sex hikaye

80 huszár (1978)

Sára Sándor

2006. szeptember 25. - filmhu
Sára Sándor többször kezdte el filmes pályafutását. Először operatőrként mutatkozott be, még a magyar film első aranykorában, a hatvanas években. Ő fényképezte a kritikusok által bartóki vonulatnak vagy bartóki modellnek címzett irányzat legfontosabb alkotásait. Főként Gaál István és Kósa Ferenc filmjeiben volt első számú közreműködő. A Sodrásban (1963) és a Tízezer nap (1965 – bemutató: 1967) számára is nemzetközi ismertséget hozott.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A magyar operatőrök közül ő próbálkozott meg először a rendezéssel. Az önéletrajzi elemekből építkező Feldobott kő (1968) csak némi cenzurális huzavona után került közönség elé. A második rendezés, a Holnap lesz fácán (1974) szatirikus politikai parabolája is a betiltás határán mozgott. Rendezői színre lépése után egy évtizeddel forgatta a 80 huszárt, amely az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc dicsőségesnek hírelt, ám tragikus mozzanatokban bővelkedő epizódjáról szólt. 

Petőfi Sándor Lenkei százada című balladisztikus poémájában állított emléket a messzi északról embertelen viszontagságok közepette hazájukba visszatérő magyar honvédeknek. A valóság azonban mindig kegyetlenebb, mint a róla formált idealizált emlék. 
A forradalom kitörésekor számos, magyarokból álló katonai egység állomásozott az osztrák birodalom területén, de Magyarországon kívül. Nem véletlenül került bele a 12 pont követeléseibe, hogy katonáinkat ne vigyék külföldre, s az idegen katonákat vigyék el tőlünk. Egy magyar alakulat (a filmben huszárezred, melynek nem Lenkei, hanem egy Paál Farkas nevű kapitány a parancsnoka) állomáshelyén, egy lengyel kisvárosban értesül a forradalom híréről. A huszárokban megmozdul valami, honvágyból és hazaszeretetből keveredő nyugtalanító érzés. Egyikük szökni próbál, hogy visszatérjen szülőhazájába. Elfogják, visszahozzák az állomáshelyükre, és a császári tábornok parancsára a város főterén nyilvánosan megvesszőzik. A brutális büntetés nem is a magyarokból, hanem a lengyelekből vált ki lázadáshoz vezető tiltakozást. A magyarok ugyan szolidárisak velük, de csak akkor ébrednek rá helyzetük kritikus voltára, amikor büntetésből Prága környékére akarják helyezni őket. Megérett a pillanat a cselekvésre.

A magyarok hazaindulnak. Nemcsak az üldözésükre kiküldött immár ellenséges túlerővel kell megküzdeniük, hanem a természeti körülményekkel is. Köztük és hazájuk között tornyosul a Kárpátok vadregényes hegygerince. A Csoóri Sándorral közösen jegyzett forgatókönyv nem a dicsőséges pillanatokat emeli ki, ha voltak is ilyenek ebben a történelmi epizódban, hanem a gyötrelmet, szenvedést. „A történelmi lecke szép és tagolt fölmondása helyett mi azt a torokszorító érzést akartuk az emlékezet aljáról fölszabadítani, amely nemcsak ebben az egyetlen történetben ráz meg és kísért bennünket, de szinte végigköveti történelmünk minden nagy kezdeményezését: fölkészülés nélkül, vérbe boruló aggyal ugrani bele a cselekvés örvénylő mélyvízébe.” Csoóri jegyezte le ezeket a szavakat a filmről írott, A történelem metaforája című kísérő tanulmányában.

A hazavezető út nem dicsőséges menetelés, amint az anekdotázó stílusú rózsaszínű múltidézés emlegetni szokta. Második vesszőfutás – nem egy emberé, hanem az egész egységé. A filmnek ez a része pusztuláskrónika. A parancsteljesítésre és a zászlóra fölesküdött katonák egy magasabb rendű parancsnak, szívük szavának és hazájuk hívásának engedelmeskednek. A megtorlás nem marad el. Előbb a természet tizedeli meg őket, aztán, mikor már úgy hiszik, hogy véget ér az életveszélyes hazaút, belefutnak a császári büntetőexpedícióba.

Ebben az időben, a hetvenes évek második felében divatos kritikusi címke született. Az ez idő tájt forgatott kalandos, magyar történelmi tárgyú filmeket elnevezték easternnek – a western műfajának mintájára. Kardos Ferenc (Hajdúk -- 1974), Gábor Pál (A járvány -- 1975), Szomjas György (Talpuk alatt fütyül a szél -- 1976, Rosszemberek -- 1978) ide sorolt filmjei mutatnak hasonlóságot egymással, történetmesélési technikában, ám Sára 80 huszárja nem rokonítható velük. Ha mindenáron címkézni akarunk – kritikusoknak, filmtörténészeknek megvan ez a rossz szokásuk –, újra a magyar film úgynevezett bartóki vonulatára hivatkozhatunk.

Tragédiát játszik nekünk a korabeli filmgyári és színházi társulatokból verbuvált színészszázad. Senkit sem lehet kiemelni, mindenki főszereplő. Csak azért említjük Madaras József, Cserhalmi György, Oszter Sándor nevét, mert emblematikus hősei voltak más magyar filmeknek. A 80 huszárban ritka egységes a színészvezetés. Talán könnyű dolga volt Sára Sándor rendezőnek, mert végül is kicsiben vagy nagyban, mindenki ugyanazt a szerepet kapta és játszotta. Nem volt viszont könnyű dolga Sára Sándor operatőrnek. Hegyen-völgyön, hóban-fagyban futni, lovagolni, lovat vezetni még valahogy megoldható, némi kaszkadőri képességet kívánó színészi feladat. Ám ugyanezt kézből, vállról vagy állványról filmszalagra rögzíteni már-már a lehetetlennel határos. S hogy ezekből a jelenetsorokból a magyar filmtörténet egyik legszebben fényképezett filmje született meg, ahol a zöldellő völgyek, csupasz sziklák, ködben úszó hegycsúcsok ugyanúgy játszanak, mint a férfi színészcsapat – ez már Sára, és segítője, Pap Ferenc másodoperatőr képalkotó tehetségének titka marad.
 
Szerző: Kelecsényi László




(1) 
Hozzászólások
1-1  /  1
2011. május 4. szerda, 13:00#1| tatface
Egy hosszú dokumentumfilm. Így emlékszem rá.

Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012