Szegénylegények
1965
Álombrigád (1983)
Jeles András
Az Álombrigád kései termelési film, egy olyan korból, amikor a műfajt már rég megtagadta és elfeledte nemcsak a közönség, hanem az a kultúrpolitika is, amely annak idején – a Rákosi-korszakban – a szocialista rendszer reprezentatív műfajának szánta. Jeles András filmje persze nem szokványos darabja a műfajnak, hanem gyilkosan irónikus paródiája. Esterházy Péter termelési regény-paródiájának nyomán: termelésssi film.
Keserves mulatság ez, mert ez a paródia rendszer legbelső titkaihoz férkőzik hozzá: az ugyanis, hogy mi történik valójában a kelet-európai proletárral, kerek történetben, tragikusan, drámaian, irónia nélkül már nem volt elmondható, éppen ezért nem firtatta a kultúrpolitika, hogy filmek készüljenek a munkáról, a gyárakról, a munkásságról. A hősköltészeten, ha még sokan visszasírták is, a nyolcvanas elején már túl vagyunk. Azt, hogy a munkásság "nagy menetelése" nyomán nem az ígéret, legfeljebb (miként azt a filmben egy pincérkabátba bújtatott Yorick közbeszúrja) az ígérgetések földjére érkezett el, már régóta szabad tudni. A "munkanélküliek" (öregek, gondozottak, bebukottak, elmebetegek...) nyomorúságának bevallása után A fekete vonattól a Családi tűzfészeken át a Kárhozatig időről időre a munkások ínségének szédítő mélységeibe is belenézhettünk. Jeles filmje sem hagy kétséget afelől, hogy a nyolcvanas évek elejére a magyar társadalom a mélypontra süllyedt. A vigasztalan éjszakában a sör, bor, pálinka anyaistennője, a nyolckarú Delírium trónol. Alant két magyar összehajol: "Képzeld haver, voltam a Hazafias Népfrontban, és kihirdették, hogy meg kell halni, ezt adták ki parancsba." "Ilyen nincs a világon." "Pedig ez így van. Ilyen világ van." "Nem hiszem el, tudod? Hidd el, hogy nem hiszem el! Tudod eztet?" "Megszavazták." Képtelenség, tehát igaz. Hanem bármilyen messzire távolodik Jeles az ilyesfajta groteszk megoldásokkal az ötvenes évek hősepikájától, vagy az "egyszerűen, de jól" élő munkásember csendes zsánerköltészetétől, filmjének nem az adja az értékét, hogy felhívja a figyelmet a nyomorúság tényére. Mert azt már tudtuk 1983-ban is, hogy nagy a baj.
Sokkal maradandóbb az a stíluskritika, amellyel Jeles a munkásábrázolásban a naturalizmust felváltó kiútkereső korszak jellegzetes műfaját, a vitadrámát illeti. Abból az alaphelyzetből, hogy egy magyar munkásbrigád, mert önnön sorsának tükörképét és feltámadásának receptjét látja benne, előadja Gelman Prémiumát, egy militáns szerző bizonnyal olyan drámai történetet formált volna, ahol e bemutató a "maradi" és "haladó" szellem próbaköve lehetne. Csakhogy az Álombrigádban nincs vita. Nem azért, mintha a benne szereplő vezetők az átalakítás hívei lennének. A revizor óta nem gyűlt egybe ennyi hatalomittas, de végtelenül kisszerű csinovnyik, ennyi gyepes agy és szolgalélek. (Az irodák legfontosabb tartozéka a famulus, aki az "elvtársak" szóra, akár a falióra kakukkja, előpattan kis kamorájából, és engedelmesen nyújtja buksiját a főnöki simogatás alá.)
