kostenlos porno deutsch porno free porn titten porno gratis porno porno

Nem kérdéses, hogy az 1966-ban, vagyis az elbukott forradalom és szabadságharc után tíz évvel bemutatott film 56-ról is szól, de ebből korántsem következik, hogy a XIX. századi magyar történelemből vett példa puszta ürügy volna, amit gondosan rejtjelezni kellene és lehetne. Ha ez így lenne, a Szegénylegények mára poros múzeumi tárggyá változott volna, titkos üzenetté, aminek csak akkor és ott volt értelme és értéke, s ma már legfeljebb a történészeket érdekelhetné részleteinek pontos megfejtése. Nem, a Szegénylegények nem „üzen”, hanem létezik, méghozzá hallatlan erővel, tizedik alkalommal is magával ragad, egy percre nem ereszt el, s hiába ismerjük már a történetét, a poénjait, minden találkozáskor új árnyalatokkal gazdagodik a jelentése. Nem bírjuk levenni róla a tekintetünket: sötét csoda. Sötét, mert gonosz történetet mesél, egy levert forradalom könyörtelen és körmönfont pacifikálásának történetét. A filmet felvezető narrátor pontosan eligazít: 1869-et írunk. „A múlt század hatvanas évei. Az iparosodás, a gazdagodás, Deák Ferenc, Andrássy Gyula, Tisza Kálmán kora. 1848 szelleme frázis csupán, mindennél fontosabb a polgári jólét. A nép változatlanul él évszázadok óta. A hatvanas évek derekán az egymást követő ínséges esztendők fokozzák nyomorúságát. Szaporodnak a bűnesetek, szaporodnak a nyomorból való kétségbeesett kitörési kísérletek. A hatalom könyörtelen: a betyárokat, a szegénylegényeket keresi mindenütt. Ők az aktív ellenállás utolsó képviselői: bűnözők a hivatalos közvélemény szemében, szabadságharcosok a nép dalaiban. 1869-ben Ráday Gedeon grófot különleges hatáskörrel kormánybiztossá nevezik ki. Feladata vagyonbiztonságot teremteni. Főcsapása a szegénylegényekre irányul. Eszközeiben nem válogat.”

Ez a gyors körpanoráma értelmezi a nagyon is zárt történetet. Egyetlen nagy drámai játszma bomlik ki egyhuzamban a szemünk előtt egyetlen játéktérbe -- az alföldi pusztán épített alkalmi börtönkarámba, a Sáncba -- zárva. Ez bizony klasszikus ógörög hármas egység. Ami önmagában még csak stiláris fogás lenne, de ezen a történeten nem vasabroncsként, fojtogatóan szorul, ellenkezőleg, magából a drámai alaphelyzetből adódik. Jancsó és Hernádi archaikusan tiszta történetre, ógörög tragédiára lelt a betyárlegendáriumban. Játéktér, játszma – a Szegénylegények legfontosabb dramaturgiai titka közelében járunk – ez nem eszmedráma, annak másfajta izgalmai vannak. Ez élet-halálharc. És nem pusztán a téttől, a szembeállókat mozgató eszméktől lesz az, hanem attól, hogy ami itt történik, az mindkét fél részéről kétesélyes játszmaként van elgondolva és kivitelezve. Az első percektől fogva nyilvánvaló, hogy két ellentétes érdekű és szemléletű csoport gyilkos párbajának kellős közepébe keveredtünk, és az egyik fél vesztesként fogja elhagyni a Sáncot. Ahová nemcsak a szegénylegények, hanem – a játszma résztvevőiként --  a feketeköpenyesek is éppúgy be vannak zárva. A Sánc – Aréna; s nem frivol hasonlat, hanem az értelmezést segítő magyarázat, hogy a Szegénylegények töretlen feszültségét éppen ez a sportdramaturgia adja. Egy mérkőzés izgalmát az teremti meg, hogy körülhatárolt térben, behatárolt játékszabályok szerint játszódik, de a bizonytalanság nélkül minden szabály puszta forma, és minden mérkőzés eleve lefutott és dögunalmas lenne. A játszma izgalmát a két szembenálló fél taktikai és stratégiai döntéseinek minősége adja. Akár a sakkban, támadás és védekezés hihetetlenül bonyolult drámája bomlik ki itt is a viszonylag egyszerű játékszabályokból. Ma már döbbenetes adat, a Szegénylegényeknek egymillió nézője volt. Nem hiszem, hogy pusztán az 56-os áthallások és a Jancsó körül hamar kialakult legenda miatt nézték meg ennyien, a sakkjátszma szépsége és izgalma hihetőbb oka a sikernek, s egyszersmind bizonyítja, csakis tehetség dolga, hogy magasművészet és nagyközönség egymásra találjon. A suspens nem Hitchcock privilégiuma.

