Ház a sziklák alatt
1958
Veri az ördög a feleségét (1977)
András Ferenc
A magyar rendezők a hatvanas évek közepétől újra és újra kísérleteztek a „cseh titok” megfejtésével. A cseh-típusú vígjátékban valószínűleg a líra és a groteszk, a bohózati és a melankolikus elem, a dráma és a fecsegős anekdota arányai hordozzák ezt a titkot. Hogy ezek arányok mennyire a cseh kultúrában gyökereznek, hogyan, miképpen ültethetők át idegen talajba, arról nem tudunk semmi bizonyosat. Hiszen nem lehet azt mondani, hogy az átültetési kísérlet eleve reménytelen, ha egyszer volt, akinek sikerült, vagy volt, amikor sikerült.
Az Ismeri a Szandi-mandit?, Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza filmje a maga „csehes” jellegzetességeivel a filmes irányzat virágzásával egy időben született, és meghatározó jelentőségű filmje az évtizednek, és a magyar filmvígjáték történetének. Ugyanakkor a hetvenes években, ha fiatal szerzői filmes vígjátékot rendezett, soha nem fehér telefonos „ősváltozatot” választott mintaként, noha az, a maga kabaré-hagyományaival a magyar film történetének része. Továbbá a hatvanas évek hagyományos filmszatíráit sem választja, ezek is egyre kevésbé jelentenek követendő példát. Líra és groteszk, bohózat és melankólia, dráma és anekdota vegyesen: még két évtizeden keresztül, egészen a rendszerváltásig csökönyösen ezzel kísérletezik a rendező, ha a filmművész ambíciójával lát munkához. Általában nem sikerül neki. A titok nincs igazában megfejtve: az arányokat túl könnyű eltéveszteni.
András Ferenc első filmje, a Veri az ördög a feleségét sikeres kivétel. Nem lehet egyszerűen a cseh titok megfejtéseként értelmezni: hiszen olyasmi is van benne, ami azokban a filmekben nincs: például célzás a múltra, a történelmi összetartozás mítoszára, talán bizony a forgatókönyvíró Bereményi Géza jóvoltából, amikor „csak úgy szállt a 424-es…” Továbbá maga augusztus 20. – az egy napos cselekmény ideje - is olyan ünnep, melynek gyanús egybeesései szigorúan a magyar valóságban értelmezhetőek. Vagyis az a bizonyos „ groteszk és melankólia” sok olyan felhanggal keveredhet a szocialista alkotmány, az államalapítás, Szent István és az új kenyér ünnepén, amiből csakis „magyaros” hangulat bontható ki. Ezen felül, bár az evés, a vendégség az eredeti cseh vígjátéknak is meghatározó dramaturgiai eleme, magyar közegben ennek más a jelentése, és részben más humorforrást is nyit meg, megérintve-mozgósítva a falusi trakta, főzés, zabálás teljességgel hazai motívumát.
András Ferenc ezt a nagyszámú összetevőt sikerrel ellenőrzi, arányaikat pontosan eltalálja. Különösen sikeres abban, hogy erős, hatásos képekbe sűrítse mindezt: ebből a szempontból éppenséggel támaszkodhat a magyar film kortársi közegére, melyben nagyobb a becsülete a sokértelmű látványnak, mint a túlságosan egyszerűen értelmezhető szónak.
Veri az ördög a feleségét ráadásul olyat is nyújt, amivel cseh film biztosan nem próbálkozna: szinte teljes panoptikumot válogat össze a magyar társadalomból, vezető kádertől falusi plébánosig.
Az allegória-cselekmény végső üzenete pedig legalább olyan súlyos, mint annak idején bizonyos cseh példázatoké. „Tűz van, babám!” Mert hogy a létező szocializmus emberi rendje anélkül esik szét, hogy bárki bármit föloszlatott, megszüntetett, hivatalosan érvénytelenített volna. Káder, paraszt, kispolgár, szerző-mozgó leendő vállalkozó, fiatal és öreg, férfi és nő a mese tanulsága szerint vicces és szomorú külön világokban tévelyegnek, ahogy a hivatalos ideológia is teljesen külön rekeszben létezik, másik rekeszben a munka hétköznapjai, harmadikban a család, és persze a kriptaépítő kisember képzetei országról, történelemről, saját előzményeiről és folytatásáról.
Ennek megfelelően az augusztus 20-i forgalmi dugó, melyben mindenki összetorlódik, akinek egymáshoz nincs köze ennek az integrálhatatlan „hibrid ünnepnek” éjszakáján, tűzijáték fényben – így utólag nézve - a rendszerváltást megelőző évtized egyik legtalálóbb képi metaforája.
András Ferenc első filmje, a Veri az ördög a feleségét sikeres kivétel. Nem lehet egyszerűen a cseh titok megfejtéseként értelmezni: hiszen olyasmi is van benne, ami azokban a filmekben nincs: például célzás a múltra, a történelmi összetartozás mítoszára, talán bizony a forgatókönyvíró Bereményi Géza jóvoltából, amikor „csak úgy szállt a 424-es…” Továbbá maga augusztus 20. – az egy napos cselekmény ideje - is olyan ünnep, melynek gyanús egybeesései szigorúan a magyar valóságban értelmezhetőek. Vagyis az a bizonyos „ groteszk és melankólia” sok olyan felhanggal keveredhet a szocialista alkotmány, az államalapítás, Szent István és az új kenyér ünnepén, amiből csakis „magyaros” hangulat bontható ki. Ezen felül, bár az evés, a vendégség az eredeti cseh vígjátéknak is meghatározó dramaturgiai eleme, magyar közegben ennek más a jelentése, és részben más humorforrást is nyit meg, megérintve-mozgósítva a falusi trakta, főzés, zabálás teljességgel hazai motívumát.
András Ferenc ezt a nagyszámú összetevőt sikerrel ellenőrzi, arányaikat pontosan eltalálja. Különösen sikeres abban, hogy erős, hatásos képekbe sűrítse mindezt: ebből a szempontból éppenséggel támaszkodhat a magyar film kortársi közegére, melyben nagyobb a becsülete a sokértelmű látványnak, mint a túlságosan egyszerűen értelmezhető szónak.
Veri az ördög a feleségét ráadásul olyat is nyújt, amivel cseh film biztosan nem próbálkozna: szinte teljes panoptikumot válogat össze a magyar társadalomból, vezető kádertől falusi plébánosig.
Az allegória-cselekmény végső üzenete pedig legalább olyan súlyos, mint annak idején bizonyos cseh példázatoké. „Tűz van, babám!” Mert hogy a létező szocializmus emberi rendje anélkül esik szét, hogy bárki bármit föloszlatott, megszüntetett, hivatalosan érvénytelenített volna. Káder, paraszt, kispolgár, szerző-mozgó leendő vállalkozó, fiatal és öreg, férfi és nő a mese tanulsága szerint vicces és szomorú külön világokban tévelyegnek, ahogy a hivatalos ideológia is teljesen külön rekeszben létezik, másik rekeszben a munka hétköznapjai, harmadikban a család, és persze a kriptaépítő kisember képzetei országról, történelemről, saját előzményeiről és folytatásáról.
Ennek megfelelően az augusztus 20-i forgalmi dugó, melyben mindenki összetorlódik, akinek egymáshoz nincs köze ennek az integrálhatatlan „hibrid ünnepnek” éjszakáján, tűzijáték fényben – így utólag nézve - a rendszerváltást megelőző évtized egyik legtalálóbb képi metaforája.
