sex hikaye

Bán Frigyes (1902-1969)

2006. szeptember 29. - filmhu
Hitchcock hagyományt teremtett abból, hogy minden filmjében megjelenjen néhány másodpercre. Bán Frigyes egy egész jelenetet ajándékozott önmagának. Igaz, csak egyetlen rendezésében tette ezt az engedményt. A Napfény a jégen jégrevüs bohóságában állt a felvevőgép mögül a felvevőgép elé, mint elegáns egyetemi tanár. Hatvanadik évében is jóvágású, figyelmes és lovagias férfit formáz, olyasvalakit, amilyen a magánéletben lehetett. Vérbeli, régivágású úr, akit mutogatni lehet 1961-ben – lám, ilyen alakok is járnak-kelnek a konszolidálódó szocializmus korában.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A történelmi korforduló, 1945, majd a kommunista hatalomátvétel, 1949 után egyike lett azoknak, akik az előző, szinte csakis a szórakoztatásra szakosodott hazai filmipar jelességei közül át tudták menteni a tudásukat. Három név maradt fenn az idők szűk rostáján azokéból, akik már 1945 előtt befutott rendezőnek számítottak. Bán Frigyes, Gertler Viktor, Keleti Márton – ez a triász készítette az ötvenes-hatvanas évek legsikeresebb magyar filmjeit. Nem kötöttek egymással véd- és dacszövetséget, mint a később színre lépő generációk egyike-másika. Anélkül is tudták, hogy nélkülözhetetlenek a hatalomnak, mert sematikus termelési dramolettek, téesz-szervező plakátfilmek és az aktuális vezércikk-sémákat szcenírozó történetek mellett úgy kellett a valamelyest felszabadult nevetés a moziban, mint egy falat kenyér. Nem lehetett állandóan politikai lózungokat sulykolni a nézők fejébe, néha hagyni kellett őket szórakozni. Ők hárman pedig mesterek voltak ebben. Kapott is Bán Frigyes Kossuth-díjakat, gyors egymásutánban háromszor: 1950-től kétévente kijutott neki ebből a kitüntetésből. Csak az a pikantériája ennek az elismerés-hullámnak, hogy milyen filmekért ítélték oda. Mert a Talpalatnyi föld (1948) még hagyján, de a folytatás…   
Úgy indult az élete, hogy szigorú fegyelem által irányított katona válik belőle. 1902-ben született Kassán. Szülei hadapródiskolába adták. A tiszti pályát azonban – feltehetőleg a közben kirobbanó és lezajló első világháború rémségeinek hatására – messzire elkerülte. Húsz éves kora táján került kapcsolatba a filmszakmával. A Star majd a Phönix gyakornokaként kezdett, alulról kellett indulnia a szamárlétrán. Fennmaradt némafilm főcímén nem szerepel a neve, különben is a húszas évek mélypont volt a hazai műtermekben. Otthagyta hát a filmgyártást, és elment színésznek. A Bethlen téri Színház közreműködői sorában találhatunk rá: Balogh Frigyes néven lépett föl. Nem kell nagy szerepekre gondolni, kabarét, zenés darabokat játszottak. Ott meg lehetett tanulni, mi kell a közönségnek.
1934-ben tért vissza a filmgyárba, s az azt követő három és fél évtizedben jóban-rosszban kitartott munkahelyén. Pedig akadtak ténylegesen rossz periódusok, pályája két ízben is törést szenvedett, már ha annak vehetjük, hogy nem rendezhetett minden évben valamit. 1939-es pályakezdése és 1966-os utolsó filmje közt eltelt 27 év során 32 egész estét betöltő filmet készített. Ne vonjunk le ebből a számszerű tényből minősítő következtetéseket. Az igazi mesterember arról ismerszik meg, hogy folyton dolgozik.