Az Álombrigádban - akár Csehov drámáiban - csak pusztulás van, ellenfél és harc nincs. "Meg kell, hogy hallgassanak bennünket, Gyula!" - kiabálja brigádvezetőjének az egyik, vezetőihez lojális brigádtag. Ki kétli? Skoda és Czuczor elvtársak minden lázadót tárt karokkal fogadnak. Nem a nyíltan szembeszegülő nyers erő, hanem ez a körmönfont szeretetáradat a megújulás legveszedelmesebb külső ellenfele. A darab próbái, anélkül, hogy megtiltanák, szép csendben abbamaradnak, a nekibuzdulás egyszer csak elül. Az Álombrigádot nézve nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a kudarc csupán a "nagyurak" mesterkedésének következménye. Ezt az eszmélkedést önnön abszurditása buktatja meg, ha nem így volna, pátosz, és nem gúny illetné meg. Márpedig Jeles könyörtelen iróniával jeleníti meg a boldogságukon ügyködő mesterembereket is. És ettől lesz az Álombrigád kopernikuszi tett a magyar munkásábrázolás történetében, a győztes proletáriátus első világi megjelenítése. A történelem itt végre - a valósághoz híven - saját tengelye és nem a munkásosztály körül látjuk forogni. Óriás örvényében mindenki ott kering, törvényeit éppoly kevéssé lehet áthágni, akár a természetét. Jeles iróniáját nem a gyűlölködés gerjesztette. A gúny nem az elgyötört bérmunkásnak szól, hanem a királynak. Aki ugyanő. És aki meztelen. Annak a világtörténelemben páratlan képtelenségnek, hogy egy "uralkodó osztály" szegénységben és tudatlanságban él. És hogy nézője érezze is, miről van szó, Jeles a hajdan volt szerelmes reményeket ("bennünk egy szép ország rejtőzik, mint gím a fekete csalitban"), megelevenítve őket, szembesíti a jelennel. A gregorián dallamhoz mozgalmi szöveg társul ("KISZ-aktívák bevonásával, továbbá übé, pébé"); valahonnan (történetesen Erdély Miklós Partitájából) idekeveredik egy bali táncos szellemivé finomult pantomimje; egy amhara (?) szerelemistennőt pedig Jeles egy vén sörkerti kujon mellé ültet, és olyan szöveget feliratoz beszéde négyezeréves muzsikája alá, amilyennel valamely elfelejtett hivatal szebb napokat látott hölgykoszorúja szokta elütni a múlni nem akaró munkaidőt. A kontraszt katasztrofális.
A szocializmus uralkodóosztálya, a proletáriátus harminc évnyi korrumpáló hatalom után már magán sem tud uralkodni, és elvesztette az a bázis, mely hatalomra jutása előtti öntudatát adta, a piac értelemadó kényszere nélkül a munka liturgiai kellékké formátlanodott. Az üzem a termelés helyszínéből a Munka kultuszának költséges díszletévé, Patyomkin-gyárrá silányult. A munka szépségét hirdető, munkásfilmekben kötelező "gépi balett" ezért nem fért bele az Álombrigádba. És ezért lehet itt olyan termékeny a stílusteremtő alapelv, az "odábbtolás" módszere. Próbálna csak a gyárak homlokzata mögé nézni egy japán rendező, biztos, hogy nem sírnánk a röhögéstől. Itt, Kelet-Európában viszont volt mi mögé nézni, a kulissza-gyárak rádőltek a látogatóra, a pártos beszéd szépen ívelő mondatainak hídja a legkisebb teher alatt is összeomlott, az a véres-verítékes erőfeszítés pedig, amit elsőre termelésnek, minden élet alapjának hinnénk, igazából össznépi komédivá züllött, "színész benne minden férfi és nő", amiben a valószerűség kedvéért olykor egy-egy, "emberke" persze odanyomódott a forró kokillához (mint itt is), beszorult a hengersorba, vagy szétlapult a légkalapács alatt. Ha ennek a termelési színjátéknak az a barokkos pompájú előadása, amivel a sztálinizmus propagandagépezete ámította "a munka hőseit" és közkatonáit, a Kádár-korban félbeszakadt is, azért a darab (szürkébb előadásban) továbbra is színen maradt (hogy aztán minden idők legköltségesebb kultuszaként teljesen kizsigerelje a szocialista országokat).
A brigád a nekibuzdulása után ismét álomba süppedhet, a sokaknak szépemlékű altatódal ("egy duna-parti csónakházban nagy a jókedv mindennap, úszik az ember a boldogságban, és a jó Duna-víz simogat...") idővel elnyomja az emberbőgést. De vannak ellenérvek is, és - nem végszavával, hanem egészében – a korszak szürreális abszurdját nagyon is reálisan látó Álombrigád közéjük tartozott, mert egy pillanatra félrevonta az illúziók súlyos függönyét, megengedte, hogy az életünket őrlő gyilkos mechanét színről színre lássuk. És keservesen röhögve búcsúzhassunk tőle.
Sokkal maradandóbb az a stíluskritika, amellyel Jeles a munkásábrázolásban a naturalizmust felváltó kiútkereső korszak jellegzetes műfaját, a vitadrámát illeti. Abból az alaphelyzetből, hogy egy magyar munkásbrigád, mert önnön sorsának tükörképét és feltámadásának receptjét látja benne, előadja Gelman Prémiumát, egy militáns szerző bizonnyal olyan drámai történetet formált volna, ahol e bemutató a "maradi" és "haladó" szellem próbaköve lehetne. Csakhogy az Álombrigádban nincs vita. Nem azért, mintha a benne szereplő vezetők az átalakítás hívei lennének. A revizor óta nem gyűlt egybe ennyi hatalomittas, de végtelenül kisszerű csinovnyik, ennyi gyepes agy és szolgalélek. (Az irodák legfontosabb tartozéka a famulus, aki az "elvtársak" szóra, akár a falióra kakukkja, előpattan kis kamorájából, és engedelmesen nyújtja buksiját a főnöki simogatás alá.)
