sex hikaye

Így jöttem (1964)

Jancsó Miklós

2004. június 16. - filmhu
1964. Jancsó Miklóst addigra már óvatosan, udvariasan, de fölfedezték. Az Oldás és kötés alapján közönség és kritika megállapíthatta, hogy újabb, a szerzői film korparancsát teljesíteni képes rendező csatlakozni óhajt egy nála árnyalattal fiatalabb csapathoz. De csakúgy, mint azok, tudja a leckét, ismeri a divatos eszmerendszereket és tanulságos külföldi mintákat, a franciáktól Antonioni-ig, Kuroszavától az új lengyel filmig, vagyis köztük – a magyar filmművészet tudatos formálói közt -- a helye.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
Ez persze idáig csupán a kreatív mintakövetés képességének elismerése. Hogy Jancsó felette állna a mintákon, hogy hamarosan már nem tanul, de odakint a világban tőle tanulnak, illetve külön úton indul el, mely másokéval nem érintkezik, noha mások szívesen tekintenék ezt egy nagy közös filmes „magyar útnak” – stílus, tematika, értékrend útjának – ez a felismerés majd a hatvanas évek második felének filmjei alapján születik.

Mégis, Jancsó kézjegyét igazán, teljes bizonyossággal az Így jöttem után ismerjük föl. Az Így jöttem után ugyan változhat minden a rendező körül évtizedenként, vagy akár sűrűbben is – azért mindenképpen megmarad valami nehezen meghatározható, valami, amit nehéz volna néhány jó felismerhető filmes fogással, filmnyelvi eszközzel azonosítani – ami elárulja: Jancsó-filmet látunk. Az Így jöttem után harminc hosszú évig meghatározóak lesznek Jancsó híres hosszú beállításai, meghatározó lesz emberi szemmel látó, de mégis rendkívüli pozíciókból leselkedő, a szereplőkkel együtt táncoló-keringő kamerája. Meghatározó és félreismerhetetlen lesz a csendnek és a nagy nyomatékkal kimondott stilizált mondatoknak különös hangzó játéka, a halálos veszély és kiszolgáltatottság olyan finom jelzései, melyben az erőszak fenyegetése úgy van jelen, hogy csak ritkán mutatja meg magát színről-színre, vagyis a hősökkel együtt csupán lehetőségként kell állandóan észben tartanunk. Az Így jöttemben már bemutatkozik Kozák András, sok filmre, sok esztendőre Jancsó választott alteregó-színésze. Az Így jöttemben először próbálja ki egymást a szerzőpáros, akiknek az összetartozása később maga is legendává lett: a rendező-Jancsó, az író-Hernádi. Az Így jöttemben már megjelenik a későbbi filmek fontos dramaturgia mintázata, a „Jóakaratú áruló”, a közszellem mindenkor kitaszítottjának jancsói mese-szála.

Az Így jöttemet amúgy korántsem szánhatták korszaknyitó produkciónak megrendelői, hiszen nem óhajtottak mást kapni a mégiscsak fiatalnak számító rendezőtől, mint egy viszonylag friss hangon, de kellő pártossággal előadott ünnepi megemlékezést, egy felszabadulási évfordulós filmet, melyről aligha gondolhattak bármi különöset, ha egyszer témája látszatra olyan, amit megbízhatósági szempontból „nem lehet elrontani:” szovjet kiskatona és fiatal magyar hadifogoly barátkozása.
Ami született, ehhez a könnyen teljesíthető elváráshoz képest tűnt kínosnak és veszélyesnek. Bizonyos filmtörténeti értékű emlékezések szerint a hazai kultúrpolitika olyannyira zavarba jött, hogy a film akár dobozban is maradhatott volna, ha nem jut el a Moszkvai Filmfesztiválra, ahol éppen a legérintettebbek nem találnak benne kifogásolni valót. Ezután minősítik csak bemutathatónak idehaza is. Vagyis különösképpen ezúttal puha diktatúra hazai cenzorai voltak (lettek volna) a keményebbek. Az amúgy nem éberség híján való moszkvai  kultúrcsőszök, meglehet, valóban csak a barátság szép jeleneteit látták, a szovjet hadseregről születő eddig ismeretlen realista anzikszokat pedig nagyvonalúan megbocsátották.

Mi van a filmben, amit nem vettek észre? Mindenek előtt nem vették észre, hogy itt a témát, sőt, rögtön a címet is komolyan illik venni. Valaki tényleg filmet mert csinálni arról, „hogyan jött”, ami – ahogy az utak válnak el a film elején – az is föltételezi, hogy jöhetett volna máshogyan, de legalábbis fordulhatott volna más irányba, mivel van más irány. És e más irány, vagy irányok, például a legyőzött és nem a „felszabadított” nemzet keserű ellenkezése mellett is érvek sorakoznak, sőt ami az érveknél fontosabb, súlyos és feledhetetlen sérelmek, melyeket a többség dacosan dédelget. Magyar rendező ezt eddig nem merte nevén nevezni, még úgy sem, hogy vallomása szerint ő a másik utat választja. Nem merte tudatosítani, hogy ez a választása nem feltétlenül többségi választás, hogy a többséggel, a mindenhonnan sugárzó, bár hatalmi eszközökkel elhallgattatott nacionalista konszenzussal igenis fájdalmas volt szembemenni. Hogy másféle értékeket nem volt könnyű ezzel szembeállítani, és hogy a baloldaliság, attól még, hogy maga a hatalom bátorítja, nem magától értetődő. Annak, aki komolyan értékeket keres, és nem pusztán a könnyebb úton sodródik – akkor is meg kell magában oldani azt a konfliktust, ami egy ellenséges közösség és az általa felismert új értékek között feszül, ha megszálló hadsereg szavatolja az útkeresés biztonságát. Annak, aki ezt komolyan, következetesen megtette, ez igenis fájdalmas harc volt.

Ez az Így jöttemben – először a magyar filmtörténetben – mind benne van. Korábban fel sem merülhetett, hogy ez egy magyar filmben őszintén megfogalmazható. Ehhez 1964-ben is különleges témát, pillanatot, és főleg alkalmas vadonatúj filmnyelvet - és persze tökéletesen szabad, autonóm rendezői attitűdöt kellett találni.
 
Szerző: Hirsch Tibor