Eldorádó
1988
A nyolcvanas évek magyar filmművészete (1978/79–1989/90)
Az évtizedhatárokhoz igazodó filmtörténeti korszakolás a nyolcvanas években csődöt mond: az inkább átmenetinek tekinthető periódus részben a hetvenes évek lezárása, részben a kilencvenes évek nyitánya, a közepén pedig – ahogy Kovács András Bálint a korszakról szóló előadásában megfogalmazta – egy lyuk található, elmaradt, félbeszakadt, ellehetetlenített megújulási törekvésekkel. Belső korszakhatárt jelöl 1983/84.
Ellkészül a Budapesti Iskola köréhez tartozó Dárday István–Szalai Györgyi alkotópáros Átváltozás című dokumentum-játékfilmje, s ekkorra ér zenitjére a Dárday által életre hívott Társulás Stúdió. A Társulásban születnek a hetvenes évek tematikus és formai hagyományait radikálisan lebontó, korszakváltó filmek, az Álombrigád (Jeles András), a Kutya éji dala (Bódy Gábor) és az Őszi almanach (Tarr Béla). Valódi áttörést ezek a filmek és alkotók azonban nem tudnak véghez vinni: Jeles filmjét betiltják, Bódy hamarosan meghal, Tarr pedig teljesen elszigetelődik, majd mindennek betetőzéseként 1985-ben megszüntetik a Társulás Stúdiót. A dokumentarista és avantgárd törekvésekkel párhuzamosan kialakul a hagyományos elbeszélésmód visszavételét célzó új akadémizmus, amelynek legösszefüggőbb tematikus csoportját az 1978–83 között készült ötvenes évek-filmek képezik. A második belső korszakhatár 1986/87-re tehető, amikor is – az évtizedet mindvégig jellemző avantgárd–akadémista párhuzamot figyelembe véve – megszületik a Tarr Béla életművében stílusfordulatot hozó, egyúttal a kilencvenes évek legjelentősebb irányzatát, az ún. fekete szériát előlegező Kárhozat, illetve elindul a rendszerváltást előkészítő, illetve arra reflektáló filmek sora. A korszak végét – nem először a magyar film történetében – ismét a politika, az 1989-es rendszerváltás jelöli ki. 1989 azonban nem csupán a nyolcvanas éveket zárja le, hanem az államosított magyar filmgyártás 1948-tól tartó periódusát is.
A hatvanas évek elkötelezett, morális indíttatású társadalmi analízise a hetvenes években megszakadt, a hatalommal folytatott “reform-dialógus” értelmetlenné vált, s egyáltalán: hiányoztak azok a kihívások, amelyek kiélezett helyzetekben tehették volna mérlegre a hősök társadalmi és erkölcsi szerepvállalását. Ezt a hiányt hivatott pótolni az évtized végén induló ötvenes évek-filmek csoportja. A Rákosi-korszak kritikus ábrázolása egyrészt visszahozta a magyar film tabusértő éthoszát (amibe az is beletartozott, hogy az ötvenes évek bírálata kódoltan a korai Kádár-korszakra, sőt a jelenre is vonatkoztatható volt), másrészt komolyan vehető erkölcsi kihívással szembesítette a szereplőket. Az ötvenes évek-filmek első és egyben legkiválóbb darabjai árnyalt lélektani ábrázolásmódjukkal tűntek ki, amelyben nem pusztán illusztrációként, hanem a személyes döntések motivációjaként jelent meg a későbbi filmekben már egyre jobban elkoptatott történelmi kulissza. Gábor PálAngi Vera című filmje egy pártiskolára küldött fiatal lány, míg Kovács AndrásA ménesgazdája egy szegényparaszti származású, újonnan kinevezett vezető tragikus bukását meséli el. Mindkét filmben fontos a mechanizmus jó szándékot, erkölcsöt felszámoló természetének a politika helyett emberi dimenziókban történő vizsgálata. Az 1978–83 közötti időszakban az említetteken kívül számos ötvenes évek tematikájú film készült, igen különböző műfajban, a bűnügyi drámától (Kósa Ferenc: A mérkőzés) a melankolikus lírai történeten keresztül (Makk Károly: Két történet a félmúltból) az önéletrajzi naplóig (Mészáros Márta Napló-sorozata), a sorozatot záró Bacsó Péter-film, a Te rongyos élet pedig már zenés vígjátékkal búcsúzik a múltunktól (ahogy ezt a rendező igyekezett megtenni már az 1969-es A tanúval is, csakhogy azt a filmet akkor egy évtizedre betiltották, így kényszerűségből “bevárta” a többieket).
