Valódi szőke
Csak a valódit!
Bemutató: 2004. szeptember 30.
Annyi bizonyos, hogy a rendező Tom DiCillót továbbra is erősen foglalkoztatja a szórakoztatóipari (hadi-)gépezet, azon belül is az oly sokak számára szimplán top-szakmaként aposztrofált médiauniverzumot szorgosan működtető emberi halandók világa, illetve korunk „egészséges” exhibicionizmusát önmagukban elnyomni képtelen, kizárólag „a szakmába” bejutni vágyó pórok hányattatott élete. A rendező érdeklődésének köszönhetően egy-két ambiciózus fiatal kalandjait követhetjük nyomon a filmben, kik az áhított csúcsok felé igyekeznek, kellő kínos-humoros helyzettel a nyakukban.
Joe (Matthew Modine – Rövidre vágva) és Mary (Catherine Keener – Csapnivaló, A John Malkovich menet) szépen élik fiatalos mindennapjaikat, azazhogy inkább csak élnék, ha mindkettőjük számára megadatna, hogy azzal keressék a kenyerüket, amire a leginkább indíttatást éreznek önmagukban – ez pedig, sajna, Joe esetében koránt sincs így. Joe egy, tegyük fel, négycsillagos és amúgy pedig összességében rendkívül mulatságos étterem tán egyik legkevésbé lelkes pincéreként működik, miközben rendszeres és mérhetetlen álmodozásának egy-egy leöntött frakk vagy estélyi szab csak olykor határt. (Azért, persze, ha elképzelünk egy Christopher Lloyd vezette személyzetet, megállapíthatjuk, a munkahely komolysága sem lehet az az ösztönző erő, melyre hősünknek amúgy igazán nagy szüksége volna Mikor már munka után, szabadidejében sem tud elszakadni a gondolattól, hogy végzettségéhez mérten igazi sztár-színész váljon belőle, elmegy egy válogatásra, ahol miközben nem a remélt nagyságrendű szerepet ítélik neki, Madonnától ajánlatot kap telefonon… Közben sajnos Mary egyre kevésbé tudja tolerálni Joe dolgait, így az állástalan, komplexusos és egyre inkább párkapcsolati válságba is sodródó színész helyzete kezd reménytelenné válni. Vele ellentétben, cimborájának Bobnak (Maxwell Caulfield) sikerül megütni a főnyereményt, melyet egy szappanopera főszereplése jelent számára. Bob álma viszont már nem ennyire egyszerű, számára az igazi beérkezést egy valódi szőke nő bírása jelentené, amelyik végre nem csupán festett volna, mint jelenlegi barátnője, Sahara (Bridgette Wilson), kinek bája és őszinte szerelme így nem tűnik elegendőnek…
A film szereplői több szempontból is hasonlónak mutatkoznak. Problémáik elsősorban abból adódnak, hogy motivációik nincsenek összhangban sem adottságaikkal, sem a valósággal. Joe vérbeli színészetről álmodik, miközben rendkívüli gátlásokkal bír e téren, Bob pedig a maga sajátos pszichopatológiai esetével mintha valami igaz motívumot keresne fejvesztve az életben, mint biztos kapaszkodót a teljes bizonytalanságban, csakhogy mindezt a lehető legrosszabb helyen és formában teszi. Másrészt itt vannak ezek a sodródó emberek (e tárgy egészen más szempontú kiaknázása Tom DiCillo időrendben következő filmjében, a bensőségesebb hangulatú Holdfényszelencében történik meg), akiknek nem igazán léteznek sajátságos, személyre szabott céljaik, csupán a másodkézből kapottak.
A rendező igazán életszerűen mutat be egy sajátos világot, melyben rendkívül nehéz valós értékekre lelni. A film szereplői jól vannak kiválasztva, igen tehetségesen elevenítik meg számunkra ezt a bizonyos életteret és -minőséget, ahol ha minél idegenebbnek hat valami annál ismerősebb, és fordítva – mindenesetre, igencsak nélkülözhetetlen a kellő humor a dolog pozitív szemléletéhez.
