sex hikaye

Az ötödik pecsét (1976)

Fábri Zoltán

2006. szeptember 28. - filmhu
A gyakorlatilag egész életművében irodalmi műveket adaptáló rendező az 1965-ös Húsz óra után egy évtizeddel ismét Sánta Ferenc regényéből forgatott történelmi filmet. Az ötödik pecsét azonban már nem a közelmúlt, az ötvenes évek és 1956 jelenig ható eseményeit elemzi, hanem a második világháború lezárult korszakához fordul.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok

A film nem vet fel új szempontokat 1944 történelme kapcsán, jóval inkább örök emberi konfliktusokat vizsgáló morális példázatnak tekinthető. Fábrinak csak azért van szüksége a történelmi háttérre, hogy – legtöbb filmjéhez hasonlóan – szélsőséges erkölcsi határhelyzetben tegye próbára hőseit.
1944 őszén egy pesti kiskocsmában ismét együtt van az összeszokott baráti társaság: Béla, a tulajdonos, Kovács, az asztalos, Király, a könyvügynök és Gyuricza, a különc órásmester. A háborús nélkülözésről folytatott hétköznapi beszélgetés során ő teszi fel a kérdést a többieknek: amennyiben haláluk után újra kezdhetnék az életüket, jómódú zsarnokok vagy inkább tisztességes rabszolgák szeretnének lenni? A vitának fültanúja lesz az új vendégként betévedt rokkant honvéd, akit az asztaltársaság nézetei alaposan felzaklatnak, s miután úgy érzi, belegázoltak öntudatába, másnap feljelenti őket a nyilasoknál. Az igazi erkölcsi próbatétel itt vár hőseinkre, a kifinomult nyilas vezető ugyanis szintén morálisan próbálja megtörni őket: szabadulásuk ára egy félholtra vert kommunistának adott pofon. Az asztaltársaság tagjai közül csak a legcinikusabb órásmester hajlandó ezen a módon megmenteni az életét. Jó oka van rá: lakásán tucatnyi zsidó gyereket bújtat.

Fábri radikális dramaturgiai megoldást alkalmaz annak érdekében, hogy a történelmi korszak minél inkább háttérbe szoruljon az erkölcsi vitába bonyolódó férfiak kocsmai beszélgetéséhez képest. A film első negyvenöt perce (majdnem a fele!) egyetlen helyszínen kíséri figyelemmel a négytagú asztaltársaság, majd az ötödikként hozzájuk csatlakozó sebesült katona vitáját. A baráti kör szétszéledése után párhuzamos képek követik a hazatérő férfiakat, ahogy ki-ki magával hurcolja a beszélgetésen felmerült dilemmát. Lelepleződik Gyuricza úr, az órás cinikus álarca is: ekkor ismerjük meg gyermekmentő tevékenységét. A 75. percben hurcolják el őket, s csak ekkor kapcsolódnak be a történetbe – új, eddig nem látott szereplőkként – a nyilasok, akiktől nemcsak a megsértett katona feljelentéséből következő verést, hanem a civil parancsnok (Latinovits Zoltán utolsó filmszerepe) útmutatása nyomán, mintegy az eddigiekre válaszul megfogalmazott „antimorális” leckét is el kell szenvedniük. A morális példázat tehát a másik oldalon szintén morális példázattal, a személyiség megtöretésének szimbolikus aktusával szembesül. Ily módon a konkrét történelmi szituációhoz kötődő dráma – a sértett kisember és a magas entellektüel fasiszta ideológiájából egyaránt következően – ugyancsak az elvont erkölcsi példabeszéd szintjén teljesedik be.

A különleges dramaturgiai szerkezeten túl említést érdemel még a film látomásos képi világa. Az asztaltársaság egyik tagjához, a könyvügynök Király úrhoz az elbeszélés folyamatos terét és idejét megtörő emlék- és fantáziaképek kapcsolódnak. S noha a férfi víziói foglalkozásából következnek, a húsra cserélt Hieronymus Bosch-album megelevenedő képei nyilvánvalóan összefüggésbe hozhatók a morális mesepéldázatban megfogalmazódó erkölcsi kérdésekkel, illetve világállapottal. A Bosch nyomán elszabaduló szürreális képzeletnél mindenesetre jóval nagyobb hatású a háborús életkép keresetlensége: az órásmester szűkös lakását zsúfolásig megtöltő, békésen alvó gyermekek látványa.
 
Szerző: Gelencsér Gábor