Lássuk hát a játszmát, s mindenek előtt a játszó személyeket. Egyik oldalon a hatalom képviselői sorakoznak fel: a feketeköpenyes kihallgatók, a csendőrök (ez a film egyetlen – szándékos – anakronizmusa, ez a méltán rosszhírű és rettegett fegyveres testület csak 1881-ben áll föl), foglárok, és katonák, másfelől a Sáncba terelt pusztai emberek. A feketeköpenyesek nem tudják, hogy akiket összefogdostak, azok közül kik is az igazi ellenfeleik, kik a szegénylegények, persze megtehetnék, hogy mindenkit megbüntetnek, de az a hatalom, amely a  feketeköpenyes nyomozókat a szegénylegényekre küldte, nem olyan ostoba, hogy úgy gondolja, mindenkit megbüntethet, felakasztathat, s majd az Úr kiválasztja közülük az övéit. A konszolidáció nem azonos az ámokfutó zsarnoksággal, a cél leválasztani a maroknyi „veszedelmes elemet”, a behódolásra kész, az elrettentő példa láttán könnyen meghunyászkodó többségről. Ha ostoba, zsigerből cselekvő, és kiontott zsigerekben kéjelgő hatalomról szólna a Szegénylegények, híján lenne minden szellemi izgalomnak (lehet és kell persze erről is filmet forgatni, Néró és Caligula – ős-hollywoodi sablon szerint – újra és újra visszatér), az a hatalom amely a Feketeköpenyeseket megbízta, akarva-akaratlan, rákényszerült, hogy az eszét használja. Rosszra persze, mert a cél, véget vetni a nagy szabadságnak, mely folyton fenyeget. A Szegénylegényekben hihetetlenül bonyolult csapda épül.

A Feketeköpenyesek miután likvidálták a sáncba zártak között a legveszélyesebb elemet, a négy nyelven beszélő „dolmányost” (Madaras József) kiválasztják a leggyengébb láncszemet, a rablógyilkos Gajdort (Görbe János), ő az ideális besúgó, mert zsarolható, és bármire képes azért, hogy mentse az életét. Ha magánál nagyobb bűnöst talál a sáncban, „aki többet ölt”, elengedik. Megtalálja ugyan, de az összes nevet nem tudja kiszedni belőle. Tovább próbálkozik és az egyik alvezér, Veszelka (Latinovits Zoltán) nyomára vezeti a Feketeköpenyeseket. Veszelkát is megpróbálják behálózni, sikertelenül, nem hajlandó elárulni hányan vannak a sáncban Rózsa Sándor szabadcsapatából. Újabb csapdát állítanak hát: de Veszelka inkább leugrik a sáncról, semhogy vesszőfutásra kényszerített szeretője életéért cserébe elárulja a társait. Gajdornak nincs több aduja, de csaliként még jó lehet. A szegénylegények, ahogy a Feketeköpenyesek remélik, bosszút állnak a besúgón, s így végre leleplezik magukat. Megvannak a vezetők, Torma és Kabai. Egymáshoz bilincselik őket.    
Katonák érkeznek, s kezdetét veszi a toborzás, mindenkit akit a sáncban őriznek, besoroznak a seregbe. A „súlyosakat” is. A halálnál még ez is jobb, boldog fordulat. Jancsó filmjeiben ez a legveszedelmesebb csapda, az erőszaknak könnyebb ellenállni, mint a boldogság csábításának. Rezesbanda játssza a forradalom indulóit, a huszárok parancsnoka (Tordy Géza) lovat ad Kabai és Torma alá, mutatnák be híres betyár harcmodorukat. Megkéri Tormát, szedje össze a régi szabadcsapatot, nagy szükség lenne rájuk a Monarchia seregében is. Torma boldogan áll neki a válogatásnak. Amikor együtt a Sándor csapatja, felolvassák nekik Ferenc József hadparancsát: „A császár, távollétében kegyelemben részesíti Sándort, a vezért…, a csapat többi tagja elnyeri méltó büntetését. Felhangzik a Gotterhalte, bezárult a mesterien megalkotott csapda.

Most értjük csak meg, nem nehézéletűeket, nem bűnözőket kerestek itt, hanem a szemtanúkat, akik kifecseghetnék, mi az az apróság, ami kimaradt a kiegyezésből: 48 szelleme.
És ezen a ponton érthetjük meg azt is, miből ered a kortársak által lenyűgözve figyelt, de alig-alig értett Jancsó-stílus. Ha valami, a „formalizmus” éppenséggel nagyon is távol áll a Szegénylegényektől, a választott formának mély értelme van. A hagyományos filmezésben a kamera (és a néző) mindent tud, mindent lát. Jancsónál az események sűrűjébe kerül. Ha át akarja látni, mi történik körülötte, keresnie, kutatnia kell, ezért és nem pusztán az artisztikum kedvéért mozog szüntelenül. Jancsó és Somló Tamás kamerája az első jelenettől kijelöli helyünket: nem mindentudó kívülállók vagyunk, hanem a dráma kiszolgáltatott résztvevői. A dramaturgia ugyanezt az érzetet erősíti, hiszen mindvégig kevesebbet tudunk, mint az eseményeket irányító nyomozók, a "feketeköpenyesek", fogalmunk sincs, kik ők, mire megy ki a játék. Nem rejtvényfejtő izgalom, hanem szorongás támad bennünk, nem mi keresünk, minket keresnek. A szegénylegények mi vagyunk.

 

Szerző: Schubert Gusztáv