Ház a sziklák alatt
1958
Falak (1968)
Kovács András
A „nehéz emberek” címen köztudatba rögzülő szocialista élet-szerep nevén nevezése maga is Kovács Andrástól származik.
Igaz ugyan, hogy ez a szerep, magyar filmben megformálva, valamivel régebbi, mint maga a nagy társadalmi figyelmet vonzó dokumentumfilm vele azonos címe.
Igaz ugyan, hogy ez a szerep, magyar filmben megformálva, valamivel régebbi, mint maga a nagy társadalmi figyelmet vonzó dokumentumfilm vele azonos címe.
Kovács András Nehéz emberekje előtt már Makk filmjében, a Megszállottakban ott az első „nehéz ember”, a hatvanas évek igazi hőse, az álmait magányosan, de szigorúan termelési közegben kergető mérnök-hős. Ez a nehéz ember a kezdet-kezdetén - akár a Megszállottakban, akár Kovács „névadó” filmjében - pusztán professzionista alkotószenvedélyét hangsúlyozza. Az efféle értékek szerint való világlátás később amolyan személyiség-gazdagító fénytörést kap. Például ilyen fénytörés, amikor az évtized közepén egyre fontosabbá válik, hogy a nehéz ember egyszersmind fiatal ember is: termelési konfliktusa Szabónál, Simónál, Sáránál nem mellékesen nemzedéki konfliktus is. Az évtized végén azután, néhány rendezőnél, elsősorban Kovácsnál és Bacsónál „nehéz ember tekintete” elé egy újabb izgalmas szűrő kerül, ugyanolyan fénytörő funkcióval, mint másoknál az életkor.
Ez a „szűrő” korábban magától értetődő volt, azután viszont egy bő évtizedig illett megkerülni, a provokatív képzettársítások miatt csak azért sem nevén nem nevezni. Ez a szűrő maga az ideológia, konkrétan a marxizmus. A Falak az a film, mely a mérnök-értelmiséginél a professzionizmus mögötti indítékra is rákérdez: ugyan miért és kinek, milyen távolabbi, magasabb cél érdekében vívja a hős a maga izgalmas, de mégiscsak partikuláris termelési csatáit? Van-e egész, amibe ez a személyes elhivatottság - mint rész - illeszkedik? Kovács András azon az oldalon áll, ahol erre persze igenlő a válasz, de ennél sokkal érdekesebb, hogy az ideologizálás hosszú pihenője után először megint föl meri tenni a kérdést, és komolyan végig is gondolja – hőseivel végiggondoltatja – a lehetséges válaszokat.
A film másik újdonsága, hogy a hatvanas évek eleji termelési történetekben annak idején a nehéz ember építő szenvedélyét mederben tartó, hasznos kompromisszumok irányába terelgető taktikus káderfigura mindig csak a történet epizód-alakja lehetett. Például az emlegetett Megszállottakban ilyen epizód-alak az állami gazdaság igazgatója, a jó ügyet háttérből szolgáló középvezető. A Falak viszont az első olyan történet ebben a film-csokorban, ahol a taktikusból hős lesz: nem pusztán párja magának a Latinovits Zoltán játszotta „nehéz embernek”, de a történet arányai, és film rejtett hangsúlyai alapján fontosabb is nála. A kettős hős ugyan dramaturgia szempontból nem igazán sikeres formabontás a Falakban, a történetet lassúvá, aránytalanná és komplikálttá teszi, másfelől viszont maga a látványos „hős-váltás” az egész hazai filmtörténetre vonatkozóan nagy jelentőséggel bír. A hetvenes évek filmjeiben majd - ha meg is jelenik bennük a termelés tematika, mint például a Budapesti Iskola néhány dokumentarista darabjában - az igazi hős többé nem hagyományos nehéz ember, nem mérnök-újító, botcsinálta feltaláló, hanem maga a funkcionárius, de legalábbis a taktikus vezető, aki hatalmi erőterek között, maga is a hatalom eszközeivel harcol. Ennek őstípusa jelenik meg a Falakban, Gábor Miklós alakításában, aki valóban az a színész, aki személyiségében hordozza ezt a bizonyos taktikus sokarcúságot, beleértve azt az „arcot” is, melyet Párizsban, a magyar disszidens ifjú és radikális francia feleségének mutat. Kovács, ugyancsak úttörőként, és meglehetős bátorsággal a francia nő tekintete által megmutatja ezt a taktikus-kádert kívülről is: ha nem is végkövetkeztetésként, de mégis meghagyva a lehetőséget, hogy ideológiája netán ellentmondásos, értékrendje hamis, fontosnak és szükségesnek érzett taktikus kompromisszumai egyenesen megbocsáthatatlanok.
