Szegénylegények
1965
Őszi almanach (1984)
Tarr Béla
Tarr Béla életművéből és az egész magyar filmtörténetből egyedülálló hegycsúcsként mered ki az Őszi almanach. Tarr 1984-es műve után a szikárabb, fekete-fehér stilizációnak és az idő megnyújtásának, kiüresítésének útját választotta a Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák világsikerré vált hármasában.
Ez a forma - szemben az Őszi almanach színpadiasságával - a nyolcvanas évek végén induló rendezőgeneráció számára nemcsak követhetőnek, de egyenesen vonzónak bizonyult, ahogy azt a 90-es évek elején induló „fekete filmek” vonulata bizonyítja. Az Őszi almanach szélsőségesen színpadias stilizációja a kamaradrámai intimitással párosítva nem talált követőre, a posztmodern teatralitása és valóságtól elszakadó színvilága a magyar filmben inkább a metaforikus nyelvezethez, az allegóriákhoz, a romantikus látomásokhoz, a neodadaista játékokhoz társult. Az Őszi almanach, Tarr Béla filmjei közül a legerősebb Fassbinder-hatást (legszembetűnőbben a Querelle befolyását) mutató alkotás, talán azért válhatott nehezen követhetővé, mert a szereplőkkel való zsigeri azonosulás és a szereplők által kiváltott mély ellenszenv, valamint az egyszerre elidegenítő és mégis vonzó képi világ egymással látszólag ellentmondásban álló, mégis összeérintkező pólusai a magyar filmben szokatlan, rendkívül ambivalens nézői pozíciót és szerzői attitűdöt rajzolnak ki.
A kék, piros és sárga lámpákkal bevilágított stilizált világ és a szereplők lemeztelenítése, a legszemélyesebb konfliktusok felvállalása közti kapocs a hazugság mint beszéd- és élethelyzet. A premier plánokban mutatott arcok rezzenéstelen tekintettel hazudnak bele a másik ember szemébe, a kamera objektívje előtt eggyé válnak saját hazugságukkal, szétzúzva ezzel a szóba és a képbe vetett bizalmunk maradékát. Az Őszi almanachban a legőszintébb beszélgetések és a legnagyobb hazugságok egybeérnek: a másik ember előtt tett vallomás nem a lélek lecsupaszítása, hanem pillanatnyi stratégia a hatalmi harcok gyorsan változó rendszerében. A film öt szereplője, az idős Anya (Temessy Hédi), kallódó Fia (Derzsi János), annak alkoholista Barátja (Hetényi Pál), az Anya testi-lelki bizalmasának szerepét betöltő Ápolónő (Bodnár Erika) valamint annak Szeretője (Székely B. Miklós), úgy keringenek az egyetlen színhelyül szolgáló hatalmas lakás szobáiban, mint egy kiutat nem tartalmazó labirintusban. Az öt ember összes lehetséges kettősének dialógusaiból és egy-egy jelképes erejű tablóképből összerakódó elbeszélés a másikat tárgyként használó hatalmi játékok szövevényén és az élethazugságok setét erdején vonul végig.
Az Anya, aki végigküszködte életét, s mégsem maradt más mellette a számára hatalmi pozíciót biztosító lakáson, pénzen és ékszereken kívül, folyton az életét igazoló csodára vár, ami soha nem jön el. Királynőként rendelkezik talpnyaló alattvalóival, akiknek ugyanakkor a magánytól való félelem miatt megrendítően kiszolgáltatott. Az Ápolónő tökéletesen tisztában van az Anya kiszolgáltatottságából eredő hatalmával, ezért nőiességét fitogtatva elveszi az Anyától új szövetségesét, a lakásba költöző Barátot, aki talán titkon szintén az Anya vagyonára ácsingózott. Az Ápolónő ereje abból származik, hogy soha nem volt semmije az életben, ezért mindenre kész a harcban, ezért képes odaadni magát akárkinek, akire szüksége van, így válik pillanatnyi érdekből harmadikként a Fiú szeretőjévé. A Fiú, aki számára az Anya kizárólag kellemetlen akadály a lakás birtokba vevésének útjában, szintén ráébred arra, hogy a Barát milyen veszélyt jelent az örökösödésre nézve, ezért zsarolással a marka közt tartja őt. A Szerető, aki az Ápolónő kiszolgáltatottja, nemcsak felszarvazása miatt támad a Barát ellen, hanem azért is, mert ezáltal meginog a helye a lakásban, ezért beküzdi magát az Anya bizalmába, kitúrva onnét kedvesét, majd agyafúrt stratégiát játszva ráveszi a Fiút az Ápolónő meghódítására. A gyengének és tehetetlennek látszó Szerető, miközben naphosszat a karosszékben ücsörög, pókként hálózza be a lakás összes lakóját, őszinteséget és nagylelkűséget színlelve végül körmönfont módon saját kezébe kaparintja a dolgok irányítását. A leggyengébbet, a szeretet, megértés és a tanári szerep magasztosságába vetett hit után vágyakozó Barátot kiűzik maguk közül, feláldozzák az egyensúly helyreállítása érdekében, hogy immár újraosztott kártyákkal, átrendeződött hatalmi viszonyok mellett folytathassák öncélú és önpusztító, de egyetlen vállalható életcélként űzött játékukat. Színjáték, ami önmagán kívül semmit nem tükröz; élet, ami nem több mint kiüresedett rituálé.
Szerző: Stőhr Lóránt