Ma már világosan látható, hogy a hazai hangosfilm két világháború közötti, korábban egységesen negatívan értékelt időszaka nemcsak árnyalt elemzést, de finomabb korszakolást is kíván. Tagadhatatlan tény, hogy épp Bán Frigyes rendezői pályakezdése idején váltás zajlott a magyar filméletben. Őrségváltás. Bánky Viktor rosszemlékű filmjének címe híven fejezi ki a történteket. A filmszakma zsidótlanítva lett – fogalmazzunk csak ilyen brutálisan, tisztelve a tényeket. Ennek elsősorban személyes következményei voltak, sok színész, rendező, s más közreműködő letűnt a színről. Ám tematikus szempontból is rövidesen érezhető lett a változás. Eltűntek a Meseautó típusú szerelmi vígjátékok, és eltűnt az az elsősorban Kabos Gyula tehetségére és egyéniségére alapozott filmhumor, amely nagyjából az 1934 és 1938 közötti időszakot uralta. Filmgyártásunk megkomolyodott. A szórakoztatás parancsa nem ment ki a divatból, de a száműzött humoristák (írók, színészek) hiánya meglátszott a mozikba kerülő filmeken.
Bán Frigyes az 1939-ben készített vígjátéka, a Mátyás rendet csinál és az 1944 őszén kénytelenségből abbahagyott és soha nem folytatott Azért is maradok című darabjáig tizennégy egész estét betöltő produkciót forgatott. Tessék éves átlagot számolni. Műfajra való tekintet nélkül dolgozott – nem számított a téma, a mesterség gyakorlása volt számára érdekes. A pontosság kedvéért jegyezzük meg: valami igenis számított. A tisztesség. Soha nem csúszott a jobbszélre. Uszító fércművekhez sosem adta tehetségét. Polgár volt, és becsületét egy becstelen korban is megőrizte. (Források szerint üldözötteket is bújtatott.) Ezért „igazolhatott át” a világháború után akadálytalanul a népi demokratikus filmkészítők csapatába, ezért lehetett a kommunista éra egyik elismert filmkészítő mestere. Elmehetett volna emigrációba, mint nem egy kollégája. Nem volt különösebb oka rá. Maradt itthon, s nem bánta meg. Szerette a hazáját, és a katonaiskolai nevelés, melyet legfogékonyabb éveiben kapott, arra ösztönözte, hogy kitartson nehéz időkben is.
1940. február 6-án mutatták első filmjét (Mátyás rendet csinál). Ebben a vígjátékban és a következő rendezésében (Zavaros éjszaka -- 1940) is az eladósodottság a vezérmotívum. Ismerős élethelyzet: a harmincas-negyvenes években a filmhősöknek mindig hiányzik ötven vagy száz pengő – sehol az a kétszáz fix, mellyel könnyű a vicc. A harmadik filmje nívós alkotás. Egy népszerű erdélyi író, Asztalos István frissen bemutatott sikerdarabjából készült az Egy éjszaka Erdélyben. A szereplők a kor legjobbjai: Szeleczky Zita, Lázár Mária, Mezei Mária és II. József szerepében Páger Antal. Kezdő rendező ilyen színészcsapattal, s ennyire hálás témával nem bukhat meg. Meg is becsülik a producerek és a forgalmazók a jól induló debütánst. Rövid időn belül a zenés filmek szakértője lesz. Ő rendezi Kodály Háry Jánosának mozis változatát. Mai szemmel nézve, különösen Szinetár Miklós jól sikerült 1965-ös átdolgozását tekintve, több sebből vérzik a daljáték leckeszerű felmondása. Megállapíthatatlan például, hogy Örzse (Dajka Margit) és Háry (Páger Antal) kinek a hangjára tátognak az énekbetétekben. Az utolsó dal esetében nincsen kétely. Az Operaház jól csengő tenorja, a Jávor Pál férfibájával is vetekedő ifjú Sárdy János két Bán-filmben is főszerepet kap. Vagy inkább mondjuk fordítva. Bán Frigyes rendezheti a népszerű énekesre épített szerelmes sztorikat. Az előbbiben a hangját vesztett híres tenor helyébe és örökébe lép. A másik történetben (Éjjeli zene) már külföldről hazatérő, s nagy nőcsábász hírében álló sztár, aki elcsavarja egy vidéki kislány fejét, s érzelmei komolyságát bizonyítandó, becsületesen feleségül is veszi.
