Ház a sziklák alatt
1958
Hogy szaladnak a fák… (1966)
Zolnay Pál
Az előzetes híradásokban A zsák volt ennek az alkotásnak a címvariánsa. Kár, hogy megváltoztatták, mert mindenképpen kifejezőbb (lenne) a végleges változatnál. Szürkébb, de lényegre törőbb. Egyszerűbb, ám találóbb. Erről győz meg bennünket Zolnay Pál rendező okos magyarázata is: „…A szegényparaszti vágyak a múltban soha nem teljesülhettek.
Ma már az egzisztenciális biztonság létrejött, de ez önmagában még nem hajtóerő. A termelőszövetkezeti konstrukció csak akkor lehet hibátlan, ha a maga céljaira hasznosíthatja az egyes emberek vágyait is. Mindaddig nem öröm, hanem kényszer a munka. Erről szól A zsák – egy városban felnőtt, falusi származású fiatalember egyéni drámájában. Ez a fiatal történész egyik – pár napig tartó – hazalátogatása során érti meg, hogy valamennyien jelképes zsákkal a hátunkon élünk a világban, s ebben a zsákban benne van egész múltunk, minden élményünk, s a hajdani és jelenlegi kapcsolatunk. Mikor ez a fiatalember megtanulja szeretni és becsülni azokat, akiknek a munka a lételemük – akkor tanulja meg önmagát, saját múltját is becsülni és szeretni; akkor talál igazán hazára…”
A szerzői nyilatkozatok nem mindig lényegretörőek; a mentség és a magyarázat keresése elfedheti a realitásokat. Ezúttal meggyőző az okfejtés és elfogadható az érvelés. A Hogy szaladnak a fák… - melynek általános emberi problematikáját az adott társadalmi konstelláció, a tsz-háttér fölerősíti – az örökség vállalásának kötelezettségét, a kötődés felelősségét, a nemzedékek lazuló kapcsolatát állítja az elbeszélés középpontjába. A dráma azzal válik katartikussá, hogy Lina néni, aki a hazalátogató ifjú férfi nevelőanyja volt, Simonnak segít válsága leküzdésében s miután leckét ad emberségből, meghal. Zolnaynak lirai képsorokban sikerült kifejezésre juttatnia, hogy az ember mennyire szeret élni – akkor is, ha öreg, akkor is, ha beteg és a helyzete úgyszólván reménytelen. Vezérmotívum továbbá a késői – de nem elkésett – találkozásban a hétköznapok költészete: az otthon melege, a hagyományok őrzése, a tisztesség parancsa.
A film szerkezetében a két sors metszéspontjára épülnek a pillérek. Többen szóvá tették, hogy a rokonszenves koncepció ellenére kissé megbillen a mű egyensúlya, mert Lina néni „vonala” intenzívebb, árnyaltabb, a generációs gondok ábrázolása alaposabban motivált, mint Simon „bűnbánata” és hangtalan sírása. Mindezért azonban kárpótol a dokumentáris hitelesség, ahogyan a falusi hangulatokat megörökíti Szécsényi Ferenc érzékeny kamerája. A csatkai búcsú kompozíciója – költői remeklés, elégikus crescendo a mondat végén. Kiss Manyi realista erővel teremt maradéktalan illúziót a szerény parasztasszony szerepében: gesztusai, mozdulatai, mondatai egyaránt hitelesek. Iglódi Istvánnak – a fentebb vázolt dramaturgiai bizonytalanság miatt – szerényebbek a lehetőségei, de ő is hiteles karaktert formál meg.
A hatvanas évek közepe – filmművészetünk felnőtté válásának időszaka. Ideje lenne a sokszor emlegetett művek mellett ezt a Zolnay-mozidarabot is értékének megfelelően jobban megbecsülni.
A szerzői nyilatkozatok nem mindig lényegretörőek; a mentség és a magyarázat keresése elfedheti a realitásokat. Ezúttal meggyőző az okfejtés és elfogadható az érvelés. A Hogy szaladnak a fák… - melynek általános emberi problematikáját az adott társadalmi konstelláció, a tsz-háttér fölerősíti – az örökség vállalásának kötelezettségét, a kötődés felelősségét, a nemzedékek lazuló kapcsolatát állítja az elbeszélés középpontjába. A dráma azzal válik katartikussá, hogy Lina néni, aki a hazalátogató ifjú férfi nevelőanyja volt, Simonnak segít válsága leküzdésében s miután leckét ad emberségből, meghal. Zolnaynak lirai képsorokban sikerült kifejezésre juttatnia, hogy az ember mennyire szeret élni – akkor is, ha öreg, akkor is, ha beteg és a helyzete úgyszólván reménytelen. Vezérmotívum továbbá a késői – de nem elkésett – találkozásban a hétköznapok költészete: az otthon melege, a hagyományok őrzése, a tisztesség parancsa.
A film szerkezetében a két sors metszéspontjára épülnek a pillérek. Többen szóvá tették, hogy a rokonszenves koncepció ellenére kissé megbillen a mű egyensúlya, mert Lina néni „vonala” intenzívebb, árnyaltabb, a generációs gondok ábrázolása alaposabban motivált, mint Simon „bűnbánata” és hangtalan sírása. Mindezért azonban kárpótol a dokumentáris hitelesség, ahogyan a falusi hangulatokat megörökíti Szécsényi Ferenc érzékeny kamerája. A csatkai búcsú kompozíciója – költői remeklés, elégikus crescendo a mondat végén. Kiss Manyi realista erővel teremt maradéktalan illúziót a szerény parasztasszony szerepében: gesztusai, mozdulatai, mondatai egyaránt hitelesek. Iglódi Istvánnak – a fentebb vázolt dramaturgiai bizonytalanság miatt – szerényebbek a lehetőségei, de ő is hiteles karaktert formál meg.
A hatvanas évek közepe – filmművészetünk felnőtté válásának időszaka. Ideje lenne a sokszor emlegetett művek mellett ezt a Zolnay-mozidarabot is értékének megfelelően jobban megbecsülni.