A hatvanas évek elkötelezett, morális indíttatású társadalmi analízise a hetvenes években megszakadt, a hatalommal folytatott “reform-dialógus” értelmetlenné vált, s egyáltalán: hiányoztak azok a kihívások, amelyek kiélezett helyzetekben tehették volna mérlegre a hősök társadalmi és erkölcsi szerepvállalását. Ezt a hiányt hivatott pótolni az évtized végén induló ötvenes évek-filmek csoportja. A Rákosi-korszak kritikus ábrázolása egyrészt visszahozta a magyar film tabusértő éthoszát (amibe az is beletartozott, hogy az ötvenes évek bírálata kódoltan a korai Kádár-korszakra, sőt a jelenre is vonatkoztatható volt), másrészt komolyan vehető erkölcsi kihívással szembesítette a szereplőket. Az ötvenes évek-filmek első és egyben legkiválóbb darabjai árnyalt lélektani ábrázolásmódjukkal tűntek ki, amelyben nem pusztán illusztrációként, hanem a személyes döntések motivációjaként jelent meg a későbbi filmekben már egyre jobban elkoptatott történelmi kulissza. Gábor PálAngi Vera című filmje egy pártiskolára küldött fiatal lány, míg Kovács AndrásA ménesgazdája egy szegényparaszti származású, újonnan kinevezett vezető tragikus bukását meséli el. Mindkét filmben fontos a mechanizmus jó szándékot, erkölcsöt felszámoló természetének a politika helyett emberi dimenziókban történő vizsgálata. Az 1978–83 közötti időszakban az említetteken kívül számos ötvenes évek tematikájú film készült, igen különböző műfajban, a bűnügyi drámától (Kósa Ferenc: A mérkőzés) a melankolikus lírai történeten keresztül (Makk Károly: Két történet a félmúltból) az önéletrajzi naplóig (Mészáros Márta Napló-sorozata), a sorozatot záró Bacsó Péter-film, a Te rongyos élet pedig már zenés vígjátékkal búcsúzik a múltunktól (ahogy ezt a rendező igyekezett megtenni már az 1969-es A tanúval is, csakhogy azt a filmet akkor egy évtizedre betiltották, így kényszerűségből “bevárta” a többieket).
Az ötvenes évek-tematika a rendszerváltás előestéjén lassan átalakult “hatvanas évek-filmekké”, vagyis a Kádár-korszak Rákosi-korszakként történő dekódolása szükségtelenné vált, s immár közvetlenül lehetett ábrázolni az elnyomó hatalom továbbélését 1956 után – akár a jelenig (az előbbire a legjobb példa Kézdi-Kovács Zsolt Kiáltás és kiáltás, az utóbbira Sára Sándor Tüske a köröm alatt című filmje). Ennek a sorozatnak szintén volt egy évekkel korábbi előhírnöke, Makk Károly 1982-es Egymásra nézve című alkotása, amely nemcsak a leszbikus szerelmi történet, hanem a főhős 1956 utáni tényfeltárása tekintetében is igen szókimondó. 1987-től aztán megjelennek az 1956-ot, valamint a korábbi tabutémákat, így a második világháborút vagy a kitelepítéseket feldolgozó filmek (Gárdos Péter: Szamárköhögés, Kósa Ferenc: A másik ember, Zsombolyai János: A halálraítélt, Makk Károly: Magyar rekviem, Téglásy Ferenc: Soha, sehol, senkinek, Bereményi Géza: Eldorádó), s ez a sorozat a kilencvenes években, sőt napjainkban is folytatódik.