Az Éjjeli zene meglepően épkézláb históriája mai szemmel is megállja a helyét. Semmi alpári humor, sehol bármiféle dzsentri-illúzió, még egy snájdig huszártiszt sem bokázik a háttérben. Az utókori néző ilyenkor gyanakodni kezd, gyorsan filmográfiát lapoz. Hogy mindegyik színész jó és hiteles, hogy Bilicsi remekül komédiázik és Sárdy sem túlcukrozott, mint később nem egyszer, ez még a rendező érdeme. De ki írta ezt a történetet? Timár Kató neve áll a főcímen, aki Bán Frigyes első felesége volt. A harmincas években több filmben játszott kisebb szerepeket, majd fel-feltűnt a neve férje alkotásaiban, később, az ötvenes években már dramaturgi feladatokat látott el, ugyancsak Bán rendezte mozidarabokban. De hogy kis szerepekkel a háta mögött ennyire érett, már-már rutinos forgatókönyvvel lepje meg hites urát, engedtessék meg, hogy kételkedjünk ebben. Valószínű, hogy egy pályáról letiltott szcenarista „négere” volt.
Bán Frigyes kétségtelenül legjobb háború előtti filmje az 5-ös számú őrház (1942). Nemcsak abban üt el a többitől, hogy ez egy szabályos krimi. Már ez is újdonság. Magyar filmeken – akárcsak évtizedekkel később – nincsen vérbeli bűneset. Képmutató társadalmak – horthysta vagy kádárista, mindegy – takargatják a társadalmi szennyest. Nemeskürty filmtörténete (A képpé varázsolt idő) egyenesen Visconti Megszállottságához hasonlítja. A szinte futószalagszerűen moziba kerülő Bán-filmek sorából művészi igényességével tényleg kiemelkedik ez a darab. A bűn érintése máshol is felsejlik. Az elveszett Legény a gáton vígjátéki fordulatai egy valódi és egy ál-rablóbanda között zajlanak. A Muráti Lili főszereplésével készült Az éjszaka lányában az ifjú tolvajnő lélekben ingázik régi élete és a megtisztulás lehetősége között. Ugyancsak személyiségcsere a témája a Csalódásnak, amelyben Bán Frigyes az akkor már megasztár Karádyt rendezhette. A pesti Zeneakadémiától Bulgáriáig peregnek a Tengerparti randevú szerelmi bonyodalmai – koprodukcióban.
A valóság még egyszer beköszön rendezőnk háború előtti pályaszakaszába. Utolsó befejezett filmje, melyet igazán be sem mutattak, s így nem fejthetett ki semmilyen hatást, kisrealista beütésű história. A három galamb a fikció szerint Óbudán játszódik. Icsey Rezső operatőr meglepően sok külső felvételt készített. Feltűnik a jelenetekben a Víziváros, a pesti Pollack Mihály tér is. A film dokumentatív hitelességének varázsa működni kezd: az életszerű külsők még a suta szerelmi bonyodalmakat is hihetővé változtatják.
Folytatásra nem jutott idő. A nyilas hatalomátvétel miatt abbamaradtak az Azért is maradok felvételei. Bán Frigyes három esztendeig nem állt felvevőgép mögé. Legközelebb 1947-ben forgathatott. A háború vége, a „felszabadulás”, a gyökeresen megváltozott politikai élet a filmgyártás rendszerét is radikálisan átalakította. Minden nagyobb politikai pártnak saját filmvállalata lett. Bán a Sarló Film színeiben állt a jelképes startvonalhoz; a vállalkozás mögött a Nemzeti Parasztpárt állott. Nem volt szerencséje. Az ebben az évben forgatott négy produkció közül csak egyet (Valahol Európában) mutattak be. A Mezei próféta a népi írók körébe tartozó Tamási Áron írása alapján készült. Éltető reménység lett volna a film eredeti címe, és a hitről szólt, amely nélkül nincs semmiféle újrakezdés. Mire azonban kétéves előkészületek után végre meglett, témája miatt a betiltás sorsára jutott. A történetben túl nagy szerepet kapott a vallásosság és az egyén belső erejére épülő erkölcs – noha a kommunisták ekkor még nem szerezték meg az egyeduralmat, ilyesféle példázatosság nem volt kívánatos számukra.
