Ház a sziklák alatt
1958
Kárhozat (1987)
Tarr Béla
Tarr Béla 1987-es filmje, a Kárhozat előfutára a hétórás nagy műnek, a Sátántangónak, s nemcsak azért, mert itt is Krasznahorkai irodalmi szövege az alap, s mert mindkét film operatőre a fekete-fehérben "fogalmazó" Medvigy Gábor - hanem mert rendkívül erős stílusazonosság rokonítja a két opuszt. Mégsem jó szó és minősítés az "előfutár", mert a Kárhozat - függetlenül a Sátántangótól is - kiváló és erőteljes alkotás. Fekete-fehér világ, csak a sötétszürke lehet benne még erősebb: ez az a film elképzelhetetlen volna színesben.
A korabeli nyugat-európai visszhang a berlini fal leomlása előtt, a "kommunizmus végnapjait" sejtette meg Tarr filmjéből. (Legalább is a fal leomlása után így tekintenek vissza rá.) Publicisztikus és egyszerűsítő értelmezés ez, mint ahogy a Sátántangóban sem direkten a diktatúrában "vergődő" és reményvesztett kilátástalanságot érezzük meg. Hogy távolabbi párhuzammal éljek: Ottlik Iskola a határonját is lehet a fasisztoid katonaiskolai drill, egy embertelen társadalom metaforájaként felfogni: meg is tették, s bár még csak nem is hamis, sőt jogos "olvasat" ez - csakhogy szűkített, és ezért elégtelen magyarázat. A regényben és Tarr egészen másfajta filmjében is az emberi létezés, és nemcsak a rossz társadalom reménytelensége tárul fel.
Zuhog az eső és kóbor kutyák marakodnak az omladozó házak között. Az égen nincsenek madarak, de rút csikorgással bányacsillék vonulnak. A film szánalmasan vegetáló hősei egyedül maradtak, mint - Pilinszky János szavaival - "azok a lények, akik számára a világ már semmi más, mint tárgyi bizonyíték."
Könyörtelen film ez, azzá teszi kérlelhetetlenül lassú, szinte fenyegető ritmusa. Lassú éber-álmot látunk: a film szinte a tudat túlvilágában játszódik, az egyetlen létező pokolban, abban, amivé bennünk válik a közönyös túlvilág. A szűnni nem akaró eső természetes függönye ennek a tompított rémálomnak.
A Kárhozat kiemelkedően legjobb képsora a bányászbál. Víziónak érezzük, tengerfenéki hatást kelt, egy bomlott elme képzelmeit láttatja, holott ez a film legvalóságosabb, leginkább dokumentum-ízű jelenetsora: akik látták a későbbi Sátántangót, felismerik az ott vonagló emberférgek kocsmai táncának előképét.
A Kárhozatban a céltudatosan feketelelkű anti-hős egyszer csak egy vad kutyafalka közelében négykézlábra áll és versenyt ugat velük. Kétségbeesett ugatással hívja a Sátántangó még kegyetlenebb világát.
Szerző: Bikácsy Gergely
Zuhog az eső és kóbor kutyák marakodnak az omladozó házak között. Az égen nincsenek madarak, de rút csikorgással bányacsillék vonulnak. A film szánalmasan vegetáló hősei egyedül maradtak, mint - Pilinszky János szavaival - "azok a lények, akik számára a világ már semmi más, mint tárgyi bizonyíték."
Könyörtelen film ez, azzá teszi kérlelhetetlenül lassú, szinte fenyegető ritmusa. Lassú éber-álmot látunk: a film szinte a tudat túlvilágában játszódik, az egyetlen létező pokolban, abban, amivé bennünk válik a közönyös túlvilág. A szűnni nem akaró eső természetes függönye ennek a tompított rémálomnak.
A Kárhozat kiemelkedően legjobb képsora a bányászbál. Víziónak érezzük, tengerfenéki hatást kelt, egy bomlott elme képzelmeit láttatja, holott ez a film legvalóságosabb, leginkább dokumentum-ízű jelenetsora: akik látták a későbbi Sátántangót, felismerik az ott vonagló emberférgek kocsmai táncának előképét.
A Kárhozatban a céltudatosan feketelelkű anti-hős egyszer csak egy vad kutyafalka közelében négykézlábra áll és versenyt ugat velük. Kétségbeesett ugatással hívja a Sátántangó még kegyetlenebb világát.