Formai szempontból az ötvenes évek-filmek a hagyományos elbeszélésmód hetvenes években megingott konvencióinak visszaállítását végzik el, s ezzel a nyolcvanas évektől kibontakozó új akadémista irányzathoz kapcsolódnak. Az új akadémizmusnak – szemben a Társulás Stúdió feloszlatásával – az évtized folyamán fontos intézményi hátteret nyújtanak a nemzetközi sikerek nyomán és a politikai olvadás hatására születő nagyszámú koprodukciók. Az irányzat legismertebbé váló, világsikert elérő alkotója Szabó István, akinek a stílusváltásában az elbeszélői fordulat is jól szemléltethető. A hetvenes évek álomvíziói és allegóriái után Szabó a Bizalommal előbb a külső nézőpontú, epikus elbeszélésmódra, majd a kamarajelleget is elhagyva a történelmi tablókon elhelyezett egyéni sorsdrámákra tér át. A rendező nagyformátumú trilógiája (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) nem szakít a személy lehetőségeit a történelem szorításában vizsgáló látásmóddal, csupán a “szerzői” filmművészet korszakának lezárulása után egy szélesebb közönségréteg számára is elérhető formában mondja el gondolatait. Kevesebb sikerrel igyekeznek ötvözni a magyar tematikát és világlátást a műfaji elvárásokkal más alkotók nyolcvanas években készült koprodukciói (Mészáros Márta: Útközben, Örökség, Anna; Zsombolyai János: Vámmentes házasság; Simó Sándor: Viadukt; Gábor Pál: Hosszú vágta, A menyasszony gyönyörű volt; Gyöngyössy Imre–Kabay Barna: Yerma; Makk Károly: Játszani kell; Sándor Pál: Miss Arizona).
Formai szempontból az ötvenes évek-filmek a hagyományos elbeszélésmód hetvenes években megingott konvencióinak visszaállítását végzik el, s ezzel a nyolcvanas évektől kibontakozó új akadémista irányzathoz kapcsolódnak. Az új akadémizmusnak – szemben a Társulás Stúdió feloszlatásával – az évtized folyamán fontos intézményi hátteret nyújtanak a nemzetközi sikerek nyomán és a politikai olvadás hatására születő nagyszámú koprodukciók. Az irányzat legismertebbé váló, világsikert elérő alkotója Szabó István, akinek a stílusváltásában az elbeszélői fordulat is jól szemléltethető. A hetvenes évek álomvíziói és allegóriái után Szabó a Bizalommal előbb a külső nézőpontú, epikus elbeszélésmódra, majd a kamarajelleget is elhagyva a történelmi tablókon elhelyezett egyéni sorsdrámákra tér át. A rendező nagyformátumú trilógiája (Mephisto, Redl ezredes, Hanussen) nem szakít a személy lehetőségeit a történelem szorításában vizsgáló látásmóddal, csupán a “szerzői” filmművészet korszakának lezárulása után egy szélesebb közönségréteg számára is elérhető formában mondja el gondolatait. Kevesebb sikerrel igyekeznek ötvözni a magyar tematikát és világlátást a műfaji elvárásokkal más alkotók nyolcvanas években készült koprodukciói (Mészáros Márta: Útközben, Örökség, Anna; Zsombolyai János: Vámmentes házasság; Simó Sándor: Viadukt; Gábor Pál: Hosszú vágta, A menyasszony gyönyörű volt; Gyöngyössy Imre–Kabay Barna: Yerma; Makk Károly: Játszani kell; Sándor Pál: Miss Arizona).
Az új akadémizmusnak a nyolcvanas években valódi avantgárd “ellenlábasa” akad, ezen a téren igazán jelentős áramlat azonban csak a periférián, a Balázs Béla Stúdió műhelyében alakulhat ki. Az 1983–84-ben tetőző, új érzékenységnek vagy új narrativitásnak nevezett irányzat a fősodorhoz lényegében csak Gothár Péteren keresztül kapcsolódik, aki a mára klasszikussá vált nemzedéki filmjét, a Megáll az időt követően az új magyar próza legradikálisabb nyelvújítójához, Esterházy Péterhez fordul, hogy elszántan és nagy lendülettel belebonyolódjon a “történetmondás nehézségeibe”. Az Idő van és a Tiszta Amerika ily módon a hetvenes évek nemzedéki közérzetfilmjeit folytató, ugyanakkor a nyolcvanas évek posztmodern törekvéseihez is szorosan kapcsolódó, egyfajta hídszerepet betöltő filmként jött létre. Az igazán radikális – és elszigetelt – művek tehát elsősorban a BBS-ben készültek. Az irányzat legjellegzetesebb darabja Müller Péter Ex-kódex, Wahorn András Jégkrémbalett és Szirtes András A pronuma bolyok története című filmje – a legfontosabb viszont kétségtelenül a Kutya éji dala, ráadásul Bódy harmadik nagyjátékfilmje a szélesebb közönséghez is eljutott. Az új érzékenység esztétikai eszméjét röviden az irónia, a játékosság, a személyesség fogalmaival írhatjuk le, amely tehát lemond mind a szociológiai igényű valóságábrázolásról, mind a