sex hikaye

Ludas Matyi (1949)

Nádasdy László – Ranódy László

2004. május 11. - filmhu
Talán két olyan produkció akad az 1949 és 1953 közti magyar filmtermésben, melyet manapság bemutatni nem szükségszerűen időutazás, az adott mozidarab, nem is feltétlenül filmtörténeti okítás példaanyaga, nem is áprilisi tréfa, hanem egyszerűen élvezhető filmalkotás. Az egyik ilyen film az Állami Áruház, de az egy ilyen összehasonlításban jogtalan előnnyel versenyez: harsány zenés vígjáték, vagyis megengedi, hogy benne minden, a kor követelményeihez igazodó blődséget, politikai didaxist bohózati elemnek tekintsünk, és a mai néző együtt derüljön ezeken a már eleve kacagtatásra szánt poénokkal.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A Lúdas Matyi nincs ilyen előnyös helyzetben: nincs benne semmi, amit eredetileg komolynak szántak, és most tréfaként működik. A film ennek ellenére ma is nézhető: úgy, és aszerint, ahogy ezt az alkotók a legkomolyabb szándékkal elgondolták. Mindenekelőtt tudnunk kell róla, hogy „gyártástörténeti mérföldkő”. Ugyan nem az első filmje az államosított magyar filmgyártásnak, de mindenképpen az első „gesztusfilmje” amit ünnepélyesen, a kori lehetőségeihez képest meglehetős reklámmal-propagandával, önmaga igazolásaképpen is ajánl a dolgozónak, úgyis, mint moziközönségnek, hogy lám, ilyet is tud a magyar filmgyártás, ha termelőeszközei a nép tulajdonába kerülnek. Vagyis tud gyártani színes filmet - az elsőt a hazai nagyjátékfilm külön-történetében. Ezzel máris túltett a szegénységszagú koalíciós időkön, továbbá nem csupán haladó tartalom, de látványosság tekintetében is kedvezően hasonlítható az ugyancsak „film-tudatos” Horthy-korszak kosztümös csúcsprodukcióihoz -- Rákóczi induló (1933); Az iglói diákok (1934) -- , melyek maguk is irodalmi adaptációk. A Lúdas Matyi volt az első film, melynek költségvetése meghaladta az akkori bűvös határt, az egymillió forintot: ez is gesztus és jelzés: lám, van pénz filmművészetre, ha a tőke nem aprózódik szét pártocskák között, ha a nép akaratából egy kézben egyesül. Az sem csekélység, hogy ez az első népi szuperprodukció azt is bizonyítja, hogy a nép közül vadonatúj de valóságos filmcsillagok válhatnak ki: hiszen a Lúdas Matyi sikere Soós Imre berobbanása is, amennyiben ezekre a szomorú időkre, és egy kicsiny, mindentől elzárt lokális mozi-kultúrára ilyen hollywoodi fogalmakat használni merünk. Használhatjuk: hiszen az „elegáns kiállítás”, a „nagy költségvetés”, a „sztár” (mind-mind idézőjelben) a bizonyítás -- a jelzés és gesztus – része volt.

Ma a Lúdas Matyit leginkább fakó-szürkében nézzük, és bár a színeket a számítógép talán újrateremtheti, a karcos kópián is segíthet valamennyit, aligha látjuk meg a filmben az első államosított szuperprodukciót. Vagy talán mégis? Mintha a Lúdas Matyiban minden változás ellenére ott volna a gesztus ünnepélyessége: és nem is csak a Rákosi-korszak negatív felhangjaival.  Mégiscsak egy szegény ország állt talpra a háború után gazdaságilag, úgy, hogy jut már kultúrára is. És mégiscsak szegény emberek sokaságát hozta helyzetbe. E két sugallat integrálása egyetlen műben – extra költségvetés és Soós Imre együtt -- ráadásul a megszentelt nemzeti irodalmi hagyomány foglalatában – valóban ünnepélyes gesztus: és ezt a filmből máig kiérezni. 

A Lúdas Matyi persze nem ettől maradt ma is nézhető, élvezhető, hanem mert -- talán először a magyar filmtörténetben -- nagyon szabadon játszik az egymással korábban nem igen kevert film-hangulatokkal, esetenként valóságos műfaji határsértéseket is fölvállal. A Lúdas Matyira annak ellenére emlékezünk mesevígjátékként, hogy benne a fiatal jobbágylegény megveretése teljes naturalizmussal van megmutatva. Továbbá annak ellenére, hogy a parasztok kiszolgáltatottságának ábrázolásában a Ranódy-Nádasdy rendezőpáros erős, és a korszak más filmjeiből visszaköszönő drámai hatású eszközöket használ, és hogy bekerül a filmbe az „úri cselekményszál” – fölvillantott vármegyei panoptikummal, mintha egyenesen Mikszáthi anekdota-figurák érkeznének (pontosan, szigorú hitelességgel ábrázolva, de más korból és más közegből) a Fazekas feldolgozta vidám nép legendába. Vagyis vannak komor színek, van osztályharcos keserűség, van továbbá történelmi pontosság, és van bohózat. Matyi színlelései és cselvetései mindenekelőtt; vannak azután vásári életképek, meg vicces kastély-idillek, néhány nagyszerű epizódfigurának Pamela nevelőnőnek, és a nyafka Gyöngyi kisasszonynak köszönhetően. Az előbbi Kiss Manyi nagyszerű alakítása, az utóbbival nem kisebb színésznő, mint Ruttkay Éva mutatkozik be a magyar filmben. A színészi játéknak nyilván is meghatározó szerepe van abban, hogy a Lúdas Matyit ma nézhető, értéket kínáló, rokonszenves filmnek találjuk, mégis, a műfaj és hangulat bátran vállalt eklektikája talán fontosabb: a film ettől tünhet, ha nem is kortársi produkciónak, de olyannak, mely a filmes nyugati modernitás előkészítő korszakának bizonyos irányzataival – film noir-ral, neorealizmussal, free cinemával – mégiscsak kortárs.

Ami még ezen kívül őrzi a film frissességét, az részben Fazekas Mihálytól való: a sorsáért elégtételt venni visszatérő népi entellektüel olyan archetípus, mely nem kötődik a Rákosi-rendszerhez, a film számára feladatként kijelölt rossz emlékű agitációs feladatokhoz. Azokkal legfeljebb egybeesik. Matyi „bildungsromanja” régebbről való, és persze hosszabb életű, mint a korszak. A film alkotóinak mértéktartását, a politikai megrendelésnek ellenálló ízlését dícséri, hogy ez a klasszikus nevelési helyzetet fölfedezik Fazekasnál, markánsabbá teszik a forgatókönyvben, ugyanakkor csak annyi pártos történelmi-realista motívummal dekorálják, amennyit ez a képlet még elbír. És mindez --  egy úri házasság, egy kastélyos-nevelőnős idill, vagy az uradalmi cselédség külső-belső szolidaritása – éppenséggel hiteles. Mondhatni: a hazai filmadaptációk korabeli (sőt, az egész magyar filmtörténetben kedvencnek számító) „házi szerzői” – Mikszáth és Móricz – nem tettek rosszat Fazekasnak sem, a népi legendának sem, és a bildungs roman-hős nemzetközi archetípusának sem, amikor a Ludas Matyi forgatókönyvírói őket hívták segítségül, hogy a mese egy konkrét, ismert és sokszor fölidézett magyar valóságba szervüljön.
 
Szerző: Hirsch Tibor




Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012