Ház a sziklák alatt
1958
Szerelmesfilm (1970)
Szabó István
Szabó István hatvanas évekbeli filmtrilógiájának (Álmodozások kora; Apa; Szerelmesfilm) záródarabja a sorozat motívumait legerőteljesebben szabad áramlássá alakító, az elbeszélés idejét a szubjektum emlékezetének és képzeletének leginkább alárendelő költői kompozícó.
A trilógia előző darabjában, az Apában a valóság és képzelet egymást kiegészítő játékos stratégiái az apa figurájának újrateremtésére irányultak, a főhős apakeresésének, illetve azzal párhuzamosan önmaga, saját személyisége felkutatásának lírai meséjévé álltak össze. A Szerelmesfilm bizonyos tekintetben tovább lép: a személyiség identitáskeresés közben, érzelmi egyensúlyának megtalálásához a saját múlthoz, saját gyermekkorának élményeihez nyúl vissza, hogy megfejthesse jelenkori önmagát.
Jancsi, a főhős (a trilógia többi darabjához hasonlóan Bálint András alakítása) Franciaországba utazik, hogy találkozzon gyermekkori szerelmével, Katával (Halász Judit), aki az 1956-os forradalom idején emigrált. A film első felében a főhős utazásának jelenidejét megszakító visszaemlékezések, fantasztikus, illetve a jövőre (a Katával való találkozásra) vonatkozó képzelődések sűrű, már-már kaotikus szövevénye teszi mozgalmassá a kompozíciót. Mindezek által válik az események mindent felülíró középpontjává, az emlékeket és a képzeletet összetartó, abszolút középponttá a szubjektum.
Az összetett, emlékező időszerkezet a film második felében, a Katához való megérkezés után lassanként leegyszerűsödik, az egyenesvonalú, jelenidejű történet veszi át a vezető szerepet, ezáltal is hangsúlyozva, hogy a Katához kapcsolódó álmok és képzelődések idealizált birodalmából kiszakadva Jancsi kénytelen szembenézni a lány életének mai realitásával.
A múltbéli történetek hátterében mindig ott kísért a történelem, a háborús idők, majd 1956 képei, de ezek mindig csak árnyalják az uralkodó személyes hangot. A közvetlenséget, a mesélő pozíciót hangsúlyozzák azok a képek, melyekben a szereplők – a múltidéző képsorokon és a film jelenidejében is – „kinéznek” ránk, azaz belenéznek a kamerába. Eképpen mondja a kamerába egy emlékképen Kata apja: „Nekünk nincs hová menni, nekünk sosem volt hová menni” – utalva a film egyik központi motívumára, az emigrációra. E kérdéskör által lép be ugyanis elemi erővel hőseink életébe a személyességet, a szerelmi érzéseket maga alá gyűrő történelem. Ami korábban csak háttérnek, „történelemnek” látszott, az emigráció következtében barátokat és szerelmeket újraegyesíthetetlenül szétválasztó személyes kérdéssé válik. A film ugyanakkor nem a politika, a (kommunista) rendszer kegyetlenségéről szól, hanem sokkal inkább a távolság megszépítette emlékek csalóka voltáról, egy illúziókból táplálkozó szerelem lehetetlenségéről – éppen ezért lehet születése után három és fél évtizeddel is élvezhető és megélhető Jancsi és Kata története.
A filmet uraló játékos, lírai szerkesztés, a közvetlen, személyes hang most is – mint Szabó korai trilógiájának más darabjaiban is – Truffaut-t idézik. A harsány színek tudatos alkalmazása (ez Szabó első színes filmje) azonban Godard filmjeit is eszünkbe juttathatja.
Jancsi, a főhős (a trilógia többi darabjához hasonlóan Bálint András alakítása) Franciaországba utazik, hogy találkozzon gyermekkori szerelmével, Katával (Halász Judit), aki az 1956-os forradalom idején emigrált. A film első felében a főhős utazásának jelenidejét megszakító visszaemlékezések, fantasztikus, illetve a jövőre (a Katával való találkozásra) vonatkozó képzelődések sűrű, már-már kaotikus szövevénye teszi mozgalmassá a kompozíciót. Mindezek által válik az események mindent felülíró középpontjává, az emlékeket és a képzeletet összetartó, abszolút középponttá a szubjektum.
Az összetett, emlékező időszerkezet a film második felében, a Katához való megérkezés után lassanként leegyszerűsödik, az egyenesvonalú, jelenidejű történet veszi át a vezető szerepet, ezáltal is hangsúlyozva, hogy a Katához kapcsolódó álmok és képzelődések idealizált birodalmából kiszakadva Jancsi kénytelen szembenézni a lány életének mai realitásával.
A múltbéli történetek hátterében mindig ott kísért a történelem, a háborús idők, majd 1956 képei, de ezek mindig csak árnyalják az uralkodó személyes hangot. A közvetlenséget, a mesélő pozíciót hangsúlyozzák azok a képek, melyekben a szereplők – a múltidéző képsorokon és a film jelenidejében is – „kinéznek” ránk, azaz belenéznek a kamerába. Eképpen mondja a kamerába egy emlékképen Kata apja: „Nekünk nincs hová menni, nekünk sosem volt hová menni” – utalva a film egyik központi motívumára, az emigrációra. E kérdéskör által lép be ugyanis elemi erővel hőseink életébe a személyességet, a szerelmi érzéseket maga alá gyűrő történelem. Ami korábban csak háttérnek, „történelemnek” látszott, az emigráció következtében barátokat és szerelmeket újraegyesíthetetlenül szétválasztó személyes kérdéssé válik. A film ugyanakkor nem a politika, a (kommunista) rendszer kegyetlenségéről szól, hanem sokkal inkább a távolság megszépítette emlékek csalóka voltáról, egy illúziókból táplálkozó szerelem lehetetlenségéről – éppen ezért lehet születése után három és fél évtizeddel is élvezhető és megélhető Jancsi és Kata története.
A filmet uraló játékos, lírai szerkesztés, a közvetlen, személyes hang most is – mint Szabó korai trilógiájának más darabjaiban is – Truffaut-t idézik. A harsány színek tudatos alkalmazása (ez Szabó első színes filmje) azonban Godard filmjeit is eszünkbe juttathatja.