társadalmi–politikai analízisről, pontosabban más dimenzióba helyezi át ezeket a kérdéseket. A hagyományok fenntartásában, ugyanakkor radikális átértelmezésükben Bódy jut legmesszebbre; ő az, aki a legszélesebb fesztávot nyitja filmjének közvetlen politikai tartalma (gondoljunk a volt tanácselnökre vagy a katonatisztre) és univerzalisztikus, posztmodern szemléletmódja között (a csillagász és a különféle alternatív zenekarok szerepeltetése), sőt ironikusan még a magyar film “dekódolási” hagyományát is folytatja (saját maga álpap szerepében). Szellemi törekvésében Bódyhoz kapcsolódik Jeles András Álombrigádja is, amely jóval közvetlenebbül dekonstruálja a politikai munkásfilm szocialista realista sémáit, elsősorban a színházi stilizáció eszközeivel (ugyanezt az eljárást folytatja más témakörben az Angyali üdvözlet formabontó Madách-adaptációja is). Visszatérve az új érzékenyekhez: a szemléletmódtól – a posztmodern szellemében – nem idegen a magas és a tömegművészet közötti határ lebontása, azaz a popularizálódás. Ezen az úton indul el Xantus János életműve az Eszkimó asszony fázik című filmmel, s ennek az “új hatásosságnak” a nyomai figyelhetők meg a nyolcvanas évek végén induló generáció pályakezdő munkáiban (Sőth Sándor: A szárnyas ügynök, Monory M. András: Meteo, Szász János: Szédülés).
Az új érzékenyek ironikus szemléletmódjával érintkezik Jancsó Miklós 1987-ben induló korszaka. Jancsó töretlenül fenntartja a hatvanas években megalapozott modernista avantgárd státuszát: ha úgy érzi, szétesik a filmjeit konstruáló világrend, akkor a szétesést, a káoszba zuhanás állapotát rögzíti. A nézőpont elvesztéséről szól A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című, a korábbi végtelen pusztából zárt labirintusba vitt Hamlet-parafrázis, majd a rendezői stílust gyökeresen megújító Szörnyek évadja című film 1987-ben, amely azonban mind formájában, mind világlátásában már a kilencvenes évek korszakához tartozik. Szabó és Jancsó életműve egyébként pontosan példázza a magyar filmtörténet nyolcvanas évektől kibontakozó akadémikus–avantgárd párhuzamát.
A koprodukciókat készítő profik szemében a BBS és a Társulás alkotói természetesen dilettánsoknak tűntek – ők pedig büszkén vállalták ezt a bélyeget, hiszen nem kívántak sem intézményi, sem stiláris közösséget vállalni a magyar filmtörténeti hagyománnyal. A nyolcvanas években, tovább erősítve ezt az irányt, újabb “dilettánsok” tűntek fel a színen, a non professional filmesek különféle csoportjai. A kőbányai és más amatőr filmklubokból kinövő mozgalom meghatározó egyéniségei, Szőke András és Ács Miklós az évtized végén jutnak el filmjeikkel a szélesebb közönséghez, igazi áttörésük, valamint az újabb non professional alkotóközösségek tevékenysége azonban már szintén a kilencvenes évek filmtörténetét írja.
Minden korszakban találhatók olyan életművek, amelyek szorosan nem kötődnek semmilyen stílushoz vagy irányzathoz, nélkülük azonban mégis hiányos volna a kép. A nyolcvanas évekről szólva kihagyhatatlan Szomjas György és Grunwalsky Ferenc neve. Szomjas az amatőr filmesek szakmai mentoraként sokat tanul a céhen kívüliek szabad stílusától és “alsó gépállású” nézőpontjától, a nyolcvanas években készült “proletárdarabjai” azonban reflektálnak is az amatőr stílusra, amelyek így szociológiailag és filmnyelvileg egyaránt újszerű látásmódot eredményeznek. Két műfaji kísérlet (eastern), majd egy rockfilm után Szomjas továbbra is népszerű formában meséli el külvárosi történeteit, miközben szerzői kézjegye minduntalan átüt az egyszerű alaptörténetet szövetén. Ennek a törekvésnek a legsikeresebb, legkoherensebb darabjai a nyolcvanas években készültek (Könnyű testi sértés, Falfúró, Könnyű vér), a sorozat enciklopédikus igényű, nagysikerű összegzése, a címében a stílus lényegét is feltáró Roncsfilm pedig már 1991-ben. Az operatőr-alkotótárs, Grunwalsky Ferenc sok szempontból hasonló tájakon és hasonló történetek körül bolyong, az ő látásmódja azonban jóval drámaibb, érdesebb. Az első három, hosszú kihagyásokkal magvalósult, igen különböző karakterű önálló rendezés után az 1988-ban forgatott Egy teljes nap több filmen át folytatható stílusvilágot teremtett meg az alkotó számára – amelynek a kibontakozása, csakúgy, mint oly sok, a nyolcvanas évek végén induló kezdeményezés, már a következő filmtörténeti korszak részét képezi.
