sex hikaye

80 huszár (1978)

Sára Sándor

2006. szeptember 25. - filmhu
Sára Sándor többször kezdte el filmes pályafutását. Először operatőrként mutatkozott be, még a magyar film első aranykorában, a hatvanas években. Ő fényképezte a kritikusok által bartóki vonulatnak vagy bartóki modellnek címzett irányzat legfontosabb alkotásait. Főként Gaál István és Kósa Ferenc filmjeiben volt első számú közreműködő. A Sodrásban (1963) és a Tízezer nap (1965 – bemutató: 1967) számára is nemzetközi ismertséget hozott.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A magyar operatőrök közül ő próbálkozott meg először a rendezéssel. Az önéletrajzi elemekből építkező Feldobott kő (1968) csak némi cenzurális huzavona után került közönség elé. A második rendezés, a Holnap lesz fácán (1974) szatirikus politikai parabolája is a betiltás határán mozgott. Rendezői színre lépése után egy évtizeddel forgatta a 80 huszárt, amely az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc dicsőségesnek hírelt, ám tragikus mozzanatokban bővelkedő epizódjáról szólt. 

Petőfi Sándor Lenkei százada című balladisztikus poémájában állított emléket a messzi északról embertelen viszontagságok közepette hazájukba visszatérő magyar honvédeknek. A valóság azonban mindig kegyetlenebb, mint a róla formált idealizált emlék. 
A forradalom kitörésekor számos, magyarokból álló katonai egység állomásozott az osztrák birodalom területén, de Magyarországon kívül. Nem véletlenül került bele a 12 pont követeléseibe, hogy katonáinkat ne vigyék külföldre, s az idegen katonákat vigyék el tőlünk. Egy magyar alakulat (a filmben huszárezred, melynek nem Lenkei, hanem egy Paál Farkas nevű kapitány a parancsnoka) állomáshelyén, egy lengyel kisvárosban értesül a forradalom híréről. A huszárokban megmozdul valami, honvágyból és hazaszeretetből keveredő nyugtalanító érzés. Egyikük szökni próbál, hogy visszatérjen szülőhazájába. Elfogják, visszahozzák az állomáshelyükre, és a császári tábornok parancsára a város főterén nyilvánosan megvesszőzik. A brutális büntetés nem is a magyarokból, hanem a lengyelekből vált ki lázadáshoz vezető tiltakozást. A magyarok ugyan szolidárisak velük, de csak akkor ébrednek rá helyzetük kritikus voltára, amikor büntetésből Prága környékére akarják helyezni őket. Megérett a pillanat a cselekvésre.

A magyarok hazaindulnak. Nemcsak az üldözésükre kiküldött immár ellenséges túlerővel kell megküzdeniük, hanem a természeti körülményekkel is. Köztük és hazájuk között tornyosul a Kárpátok vadregényes hegygerince. A Csoóri Sándorral közösen jegyzett forgatókönyv nem a dicsőséges pillanatokat emeli ki, ha voltak is ilyenek ebben a történelmi epizódban, hanem a gyötrelmet, szenvedést. „A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, de szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbe boruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvízébe.” Csoóri jegyezte le ezeket a szavakat a filmről írott, A történelem metaforája című kísérő tanulmányában.

A hazavezető út nem dicsőséges menetelés, amint az anekdotázó stílusú rózsaszínű múltidézés emlegetni szokta. Második vesszőfutás – nem egy emberé, hanem az egész egységé. A filmnek ez a része pusztuláskrónika. A parancsteljesítésre és a zászlóra fölesküdött katonák egy magasabb rendű parancsnak, szívük szavának és hazájuk hívásának engedelmeskednek. A megtorlás nem marad el. Előbb a természet tizedeli meg őket, aztán, mikor már úgy hiszik, hogy véget ér az életveszélyes hazaút, belefutnak a császári büntetőexpedícióba.

Ebben az időben, a hetvenes évek második felében divatos kritikusi címke született. Az ez idő tájt forgatott kalandos, magyar történelmi tárgyú filmeket elnevezték easternnek – a western műfajának mintájára. Kardos Ferenc (Hajdúk -- 1974), Gábor Pál (A járvány -- 1975), Szomjas György (Talpuk alatt fütyül a szél -- 1976, Rosszemberek -- 1978) ide sorolt filmjei mutatnak hasonlóságot egymással, történetmesélési technikában, ám Sára 80 huszárja nem rokonítható velük. Ha mindenáron címkézni akarunk – kritikusoknak, filmtörténészeknek megvan ez a rossz szokásuk –, újra a magyar film úgynevezett bartóki vonulatára hivatkozhatunk.

Tragédiát játszik nekünk a korabeli filmgyári és színházi társulatokból verbuvált színészszázad. Senkit sem lehet kiemelni, mindenki főszereplő. Csak azért említjük Madaras József, Cserhalmi György, Oszter Sándor nevét, mert emblematikus hősei voltak más magyar filmeknek. A 80 huszárban ritka egységes a színészvezetés. Talán könnyű dolga volt Sára Sándor rendezőnek, mert végül is kicsiben vagy nagyban, mindenki ugyanazt a szerepet kapta és játszotta. Nem volt viszont könnyű dolga Sára Sándor operatőrnek. Hegyen-völgyön, hóban-fagyban futni, lovagolni, lovat vezetni még valahogy megoldható, némi kaszkadőri képességet kívánó színészi feladat. Ám ugyanezt kézből, vállról vagy állványról filmszalagra rögzíteni már-már a lehetetlennel határos. S hogy ezekből a jelenetsorokból a magyar filmtörténet egyik legszebben fényképezett filmje született meg, ahol a zöldellő völgyek, csupasz sziklák, ködben úszó hegycsúcsok ugyanúgy játszanak, mint a férfi színészcsapat – ez már Sára, és segítője, Pap Ferenc másodoperatőr képalkotó tehetségének titka marad.
 
Szerző: Kelecsényi László




(1) 
Hozzászólások
1-1  /  1
2011. május 4. szerda, 13:00#1| tatface
Egy hosszú dokumentumfilm. Így emlékszem rá.