Vallomás szavak nélkül
Michel Hazanavicius: The Artist - A némafilmes
Az 1927-ben kezdődő történetben legújabb filmje premierjén ismerkedünk meg a kedves pojácával, George Valentinnal, aki névrokonához - Rodolf Valentinohoz - hasonlóan a némafilm ünnepelt bájgúnárja. Egy véltetlen folytán találkozik a fiatal, mozirajongó Peppy Millerrel, aki statisztaként próbál a filmgyártás közelébe jutni. A bulvárlapok össze is hozzák őket, majd egy filmforgatáson egymásba botlanak, de később elvállnak útjaik. Amíg az amorózó élete a hangosfilm térhódításával darabjaira hullik, Peppy sikert sikerre halmoz a beszélő filmek főszerepeiben. Ám ebben a történetben nincsenek negatív figurák, így a kis fruska karrierje csúcsán is ugyanolyan áhítattal néz az elszegényedett, magányos és alkoholista idoljára, mint a kezdetekben. Ünnepelt sztárként is figyeli Valentin életét, és az bármennyire is büszke, a film végére táncos komikus Gingerré és Freddé válnak. A történet leírva is banális, ám tökéletesen illik az alkotás stílusához és témájához: az amerikai tucat számra készülő, sztárrendszeren alapuló mozgóképek világát idézi meg, ahol csupán a főszereplőt alakító csillag személye a fontos.
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy a George Valentin féle hernyóbajszos ripacsok egykor ideálok lehettek, de a Jean Dujardin által megformált önsajnáló karakter mégis magával ragadja a nézőt. A rendező felesége, Bérénice Bejo Peppy Miller-je elbűvölően bájos, csetlő-botló teremtés. A többi karakter is a klasszikus sémát követi. Hőseinket segíti a hűséges és visszafogott komornyik, Clifton (James Cromwell), John Goodman pedig remek humorral formázza meg a filmstúdió vezetőjét, aki ugyan élet-halál ura, de aktuális sztárjai igényeit a végletekig kiszolgálja. Bár egy "tisztességes" mozilátogató abban a pillanatban hagyja el a termet, amint az alkotók egy édes háziállattal próbálják megfogni a nézőt, a szirupos történethez és az eltúlzottan közhelyes karakterábrázolás sablonjához jól passzol főhősünk kutyája, aki hűséges bohócot formál meg. Uggie-nak egyébként ígéretes karriert jósolhatunk Hollywood-ban, aki 2005-ben kezdte meg pályafutását, 2011-ben pedig az Artist-on kívül a Water for Elephants című alkotásban Reese Witherspoon és Robert Pattinson mellett is feltűnik a mozivásznon.
Beszéd nélküli nagyjátékfilmet készíteni a túlzsúfolt ingerek világában igen nehéz feladat. Mégis lankadatlan figyelemmel élvezhető Hazanavicius műve a kevésbé "elvetemült" nézők számára is, amely talán elsősorban annak köszönhető, hogy az alkotók ügyesen lavíroznak az 1920-30-as és a 2000-es évek filmkészítési stílusa között. A színészi játék módja is váltakozik a történet folyamán. Ugyan Sztanyiszlavszkij minden bizonnyal agyvérzést kapna a szereplők elnagyolt gesztusait látva, ám ezeket sem egyformán erősen használják az alakok: amikor a vásznon látjuk őket, erőteljesen eltúlzott formával élnek, karakterisztikusan jelenítik meg a '20-as évek mozgóképeinek báját, a való életükben azonban visszafogottabbak a némafilmes színészi elemek. A dialógokat helyettesítő insertek nem másolják a közel száz éve készült filmek feliratait, ironikus humort csalnak az autentikus történetbe. A vágás pedig meg sem próbálja utánozni a némafilmek esetlenségét, sokszor kifejezetten modernek és gyorsak a képváltások.
Egy ilyen film esetében kihagyhatatlan geg a hanggal való játék. Szerencsére az alkotók nem estek túlzásba a használatát illetően, éppen ezért hatnak igazán ezek a momentumok. Csupán kétszer szólalnak meg a történetben, és mindkettő Valentin alakjához köthető. A film egyik legerősebb jelenete, amikor a színész megtudja, hogy a stúdiója szeretne átállni a hangosfilm gyártásra, majd rémálmában hangossá válik körülötte világ, csupán ő nem képes hangot kiadni. A némafilmes utolsó perceiben - mikor a férfi már tud azonosulni a hangosfilm világával - ismét beszélő mozgóképpé válik az alkotás. Peppy és George közös filmjének forgatásán járunk, ők pedig teljes fogsorukat kivillantva szteppelnek a modern díszlet előtt, hogy aztán lihegve vigyorogjanak bele a kamerába, amíg el nem hangzik: Ennyi!
Hazanavicius nem felejt el megemlékezni a mozi nagy mestereire sem, Chaplin, Billy Wilder, Fred Aster és Ginger Rogers szelleme átszövi a filmet. De nem csupán a Top Hat elemei kacsintanak vissza ránk. Hőseink szerelme melodramatikus motívumokkal teli, a lecsúszott Valentin pedig mintha Orson Welles Charles Foster Kane-je lenne, amikor Peppy villájában tekint fel fénykorában készült portréjára.
Az Artist az örök kérdést boncolgatja: legyünk e hűek művészetünkhöz, vagy hódoljunk be közönség szeretetéhez vezető újításoknak. Továbbá a showbusiness kettősségének újra és újra visszatérő témáját tárja elénk, amelyben az elhasznált bohócok pillanatok alatt újabbakkal helyettesíthetők.
A francia alkotás Chaplin Rivaldafény című megrendítő klasszikusával nem veheti fel a versenyt, azonban talán nem véletlen, hogy éppen most mégis megszületett. Ahogy az 1950-es években, amikor a televízió szélesebb körű elterjedésével Amerikában visszaszorult a mozik látogatottsága, elkészült az Alkony sugárút és az Ének az esőben, 2011-ben az Artist emlékezik meg a klasszikus moziról.
A némafilmes őszinte szerelmi vallomás, amely azt meséli, hogy a mozi - minden közhelyével és kegyetlenségével együtt - csodálatos dolog.
