Watchmen - Az Őrzők

Szuperhősök alkonya

Bemutató: 2009. március 5.

Zack Snyder a lehetetlenre vállalkozott, amikor minden idők legjobb képregényét próbálta átültetni a vászonra. Amit saját képességei és a hollywoodi keretek megengedtek, azt teljesítette, a Watchmen: Az őrzők ezzel együtt is csak illusztrációja Alan Moore zseniális eredetijének. Lenyűgöző vizualitása és az alapanyag iránti tisztelete viszont megkérdőjelezhetetlen.

Forradalmi mérföldkő, korszakos alapvetés, megkerülhetetlen hivatkozási pont, kihagyhatatlan klasszikus: nem fukarkodnak a jelzőkkel az ítészek, amikor Alan Moore Watchmen című képregényének jelentőségét próbálják hangsúlyozni. Az ilyen súlyos, nagy szavak mindig gyanúsak, hiszen akarva-akaratlan a kultusz építését is szolgálják, ami nem segít a reális kép felvázolásában. A laudáció-áradat ez esetben mégiscsak jogos, hiszen az 1986. szeptember és 1987. október között megjelentetett Watchmen kötetek, olyan változást indítottak el a műfajon belül, amelynek máig tartó hatása egyetlen alkotó sem vonhatta ki magát.

A kifinomult struktúrát szinte lehetetlen maradéktalanul visszaadni

Többek közt éppen műfajtörténeti jelentőségének, illetve önreflektív természetének és komplexitásának köszönhető, hogy a Watchment legtöbb rajongója – de maga a szerző is – adaptálhatatlannak tartja. És valóban, a vaskos, 12 kötetből álló képregénysorozat minden egyes rétegét, a bonyolult utaláshálót vagy a kifinomult, precíz struktúrát szinte lehetetlen maradéktalanul visszaadni. Ha viszont lajstromba vesszük az eddigi Moore-adaptációkat (A pokolból, A szövetség, V mint Vendetta), látható, hogy a legtöbb rendezőnek még a felszíni réteg megragadása is nehézséget okozott.

Zack Snyder rendező adaptált már képregényt (300) és hasznosított újra filmet is (A holtak hajnala), helyzete mégis igazi 22-es csapdája szituáció volt: ha megpróbál mindent átemelni a comicsból az első paneltől az utolsóig, akkor – jó esetben – a Sin City-hez hasonló képes illusztráció lesz a végeredmény, ha viszont radikálisan megváltoztatja a történet hangsúlyait, azzal hűtlenné válik az eredetihez, nem mellesleg pedig a rajongók dühét is magára vonja.

A képregény és a film sztorija lényegében megegyezik

Snyder végül kompromisszumos megoldást választott, és forgatókönyvírói – az X-Men-en edződött David Hayter és az újonc Alex Tse – segítségével úgy próbálta visszaadni Moore magnum opusának esszenciáját, hogy az alaptörténethez csak érintőlegesen kapcsolódó szálakat lenyesegette, illetve a fontosabb epizódokat a főcím alatt egy látványos montázsban összefoglalta. Így aztán a képregény és a film sztorija lényegében megegyezik.

A helyszín az Egyesült Államok, az idő 1985 – de nem az általunk ismert 1985. A vietnámi háború ebben az alternatív világban alig egy hétig tartott, Nixon sohasem kényszerült lemondásra, sőt ma is ő az elnök, miközben a hidegháborús feszültségek éppen nukleáris holokauszttal fenyegetik az egész emberiséget. Az USA biztonságának záloga Jon Osterman alias Dr. Manhattan, az atomtudósból lett übermensch, neki köszönhető a dübörgő gazdaság, és az ország felgyorsult technikai fejlődése is. Miatta nincs már többé szükség álarcos igazságosztókra sem, az egykori hősök – miután csoportosulásukat az ultrakonzervatív hatalom betiltotta – nyugdíjba vonultak, vagy visszatértek a civil életbe. A film – akár csak a képregény – az egyik önkéntes szuperhős, a Komédiás meggyilkolásával nyit, a tettes utáni nyomozás pedig alkalmat biztosít a többi ex-igazságosztó bemutatására, az elhunythoz és egymáshoz fűződő viszonyaik flashbackekben történő felvillantására. A második felvonásban Dr. Manhattan elhagyja a Földet, az események mögött összeesküvést gyanító Rorschach pedig börtönbe kerül, előtte viszont még sikerül rávennie egykori társát, Dan Dreiberget (alias Éjjeli Bagoly), hogy aktivizálja magát. A harmadik felvonásról pedig ildomosabb hallgatni, a Watchmen története ugyanis, formabontó tendenciái ellenére, ugyanúgy egy slusszpoénra fut ki, mint a hagyományos, konspirációs tematikával dúsított krimik.

Formabontó tendenciái ellenére, ugyanúgy egy slusszpoénra fut ki

Snyder és kollégái páratlan hűséggel emelik át a cselekmény minden lényeges fordulatát, akár konkrét dialógokat is érintetlenül megőrizve. Akciójelenetből épp annyi van a filmben, amennyi a képregényben, ahogy szexből, vérből és erőszakból is. Minden apró részlet stimmel, kezdve a díszletektől a kosztümökön át a frizurákig, de a digitális trükköket is többnyire ízléssel és dicséretes visszafogottsággal prezentálják. Ha a színészi játék színvonala nem is egyenletes, sikerült minden főbb szereplőhöz megtalálni az alkatilag passzoló karaktert: mintha mindannyian egyenesen a képregény lapjairól léptek volna le.

Az ortodox rajongók persze joggal vethetik fel, hogy a film végletekig kidolgozott színes-szagos látványvilága ellentétben áll Dave Gibbons szándékoltan puritán – szimmetrikus panelekből építkező –  rajzaival. Snyder ezúttal sem tudja például megállni, hogy a már-már védjegyévé váló szuperlassítást ne alkalmazza többször is; kérdés ugyanakkor, hogy az efféle stilizálást fel lehet-e róni egy képregény-adaptációnak. Túl a stúdió akceptálható elvárásain – a 100 milliós büdzséből nyilván nem az artmozik közönségét kívánták boldogítani –, a két médium sajátosságai közti különbségek is azt diktálhatták a rendezőnek, hogy a hosszas monológokat, vagy a hard-scifiket idéző fajsúlyos dialógokat látványos képsorokkal ellensúlyozza.

A hidegháborús, ultrakonzervatív nyolcvanas évekre reagált

Nem kevésbé jogos az a kérdés sem, hogy a történet átültetésén és virtuóz képi illusztrációján túl sikerült-e a legfontosabbat, azaz a képregény szellemiségét megragadni. A válasz valószínűleg nemleges, mert bár ugyanazokat a problémákat veti fel az adaptáció is, mint az eredeti, a kontextus közben megváltozott. Moore kultikus remekének az adta a pikantériáját – túl a szuperemberek profanizálásán –, hogy saját korára, a hidegháborús, ultrakonzervatív nyolcvanas évekre reagált. A lehetetlen küldetést így Snyder végül nem teljesítette, sikerült viszont egy olyan tisztelettudó adaptációval hódolnia minden idők legjobb képregénye előtt, amelyet akár még a művei integritására legendásan érzékeny Alan Moore is örömmel nézne meg – igaz, utólag aztán le is tagadná.