Az Álombrigádban - akár Csehov drámáiban - csak pusztulás van, ellenfél és harc nincs. "Meg kell, hogy hallgassanak bennünket, Gyula!" - kiabálja brigádvezetőjének az egyik, vezetőihez lojális brigádtag. Ki kétli? Skoda és Czuczor elvtársak minden lázadót tárt karokkal fogadnak. Nem a nyíltan szembeszegülő nyers erő, hanem ez a körmönfont szeretetáradat a megújulás legveszedelmesebb külső ellenfele. A darab próbái, anélkül, hogy megtiltanák, szép csendben abbamaradnak, a nekibuzdulás egyszer csak elül. Az Álombrigádot nézve nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a kudarc csupán a "nagyurak" mesterkedésének következménye. Ezt az eszmélkedést önnön abszurditása buktatja meg, ha nem így volna, pátosz, és nem gúny illetné meg. Márpedig Jeles könyörtelen iróniával jeleníti meg a boldogságukon ügyködő mesterembereket is. És ettől lesz az Álombrigád kopernikuszi tett a magyar munkásábrázolás történetében, a győztes proletáriátus első világi megjelenítése. A történelem itt végre - a valósághoz híven - saját tengelye és nem a munkásosztály körül látjuk forogni. Óriás örvényében mindenki ott kering, törvényeit éppoly kevéssé lehet áthágni, akár a természetét. Jeles iróniáját nem a gyűlölködés gerjesztette. A gúny nem az elgyötört bérmunkásnak szól, hanem a királynak. Aki ugyanő. És aki meztelen. Annak a világtörténelemben páratlan képtelenségnek, hogy egy "uralkodó osztály" szegénységben és tudatlanságban él. És hogy nézője érezze is, miről van szó, Jeles a hajdan volt szerelmes reményeket ("bennünk egy szép ország rejtőzik, mint gím a fekete csalitban"), megelevenítve őket, szembesíti a jelennel. A gregorián dallamhoz mozgalmi szöveg társul ("KISZ-aktívák bevonásával, továbbá übé, pébé"); valahonnan (történetesen Erdély Miklós Partitájából) idekeveredik egy bali táncos szellemivé finomult pantomimje; egy amhara (?) szerelemistennőt pedig Jeles egy vén sörkerti kujon mellé ültet, és olyan szöveget feliratoz beszéde négyezeréves muzsikája alá, amilyennel valamely elfelejtett hivatal szebb napokat látott hölgykoszorúja szokta elütni a múlni nem akaró munkaidőt. A kontraszt katasztrofális.
A szocializmus uralkodóosztálya, a proletáriátus harminc évnyi korrumpáló hatalom után már magán sem tud uralkodni, és elvesztette az a bázis, mely hatalomra jutása előtti öntudatát adta, a piac értelemadó kényszere nélkül a munka liturgiai kellékké formátlanodott. Az üzem a termelés helyszínéből a Munka kultuszának költséges díszletévé, Patyomkin-gyárrá silányult. A munka szépségét hirdető, munkásfilmekben kötelező "gépi balett" ezért nem fért bele az Álombrigádba. És ezért lehet itt olyan termékeny a stílusteremtő alapelv, az "odábbtolás" módszere. Próbálna csak a gyárak homlokzata mögé nézni egy japán rendező, biztos, hogy nem sírnánk a röhögéstől. Itt, Kelet-Európában viszont volt mi mögé nézni, a kulissza-gyárak rádőltek a látogatóra, a pártos beszéd szépen ívelő mondatainak hídja a legkisebb teher alatt is összeomlott, az a véres-verítékes erőfeszítés pedig, amit elsőre termelésnek, minden élet alapjának hinnénk, igazából össznépi komédivá züllött, "színész benne minden férfi és nő", amiben a valószerűség kedvéért olykor egy-egy, "emberke" persze odanyomódott a forró kokillához (mint itt is), beszorult a hengersorba, vagy szétlapult a légkalapács alatt. Ha ennek a termelési színjátéknak az a barokkos pompájú előadása, amivel a sztálinizmus propagandagépezete ámította "a munka hőseit" és közkatonáit, a Kádár-korban félbeszakadt is, azért a darab (szürkébb előadásban) továbbra is színen maradt (hogy aztán minden idők legköltségesebb kultuszaként teljesen kizsigerelje a szocialista országokat).
A brigád a nekibuzdulása után ismét álomba süppedhet, a sokaknak szépemlékű altatódal ("egy duna-parti csónakházban nagy a jókedv mindennap, úszik az ember a boldogságban, és a jó Duna-víz simogat...") idővel elnyomja az emberbőgést. De vannak ellenérvek is, és - nem végszavával, hanem egészében – a korszak szürreális abszurdját nagyon is reálisan látó Álombrigád közéjük tartozott, mert egy pillanatra félrevonta az illúziók súlyos függönyét, megengedte, hogy az életünket őrlő gyilkos mechanét színről színre lássuk. És keservesen röhögve búcsúzhassunk tőle.
