World Trade Center

A tornyok és a konyhabútor

Bemutató: 2006. szeptember 28.

Oliver Stone eddigi életművének tükrében törvényszerű, hogy az Egyesült Államok önjelölt lelkiismerete, a nemzet traumatológusa az amerikai filmiparosok közül elsőként forgatta le 2001. szeptember 11-ről szóló egész estés, családi moziját. Méghozzá demokratától meglepő módon keresztény-konzervatív szellemben, gyakori Jézus-jelenésekkel, Bush-sal. Vagy fordítva.

A sajátos (értsd: anti-demokratikus) „erkölcsi” kódexet követő World Trade Center ellenkezik mindazzal, ami a brit Peter Greengrass jegyezte, kivételes United 93-ra jellemző. Stone (A szakasz, Nixon, JFK – A nyitott dosszié, Született gyilkosok, Született július 4-én, etc.)  két, a WTC-ben rekedt kikötői rendőr „igaz” történetét hányta vászonra. Will Jimeno tiszt (az Ütközésekben nagyszerű Michael Peña), és veterán társa, John McLoughlin (Nicolas Cage) őrmester a tornyok összeomlása után betontömbök-fémdarabok alá szorultak, a romok alól több mint tizenkét óra múltán szabadították ki őket. Csodába illő megmenekülésüket újságcikkben adták hírül, ezt olvasva kereste meg a túlélőket a mű egyik producere. A forgatókönyvet a filmíróként debütáns Andrea Berloffra bízták; a választás egy effajta, kényes mega-produkció esetén különös fiaskónak bizonyul.

Oliver Stone eposza az úgynevezett „átlagember”-t emeli Hőssé.

Önök kérték!

A megfilmesített életmentés két szálon fut: nyomon követhetjük, túlélésük érdekében milyen saját-privát történeteket osztott meg egymással Jimeno és McLoughlin a romok alatt; hogyan aggódnak értük született feleségeik, a kisbabát váró Alison Jimeno (Maggie Gyllenhaal) és a négy gyereket nevelő Donna McLoughlin (Maria Bello). Oliver Stone eposza az úgynevezett „átlagember”-t emeli Hőssé. A World Trade Center kisajátít és rangsorol, amikor azt állítja: 9/11 az „átlag”-osságot képviselő amerikai polgárok tragédiája, következésképp, övék a dicsőség – és a megdicsőülés lehetősége. S mivel az ő haláluk a legnagyobb veszteség, az ő életük a legértékesebb. Mégis, mi(nd) közül?! Ahogyan a United 93-as bizonyítja, a hétköznapiság, illetve a hétköznapokban rejtőző életkatasztrófa közel sem azonos azzal, mint amikor a Stone-faragta, 9/11-es szoborcsoport fő alakjaiként előttünk magasodik egy fáskamrában fűrészelő, nejének konyhabútort tákoló rendőr-Apa-Férj, és a gyermekeket szülő, háztartásbeli Anya-Feleség.

„… ki vagy a mennyekben”

Greengrass mesterművének lényege nem más, mint hogy a United 93-as járat terroristákkal szembeszálló utasai arctalanok; nincs történetük. Azaz: bárki azonosulhat velük. (Mint az opus kapcsán írtam: csakis a Tett avathat bárkit hérosszá.) Emellett – noha pusztán leírni szégyenletes – a (nemzeti) tragédiák esetében különösen érvényes, hogy minden egyes ember élete ugyanannyit ér. Miféle idea, hogy egy sokgyermekes, a GI Jane-ből (és/vagy a Starsky és Hutch-ból) citált idézetet lét-esszenciának tekintő, keresztény apa elvesztése nagyobb aggodalmat, gyászt kell kiváltson belőlünk, mint – mondjuk – egy, vackát macskájával megosztó, mandalákat pingáló, független buddhistáé? 
Stone munkájában mindennél erősebben jelenik meg a „Kiválasztottság”, a vátesz-tudat érzése. Ez utóbbit leginkább a mélyen vallásos, militáns David Karnes (Michael Shannon) képviseli. Karnes ex-tengerészgyalogos  – aki majd Irakban áll bosszút az „ellenségen” – Isten által rárótt feladatnak tekinti, hogy könyvelői állását sutba vágva, a Ground Zeróhoz induljon, és kiszabadítsa romok alá szorult embertársait. Mindemellett, Jimeno víziójaként, többször fölvillan a foszforeszkáló-arctalan Krisztus is. A leggyakrabban elhangzó fölkiáltás az „Oh, my God!”, és a „Thanks to God!”.

Mi is hiányzik Stone celluloidjából? A nagyvonalúság.

A győzelem ára

A World Trade Center alapvető állítása, hogy a tragédia acélosítja a jellemet. A beton- és fémtörmelékek alatt fekvő John McLoughlin rádöbben, nem adott elég szeretetet nejének; ráadásul még a feleség születésnapjára barkácsolandó konyhabútort sem készítette el. (Az asszony bánatosan simogatja a szomorú tákolmányt a kis ezermesterműhelyben.) Will Jimeno és élettársa eközben kölcsönösen megfogadják, az lesz születendő lányuk neve, amit párjuk akar – s ami ellen ők eddig kitartóan tiltakoztak. (Lásd még: lemondás.)
Oliver Stone intellektuális szempontból dermesztő munkája – a majd’ szüntelenül szóló, émelyítő filmzenével -- meglepő mód a látvány tekintetében is föltűnően igénytelen. Maradéktalanul egyetértek Pete Vonder Haar (Film Threat) szaktárssal, akit a produkció egy Hallmark Network-tévéfilmre emlékeztet. Túl a minden invenció nélküli operatőri munkán (kinematográfus: a kifinomult Órákat fényképező Seamus McGarvey), a kosztümöket (el)nézegetve olybá tűnik, mintha egy prűd kisvárosban kóvályognánk, valamikor a nyolcvanas évek derekán. Ha egy szóval kellene kifejezni, mi is hiányzik Stone celluloidjából, azt mondanám: a nagyvonalúság. A World Trade Center minden ízében kisstílű, ugyanakkor végtelenül gőgös.

Oliver Stone hazafias termékéről elmélkedve – a mostanság legkevésbé írói életműve kapcsán reflektorfénybe került - Günter Grass egyik kijelentése jutott eszembe. Grass a FAZ-nak adott interjújában így fogalmazott: „A múlttal való szembenézéshez valószínűleg – totális vereségre van szükség. Ezt valahol már említettem: a győzelem butává tesz.”

A World Trade Center „győztes” film.