Bán Frigyesnek mégis szerencsésen alakult további pályája: a következő évben megint forgathatott. Egy újabb népi író, Szabó Pál Lakodalom, keresztelő, bölcső című regényét ugyancsak a Sarló Film akarta vászonra vinni. Több rendezőjelölt is kiesett a lehetségesek sorából, így amikor felkérték őt, kapva kapott az alkalmon, hogy a korábbi csorbát kiküszöbölhesse. Hogy a jelképes érvényűvé lett Talpalatnyi földet tulajdonképp ki rendezte, a mai napig nyitott kérdés. Annyi biztos, számosan bábáskodtak az „1945 utáni legjobb filmünk” büszke címét sokáig őrző alkotás létrejötte körül. Már a főcím gyanút keltő. Forgatókönyv: Magyar Film Dramaturgiai Munkaközössége. A rendezésbe beleszólhatott Hont Ferenc, akit művészeti vezetőnek tüntettek föl, és Balázs Béla is, aki viszont lemaradt a főcímről. Asszisztensként Hintsch György és Makk Károly forgolódott, a vágószobában pedig Máriássy Félix várta a tekercseket. Egy szerelmi lázadás történet látjuk megelevenedni 1930-ból. A szegényparaszti sorból jövő fiú nem veheti feleségül a lányt, akit szeret, mert annak szülei adóssága miatt egy gazdag birtokoshoz kell hozzámennie. Góz Jóska a lakodalomból szökteti meg szerelmesét, és az egyéni sorsrobbantás később közösségi lázadássá szélesül. Nemzetközi siker övezte a filmet, hazai ranglisták éllovasa lett a valóban hatásos, felrázó erejű történet, melyben ritka módon szervesült az egyéni sorsok hitele a politikai mondanivaló fontosságával.
A rendező Kossuth-díjat kapott a filmért, de ennek ára volt. Minden évben dolgozhatott, jutott számára újabb és újabb feladat. A kommunista hatalomátvétel után, a filmgyártásban eluralkodó sematizmus éveiben nemcsak jól sikerült irodalmi adaptáció (Úri muri --1949) és akkortájt divatos életrajzfilm (Semmelweis -- 1952) jutott neki a megoldandó -- művészinek csak jóindulattal nevezhető -- feladatok sorából. Nem kerülhette el, hogy élettelen tézisdrámák forgatókönyvét kelljen filmszalagra vezényelnie. Legelőször a Talpalatnyi föld 1945 utáni folytatását (Felszabadult föld -- 1950) kellett megrendeznie. Szabó Pál író a tájékán sem járt ennek a történetnek – egy filmbeli rádió hangszórójából Rákosi Mátyás intéz szózatot a parasztokhoz. Ezt a kötelező – mellesleg megint Kossuth-díjas dolgozatot – követte a Tűzkeresztség (téesz-szervezés 1951-ben) és az Első fecskék (gyári munkaverseny) letudott penzuma (1952).
1953-ban Bán végre kiszabadulhatott a kötelező politikai leckefelmondás taposómalmából. Megbízták egy a Rákóczi-szabadságharc idején játszódó kalandos, szerelmes história rendezésével. Minden idők harmadik legnézettebb hazai filmje lett a Rákóczi hadnagyából. Színes film, magas költségvetés, valóban felszabadultan játszó színészek és a magyar múlt olyan pillanata, amikor a történelem nemzeti álmaink megvalósulásának sikerét ígéri. A nézők tódultak a moziba, nagy hiánycikk volt az ilyesmi ekkor, noha Bitskey Tibor azért mégsem vehette föl a versenyt tulipános Fanfan, alias Gérard Philipe alakjával (Királylány a feleségem). Mégis megint törés következett Bán Frigyes pályafutásában. Közbeszólt a kommunista erkölcs.
A következő évben újabb sikergyanús forgatókönyvet kapott kézhez, a jó humorú dramaturg-ötletmester, Szász Péter közreműködése által. Látszólag a 2 x 2 néha öt is afféle „termelési” darabnak nézett ki, de a sportrepülők között játszódó történet látványossága és az operett-hagyományt modernizáló dalbetétek feltupírozták az együgyű sztorit. Már megkezdődött a forgatás, lezajlottak a zenei felvételek, amikor Bán Frigyest leváltották a stáb éléről. Az ürügy meglehetősen mondvacsináltnak hangzott (késedelmes felvételek, hosszú ebédszünetek, gyakori túlórák), mégis egy évnyi szilenciumra és súlyos pénzbüntetésre ítélték. Az igazi ok mégsem ez volt, hanem a női főszereplő személye, aki már a Rákóczi hadnagyában is játszott. Mai fejjel visszatekintve hihetetlenül hangzik, hogy ilyesmibe bárki is beleavatkozhatott, de megtörtént, nem is egyszer (például Makk Károlyt is megintették magánélete miatt). Vass Évától mindenesetre elvették a szerepet, ám a kész zenefelvételeket azért felhasználták: ma is az ő énekhangja szól a vetített kópiákról, utóda csak tátog, ha szerepe szerint dalolnia kell. Még a forradalom előtt készült, de már csak utána került a mozikba a Martinovics nevéhez fűződő mozgalom idején játszódó mű, A császár parancsára. A történet nem nélkülözött némi politikai áthallást. 1957 őszén már megszeppenve, és mindenképp súlyos amnéziába merülve fogadta a közönség a magyar jakobinus mozgalom vezetőinek peréről és kivégzéséről szóló példázatot. Így járnak, akik lázadoznak bármiféle hatalom ellen – vonhatták le a következtetést a nagy rutinnal és jó színészekkel készült produkció láttán.
