ezalatt észre sem veszi, hogy környezetét mégis megtámadta a kór.
Wakefieldék az utolsó képen széles mosollyal az arcukon ülnek a terápián, immár anya, apa és lánya együtt. Mikor a terapeuta megkérdi Robert Wakefieldet, mit tesznek most ezek után, annyit mond: „Csak figyelünk.” A sarokban diszkréten pislog a kereszt.
A bika szeme
Soderbergh filmje négy Oscart vitt el tavaly (a legjobb rendezés, vágás, mellékszereplő, adaptált forgatókönyv), és ebből minden kétséget kizáróan a tijuanai zsaru, Javier Rodriguez Rodriguez (Benicio del Toro) mellékszerepe telitalálat.
Wakefield ellenpólusa a ugyanis a sármos aszfaltozó munkáshoz hasonlító Javier, az utcai zsaru, aki úgy marad mindvégig a vászon legkeményebbikje, hogy egyszer sem üt le senkit, Tijuana legveszélyesebb bérgyilkosát például egy natúr, még csak nem is bordázott óvszerrel húzza csőbe.
Gyakorlatilag ő szolgál egyedül megoldással, amikor a civilizált USA-ból érkező hatóságoktól a tijuanai kartelek lebuktatásának fejében csupán csak pénzt kér a baseballpályák esti kivilágításához. Így ugyanis a gyerekek nem a cuccért, hanem az ütőért nyúlnak. A pozitív hős mégsem ellensúlyoz, naivitása elegendő a megnyugtató végefőcím puha katarzisához.
Puha film
Soderbergh mozija nem lett nehézsúlyú film, bár minden eszköze megvolt hozzá. A kézikamerás felvételek megengedik neki, hogy tekintete szabadan mozogjon, hogy közelebb hozza a szereplőket. Ennek ellenére sem sikerült szintetizálni a három sztorit. Az egyik szokásos krimi lett, a Wakefield-család sztorija néhol elkapkodott, rutinmunkának tűnik.
Egyáltalán nem foglalkozik például a mindenütt jelenlévő feketékkel a gettóban, csupán egy korrektnek nevezhető monológot ad a Wakefield lány barátjának szájába. „Miért ne árulnának drogot, amikor minden fehér csak a drogért jár ide.” Ennyi. Talán igaz, ekkora témához nem elegendő a 147 perc, de akkor kevesebbet kell markolni.
Ráfért volna egy hidegebb zuhany a drogháború konzervatív képviselőire, és nem kevésbé egy nagyobb élmény a mozinézőkre, de úgy látszik ez is elég volt egy langyos, könnyű pezsgőfürdőhöz Los Angelesben.
