X-Men: Az ellenállás vége

Holokausztfilm koncentráció-zavarosoknak

Bemutató: 2006. május 25.

Kétlem, hogy a harmadik epizód képes lenne új rajongókat toborozni a sorozat számára. Sőt, ha valaki nem látta az előzményeket, erős a gyanú, hogy nagyrészt fogalma sem lesz róla, mi folyik a vásznon. Érdemes tehát legalább annyira tisztában lenni az X-men univerzummal mielőtt beülnénk a harmadik filmre, amennyire az első kettőből megismerhető. Már csak azért is, mert Bryan Singer (Közönséges bűnözők) nagyságrendekkel jobb rendező és történetmesélő, mint a harmadik részt jegyző Brett Ratner (Csúcsformában-filmek).
 
Röviden az alaphelyzet: mutánsok élnek közöttünk, akik mindegyike valami emberfeletti képességgel született. Mikor ez napvilágra kerül, a „normális” emberek rettegni kezdenek, és mindenféle módon igyekeznek elkülöníteni a „torzszülötteket”. A helyzetet árnyalja, hogy a mutánsok is két táborba csoportosulnak.

A kerekesszékbe kényszerült, gondolatolvasó Xavier professzor (Patrick Stewart) menedéket nyújt az üldözötteknek, és arra okítja őket, miként éljenek teljes életet és használják képességeiket a közösség javára. A náci haláltáborok borzalmait gyermekként átélt, minden fémet manipulálni képes Magneto (Ian McKellen) ugyanakkor elutasítja, hogy még egyszer bárki szisztematikusan kirekessze őt és a hozzá hasonlókat. Militáns klikkjébe összegyűjti a renegát mutánsokat, folyton a szerinte elkerülhetetlen végső harcra készülve az emberiség ellen.

Alig várja a következő csihi-puhi jelenetet

Az első két film folyományaként kényszerű béke köttetett a társadalom többsége és az X gént magukban hordozó emberek között. Külön „mutánsügyi minisztérium” jött létre, egy nagy, kék, szőrös mutánssal (a Bestia, Kelsey Grammer) az élén. A status quo azonban a múlté, amikor bejelentik: megtalálták az X gén „ellenszerét”, amivel visszafordítható a mutáció. Míg Xavier békés mutánsai egyszerűen nem értik, miért kellene őket „meggyógyítani”, addig Magneto attól tart, hogy ismét elérkezett a vészkorszak.

A helyzetet bonyolítja, hogy az előző epizód végén önmagát a többiekért feláldozó Jean Grey (Famke Jannsen), Xavier professzor korábbi jobbkeze visszatér a hullámsírból, de nem a régi önmagaként. Belőle lesz Főnix, minden mutáns közül a legerősebb, aki kettős személyisége miatt képtelen kontrollálni hatalmát. A kérdés, hogy melyik oldalra áll.

Az X-men univerzum az akción túl mindig magában hordozott egy másik értelmezési szintet. A kirekesztés, a rasszizmus, a tömeghisztéria veszélyei áthatják minden egyes jelenetét. Singer remekül használta ezeket az első két filmben, melyek így sokkal inkább voltak hatékony jellemábrázolással átszőtt, „gondolkodós” thrillerek, mintsem pattanásos kamaszok számára készült csili-vili akciófilmek.

Mikor kiderült, hogy Singer elhagyja a franchise-t, mi több, magával vitte az íróstábot is, hogy a nyáron bemutatandó Superman visszatér készítésében kamatoztassák kreatív energiáikat, sokan előre temették az X-men trilógia záró epizódját. Előbb Matthew Vaughn vette át a kreatív kontrollt, majd sokak nagy bánatára jött Brett Ratner, akit tipikusan a minden egyéniséget nélkülöző tisztes mesteremberek közé sorolnak.

Singer távozását leginkább a teljesen lebutított dialógusokban lehet megérezni. Noha megmaradt a mögöttes mondanivaló a kirekesztésről és fajgyűlöletről (illetve erősödött némileg a homoszexualitás és „gyógyíthatóságának” allegóriája), továbbá jöttek olyan nem kevésbé feszítő kérdések, mint a beilleszkedés kényszere – ezekkel Ratner nem képes mit kezdeni. Mihelyt e fajsúlyos kérdések felmerülnek, a film komolykodóvá, felszínessé válik. Érezhető, hogy Ratner alig várja a következő csihi-puhi jelenetet.

Ezeknél viszont kidomborodik biztos kezű kompetenciája. A film tempója szinte tökéletes (jó fél órával rövidebb, mint az előző részek). Az akciójelenetek csúcsminőségűek, leviszik az ember fejét, ahogy egy ilyen szintű produkciótól az elvárható. Hozzá kell tenni, hogy így sem érnek a második epizód Fehér-házas nyitószekvenciájának nyomába.

Elképesztő irtást visz végbe a mutánsok között

A film hangulata vészjósló, nagyon sötét, ami illik a trilógia egészéhez. Ratner mesterien teremt feszültséget. Ezt jobbára azzal éri el, hogy nem fél kulcskaraktereket kivégezni, így a néző már nagyon korán érzi: senki sincs biztonságban a főszereplők közül. Ugyanez egyben öngól is, ugyanis valóban elképesztő irtást visz végbe a mutánsok között, ami sok rajongót elidegeníthet.

Amennyiben folytatni akarják a franchise-t – márpedig ha a film a várakozásoknak megfelelően teljesít a pénztáraknál, elkerülhetetlen, hogy szülessenek következő részek a „trilógiához” – így roppant nehéz dolguk lesz a készítőknek. Megismerünk ugyan néhány új karaktert, mint például a hatalmas szárnyaival kecsesen repkedő Angyalt (Ben Foster), de ezekről az égvilágon semmit nem tudunk meg, így nem is különösebben érdekesek.

Az ellenállás végét többen A Jedi visszatérhez hasonlítják: kissé langyos lezárása egy zseniális trilógiának. Nem rossz film, az átlagból kiemelkedik, de nem ér fel az előzményekhez. Egy kissé elszomorító belegondolni, mi lehetett volna belőle, ha hozzáértőbb kezekbe kerül.