Bán Frigyes pályája újra felívelt. Az ötvenes évek második felében sorra kerültek ki keze alól a nagy felkészültséggel forgatott, hálás témájú mozidarabok. Mai vígjáték a tanácsi bürokráciáról – még békebeli rutinnal, bármely korban érvényes poénokkal (Csendes otthon), bátornak ható szerelmi háromszög-história, melyben a rendező saját életproblémájára ismerhetett (Csigalépcső) – újra Vass Évával a főszerepben. Aztán klasszikus adaptációk: előbb Mikszáth (Szent Péter esernyője), eredeti felvidéki helyszíneken, csehszlovák koprodukcióban, majd egy Jókai (Szegény gazdagok), elindítva a későbbi Várkonyi-féle feldolgozások sorát.
Második, 1945 utáni pályaszakaszának az 1960-61-ben készült két szórakoztató filmje jelentette a csúcsát. Egyik sem filmtörténeti becsű nagy érték, mégis jobban beleszivárgott a valamelyest felszabadultabb élet, a politika közvetlen nyomása alól kibújó friss lehetőségek érzete. A Rangon alul és a Felmegyek a miniszterhez forgatókönyveik ellenére jók. Az alapötlet mindkét esetben magán viseli a politika gyámkodásának bélyegét. Lehetséges-e egy úrilány és egy munkásfiú házassága? Ki lehet-e maradni az újrainduló téesz-szerveződésből? A sematikus kérdésfelvetéseket a remek karakteralakításokkal jeleskedő színészek vitték diadalra. Egyik film sem veszi egészen komolyan önmagát. A vígjáték műfaja engedi, hogy a rendező kikacsintson az épkézláb fordulatok és a jobbnál-jobb komédiások (Psota és Márkus az egyikben, Páger a másikban) háta mögül.
Ám ezzel a két sikerdarabbal Bán sikereinek sora véglegesen lezárult. Rendezett még ugyan négy egész estés filmet, de korábbi népszerűségét már nem tudta megfelelően kamatoztatni. A magyar jégrevü korcsolyasztárjai álltak kamerája elé a sebtében összefércelt könnyed históriában (Napfény a jégen). Délceg úrként még önmagára is osztott itt egy kisebb szerepet, de ekkor már készülődött a honfoglalásra a hazai filmesek ifjú, álmodozó csapata, akik majd pár év múlva nem magukat, hanem szerzői gondolataikat fogják mutogatni a nemzetközileg is elismertté váló magyar új hullám csapatában.
A nagy trió, Bán-Gertler-Keleti apránként háttérbe szorult. Bán Frigyes három évig nem csinált mozifilmet. Megfordult a televízióban, ám az új technikát nem neki találták ki. Pályáját záró filmjei (A pénzcsináló --1964, Kár a benzinért --1964, Büdösvíz -- 1966) ugyanolyan szakmai rutinnal készültek, de 1964 után, melyet az áttörés évének tartanak a honi filmtörténészek, ez már kevésnek bizonyult, ha nem is a nézőszámhoz, de a másféle rangot jelentő kritikai elismeréshez mindenképp. Végül egy váratlan baleset vetett véget rendezői karrierjének: a román koprodukcióban induló Bolondos vakáció című habkönnyű vízparti bohóságot a beugró Makk Károly vezényelte le.
Bán Frigyes még két évig élt, s Gertler Viktorral szinte egyidőben, 1969-ben hunyt el. A nagy trió harmadik tagja négy év múlva követte őket.
 
Szerző: Kelecsényi László


Címkék

portré



Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012