A Falak nagy hibája, hogy a film fentebb érintett valamennyi üzenetének megjelenítéséhez Kovács András világában hosszú körmondatok valóságos áradata szükségeltetik. A film szövetét végeláthatatlan elemző dialógusok adják párizsi kocsmától pesti termelési értekezletig, házibulitól családi disputáig – minden lehetséges formában. Különös ez akkor, amikor egyébként a magyar film divatos trendje a szavak megvetésére, és a képek kultuszára épül, éppen a Falak megnyitotta évtizedben. A mára már semmi konkréthoz, (vagyis a „létező szocializmushoz”) nem kapcsolható gondolat - és hozzá a szó dömpingje miatt a Falak fontossága erősen korhoz kötött: ma már bizonyos részei nem könnyen nézhetőek. A mai nézőnek a filmhez hozzá kell képzelni az említett évtizedfordulót, úgyis, mint a radikális gondolatok, és bőségben áradó szavak éveit, lázas vitáival, szervezett és spontán „világnézeti klubjaival”. Ha innen nézzük, a Falak éppenséggel kora értékeinek egyik leghitelesebb mozgóképes archívuma.
Ez a „szűrő” korábban magától értetődő volt, azután viszont egy bő évtizedig illett megkerülni, a provokatív képzettársítások miatt csak azért sem nevén nem nevezni. Ez a szűrő maga az ideológia, konkrétan a marxizmus. A Falak az a film, mely a mérnök-értelmiséginél a professzionizmus mögötti indítékra is rákérdez: ugyan miért és kinek, milyen távolabbi, magasabb cél érdekében vívja a hős a maga izgalmas, de mégiscsak partikuláris termelési csatáit? Van-e egész, amibe ez a személyes elhivatottság - mint rész - illeszkedik? Kovács András azon az oldalon áll, ahol erre persze igenlő a válasz, de ennél sokkal érdekesebb, hogy az ideologizálás hosszú pihenője után először megint föl meri tenni a kérdést, és komolyan végig is gondolja – hőseivel végiggondoltatja – a lehetséges válaszokat.
A film másik újdonsága, hogy a hatvanas évek eleji termelési történetekben annak idején a nehéz ember építő szenvedélyét mederben tartó, hasznos kompromisszumok irányába terelgető taktikus káderfigura mindig csak a történet epizód-alakja lehetett. Például az emlegetett Megszállottakban ilyen epizód-alak az állami gazdaság igazgatója, a jó ügyet háttérből szolgáló középvezető. A Falak viszont az első olyan történet ebben a film-csokorban, ahol a taktikusból hős lesz: nem pusztán párja magának a Latinovits Zoltán játszotta „nehéz embernek”, de a történet arányai, és film rejtett hangsúlyai alapján fontosabb is nála. A kettős hős ugyan dramaturgia szempontból nem igazán sikeres formabontás a Falakban, a történetet lassúvá, aránytalanná és komplikálttá teszi, másfelől viszont maga a látványos „hős-váltás” az egész hazai filmtörténetre vonatkozóan nagy jelentőséggel bír. A hetvenes évek filmjeiben majd - ha meg is jelenik bennük a termelés tematika, mint például a Budapesti Iskola néhány dokumentarista darabjában - az igazi hős többé nem hagyományos nehéz ember, nem mérnök-újító, botcsinálta feltaláló, hanem maga a funkcionárius, de legalábbis a taktikus vezető, aki hatalmi erőterek között, maga is a hatalom eszközeivel harcol. Ennek őstípusa jelenik meg a Falakban, Gábor Miklós alakításában, aki valóban az a színész, aki személyiségében hordozza ezt a bizonyos taktikus sokarcúságot, beleértve azt az „arcot” is, melyet Párizsban, a magyar disszidens ifjú és radikális francia feleségének mutat. Kovács, ugyancsak úttörőként, és meglehetős bátorsággal a francia nő tekintete által megmutatja ezt a taktikus-kádert kívülről is: ha nem is végkövetkeztetésként, de mégis meghagyva a lehetőséget, hogy ideológiája netán ellentmondásos, értékrendje hamis, fontosnak és szükségesnek érzett taktikus kompromisszumai egyenesen megbocsáthatatlanok.
A Falak nagy hibája, hogy a film fentebb érintett valamennyi üzenetének megjelenítéséhez Kovács András világában hosszú körmondatok valóságos áradata szükségeltetik. A film szövetét végeláthatatlan elemző dialógusok adják párizsi kocsmától pesti termelési értekezletig, házibulitól családi disputáig – minden lehetséges formában. Különös ez akkor, amikor egyébként a magyar film divatos trendje a szavak megvetésére, és a képek kultuszára épül, éppen a Falak megnyitotta évtizedben. A mára már semmi konkréthoz, (vagyis a „létező szocializmushoz”) nem kapcsolható gondolat - és hozzá a szó dömpingje miatt a Falak fontossága erősen korhoz kötött: ma már bizonyos részei nem könnyen nézhetőek. A mai nézőnek a filmhez hozzá kell képzelni az említett évtizedfordulót, úgyis, mint a radikális gondolatok, és bőségben áradó szavak éveit, lázas vitáival, szervezett és spontán „világnézeti klubjaival”. Ha innen nézzük, a Falak éppenséggel kora értékeinek egyik leghitelesebb mozgóképes archívuma.