Az új érzékenyek ironikus szemléletmódjával érintkezik Jancsó Miklós 1987-ben induló korszaka. Jancsó töretlenül fenntartja a hatvanas években megalapozott modernista avantgárd státuszát: ha úgy érzi, szétesik a filmjeit konstruáló világrend, akkor a szétesést, a káoszba zuhanás állapotát rögzíti. A nézőpont elvesztéséről szól A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon című, a korábbi végtelen pusztából zárt labirintusba vitt Hamlet-parafrázis, majd a rendezői stílust gyökeresen megújító Szörnyek évadja című film 1987-ben, amely azonban mind formájában, mind világlátásában már a kilencvenes évek korszakához tartozik. Szabó és Jancsó életműve egyébként pontosan példázza a magyar filmtörténet nyolcvanas évektől kibontakozó akadémikus–avantgárd párhuzamát.
A koprodukciókat készítő profik szemében a BBS és a Társulás alkotói természetesen dilettánsoknak tűntek – ők pedig büszkén vállalták ezt a bélyeget, hiszen nem kívántak sem intézményi, sem stiláris közösséget vállalni a magyar filmtörténeti hagyománnyal. A nyolcvanas években, tovább erősítve ezt az irányt, újabb “dilettánsok” tűntek fel a színen, a non professional filmesek különféle csoportjai. A kőbányai és más amatőr filmklubokból kinövő mozgalom meghatározó egyéniségei, Szőke András és Ács Miklós az évtized végén jutnak el filmjeikkel a szélesebb közönséghez, igazi áttörésük, valamint az újabb non professional alkotóközösségek tevékenysége azonban már szintén a kilencvenes évek filmtörténetét írja.
Minden korszakban találhatók olyan életművek, amelyek szorosan nem kötődnek semmilyen stílushoz vagy irányzathoz, nélkülük azonban mégis hiányos volna a kép. A nyolcvanas évekről szólva kihagyhatatlan Szomjas György és Grunwalsky Ferenc neve. Szomjas az amatőr filmesek szakmai mentoraként sokat tanul a céhen kívüliek szabad stílusától és “alsó gépállású” nézőpontjától, a nyolcvanas években készült “proletárdarabjai” azonban reflektálnak is az amatőr stílusra, amelyek így szociológiailag és filmnyelvileg egyaránt újszerű látásmódot eredményeznek. Két műfaji kísérlet (eastern), majd egy rockfilm után Szomjas továbbra is népszerű formában meséli el külvárosi történeteit, miközben szerzői kézjegye minduntalan átüt az egyszerű alaptörténetet szövetén. Ennek a törekvésnek a legsikeresebb, legkoherensebb darabjai a nyolcvanas években készültek (Könnyű testi sértés, Falfúró, Könnyű vér), a sorozat enciklopédikus igényű, nagysikerű összegzése, a címében a stílus lényegét is feltáró Roncsfilm pedig már 1991-ben. Az operatőr-alkotótárs, Grunwalsky Ferenc sok szempontból hasonló tájakon és hasonló történetek körül bolyong, az ő látásmódja azonban jóval drámaibb, érdesebb. Az első három, hosszú kihagyásokkal magvalósult, igen különböző karakterű önálló rendezés után az 1988-ban forgatott Egy teljes nap több filmen át folytatható stílusvilágot teremtett meg az alkotó számára – amelynek a kibontakozása, csakúgy, mint oly sok, a nyolcvanas évek végén induló kezdeményezés, már a következő filmtörténeti korszak részét képezi.
Szerző: Gelencsér Gábor
