sex hikaye

Büntetőexpedíció

Magyar Dezső

2004. május 12. - filmhu
A Balázs Béla stúdió keretében születő film, mely ugyan nem éri el az egészestés mozidarabok hagyomány szentelte perc-hosszát, kisjátékfilmként viszont illetlenség volna kategorizálni, erősen felkavarta a vizet az évtizedforduló magyar filmjének amúgy sem nyugodalmas közegében.
Magyar Dezső filmje mindenekelőtt először villantja föl a lehetőséget, hogy a nyers és nyersességében bátor dokumentumfilm, mint a BBS divatos szociográfiai irányának csúcsterméke, nem csupán a fikcióval találkozhat, hanem ennél is meglepőbb módon a történelemmel, sőt annak egzotikus-kosztümös, távoli és érdekes idejével és terével. Ha ez a felfedezés nincs, nem válik ketté az a dokumentarista csapat, melyből a hetvenes években a Budapesti Iskola, később a Társulás Filmstúdió formálódik az egyik oldalon, Bódy Gábor és követői keresik a maguk útját - fikciót és történelmet választva, filmnyelvi kísérleteket vezényelve - a másik oldalon.

Magyar Dezső filmje másrészt magáról a történelemről mond újat a dokumentarizmus foglalatában. Az évtizedforduló egyik divatos ideája a „talált tárgy”, mely üzen a helyről és időről, amikor született, amikor elvesztették, és ezért érdemes így a maga tisztátalanságában közszemlére tenni. A történelemből talált tárgyat csinálni – ez egyenlő a történelem „dokumentarizálásával.”

Kell hozzá mindenekelőtt fakó, fekete-fehér mozgókép-közeg: mintha a darabot amolyan kortársi híradóként, vagy amatőr-filmként találták volna. (Bódy Gábor egy fél évtizeddel később vállalja a filmnyersanyag rongálását, a karcok és gyűrődések játékát, vagy az általa kikisérletezett „fényvágást” – azonban idáig az utat mégis csak Magyar óvatosabb „történelmi dokumentarizmusa” egyengette.)

Kell ezenkívül a talált tárgy képzet erősítéséhez olyan hangzó aura, mely még dokumentumfilmeknél is szokatlan, nem hogy a hagyományos kosztümös filmek hangulatfestő zenével, gondos hangmérnöki munkával, utószinkronnal szemléletessé tett világában. A Büntetőexpedíció legfontosabb hang-eszköze a csend. A csenden túl az olyan zörejek, melyek ellen az említett kosztümös filmek hang-felelősei nem győznek harcolni: a lőszerszám csörgésétől, a lihegésig, avar-ropogásig. Mintha az a bizonyos híradós, vagy ősi amatőr-filmes hagyta volna így mindezt: nyersen és zajosan.

Van ezenkívül még egy harmadik „talált tárgy jellegzetesség”. Ha a talált tárgy éppen mozgókép emlék, akkor ami szennyezi és egyben patináját adja, azok éppen a rá tapadó, burjánzó újabb és újabb képi asszociációk. Ami a képzeletbeli őshíradóhoz társul, az természetesen már nem tekinthető dokumentarista játéknak, még akkor sem, ha a Büntetőexpedíció esetében éppen ezek a „valódi” korabeli híradórészletek: századfordulós és hatvanas évekből való képek vegyesen, a lehetséges képzettársítások pontos igénye szerint. Mert hogy a Büntetőexpedícióban kép-emlékek tartoznak az egyénekhez – idős főtiszthez, fiatal hadnagyhoz és bakához egyaránt. Továbbá kép-ideák, kép-ábrándok tartoznak a lázadóhoz, és kép-asszociációk magukhoz a fogalmakhoz, szabadsághoz és forradalomhoz, továbbá a történelem mintázataihoz, melyeknek éppen a kép-asszociációk tanulsága szerint, legfőbb tulajdonságuk, hogy ismétlik magukat.

A varázslatos, és korszaknyitó forma a mai napig friss, meglehet a Büntetőexpedíció eszmevilága erősen a hatvanas évekhez, azon belül is a radikális mozgalmakkal, és azok hasonlóan radikális kritikáival telített évtized-fordulós közbeszédhez kapcsolódik. Akár balos, akár humanista olvasatát vesszük, „üzenetén” már az enervált hetvenes években is túl voltunk. Ha ma megint aktuálisnak érezzük, az csupán a 21. század első évtizedének vadonatúj (és persze újabb történelmi talált tárgyakat generáló) hipermodern büntetőexpedícióinak köszönhető.
 
Szerző: Hirsch Tibor




Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012