sex hikaye

Huszárik Zoltán (1931-1981)

2004. május 13. - filmhu
Huszárik Zoltán a modern magyar filmművészet hányatott sorsú, zaklatott életű „mitologikus” alakja, akit kortársai és leszármazottai mintegy emblémaként őriznek emlékezetükben, akinek azonban ténylegesen megadatott, hogy maradandó alkotásokkal írja be nevét művelődéstörténetünkbe, s megkerülhetetlenül otthagyja keze nyomát a filmnyelven, tágabb értelemben a kinematográfián. Huszárik aktív részese volt a hatvanas években új útjait kereső magyar film-avantgárd fiatal csapatának, Novák Márk, Sára Sándor, Tóth János, Ventilla István, Szabó István, Gaál István, Gyöngyössy Imre, Tímár Péter (távolabbról Jancsó Miklós, Somló Tamás, Banovich Tamás) és mások együtt működő 'kvázi' műhelyeinek. BBS-től az egykori II-es telepig.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
A Galga - menti Domonyból, parasztcsaládból /félárván, mert apja Huszárik két éves korában meghalt/ nyomul fölfelé a kirobbanóan tehetséges ifjú, az Aszódi Gimnáziumban érettségizve (195O) sikerrel pályázik a szegedi orvosi karra, a Képző - és Iparművészeti Főiskolára, a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára. A három hely közül e legutóbbit választja. Vesztére. Mert hiába abszolvál kitűnően, tanárai: Gertler Viktor, Makk Károly sem tudják megmenteni a könyörtelen kuláktörvény miatti eltávolítástól /8 hold föld nagyapja, nagybátyja nevén!/. 1953 - tól 1959 - ig földet túr, rajzfilmes, filmasszisztens, dekoratőr, biztosítási ügynök, művészeti előadó, segédmunkás, nyomorgó - hét esztendei "hrabáli sors" az úgymond szocializmusban. 1959 -ben azután negyedéves hallgatóként rehabilitálják.
Alkotáslélektanilag nem könnyű valamiféle egyenleget vonni: jobban járt volna - e, ha hányattatások nélkül, még fiatalként kényszerűen beépül a merev szocreál filmgyártásba, vagy így, késve, immár harminc évesen  nem épül be: s mindkét vizsgafilmjével vihart kavar, de kijelöli helyét a progresszív lázongók között. 
Filmográfiája ez utóbbit látszik igazolni: Játék/1959/, GROTESZK/1963/, Elégia/1965/, Capriccio/1969/, AMERIGO TOT/1969/, SZINDBÁD/nagyjátékfilm, 1971/, Tisztelet az öregasszonyoknak/1971/, A DOLGOK EREDETE 1968/négy műsoretűd az MTV Közművelődési Főszerkesztősége számára: 1.maszkok,álarcok, 2. ékszerek, 3.pénz és kereskedelem, 4.művészet és mágia/, A PIACERE/1976/, két lírai riport az MTV irodalmi és drámai főosztálya számára: LADÁNYI MIHÁLY/1976/, KORMOS ISTVÁN/1977/, CSONTVÁRY nagyjátékfilm /198O/.
Huszárik vizsgafilmjeit sohsem forgalmazták, ő maga így vallott, történetesen a "Játék"-ról: "...két rab ül a börtöncellában, egymással szemközt a priccsen. Régóta élnek így összezárva, már minden elmondhatót elmondtak egymásnak. Fásultak, moccanatlanok, csak akkor villan föl hirtelen a szemük, amikor a nap besüt a börtönablakon, és a rács árnyéka a falra vetődik. Türelmetlenül, topogva várják, hogy onnan a földre, a börtöncella kövére kerüljön. Amikor odajut, akkor a kenyérből gyúrt figurákkal izgatott, gyors sakkpartiba kezdenek, röpke pillanatokra, a rácsárnyék kockáin. Az árnyék aztán hamarosan felkúszik a falra, távozik a cellából, a két rab /két groteszk alak: Koltai János és Kézdy György/ visszazökken az előbbi kataton  magányba. Ez a film befejezése...bemutató etűdöm fanyar filozófiáját érthetően elmarasztalták, az akkoriban sokat ostorozott egzisztencializmus vádjával illették...szerencsém volt, Leonardo Fioravanti, a római filmfőiskola igazgatója akkor járt nálunk, s etűdömről azt mondta, hogy élete legszebb kisfilmjét látta". 
A GROTESZK /abszurd "festő"főhőse ismét Koltai János/ gyötrődve készült /számosan dolgoztunk bele Pipett-nek/ - ez volt Huszárik beceneve - , hogy végre kézbe kaphassa filmrendezői diplomáját (1966) s közben felszabadultan dolgozhassanak Tóth János operatőrrel az ELÉGIA-n.
1966. február idusa: filmtörténeti pillanat. Az Uránia mozgóba sereglett a magyar értelmiség színe-java : költők, írók, muzsikusok, színészek, tudósok, szerkesztők, esztéták, kritikusok, szociológusok, filmrajongók, hogy szemtanúi lehessenek az ELÉGIA /56O méter,színes/ bemutatójának. Ez a 2O percnél alig hosszabb, méltán sokszorosan díjazott filmköltemény, amelynek könyvtárnyi irodalma, elemzése támadt, s amelynek filmnyelvi utóhatását máig sem tudjuk pontosan fölbecsülni, nemcsak formailag volt/maradt megújító, de alapjaiban támadta is a Kádár rezsim civilizációs mezbe bújtatott, brutális falú - kollektivizálását, több százezernyi ló kényszervágásával. Az ország akkoriban olcsó ló - gyulai kolbászt zabált.
Teamwork: Huszárik Zoltán, Tóth János, Durkó Zsolt zeneszerző, hangmérnök: Csonka Ferenc, vágó: Morell Mihály együttműködve olyan filmstruktúrát hoztak létre, amelyben az emberi gondolkodás és érzésvilág rejtett folyamatai dinamikus összhangban vannak a kézzelfogható/nak tűnő világgal. Minden elem kölcsönhatásba fonódik egymással. Sok organikus rész auditív, vagy vizuális indíttatású, de nem azon a síkon jut végső kifejezésre. A befogadó 'olvasatai" csak élménysorként képzelhetők el. 
Az ELÉGIA három tételes "lírai vallomás" - alkotóik meghatározása szerint. Igencsak tanulságos szemrevételeznünk, hogy eredeti terveikben a csodateremtés, a születés misztériumának, a föld embrió mozgásának képi jegyei jelentek volna meg az első tételben, ehhez képest egy "vesztésre ítélt táji - térbeli világ" nosztalgikus és fájdalmasan meggyötört motívumai, lenyomatai torlódnak egymásra, lovak, emberek, bizarr képkivágásokban, emberi és ló - szemszögekből, sajátos megvilágításokban, a bennső, szubjektív palettától a természeten túli elvonatkoztatásokig - fokozatosan sejlik föl "az áldozatra szántak" rejtett haladáskényszere. Olykor a látás, másszor a hangzás, de még a 'szaglás' érzékszervi együttese is beépül a groteszk montázsba.
A második tételből kimaradnak a háborús motívumok, a Delacroix, Picasso, Marini, Chagall utalások, helyettük 'tárgyszerűbben' jelennek meg a lovas civilizációt felváltó új világ önkéntelenül fenyegető mozzanatai: utcák, villamosok, járművek, szórakozóhelyek, illúzionista terek: lóversenypálya, vursli, cirkusz, múzeum - a kibontakozás, értelmezés esélye nélkül, művi környezetben, kölcsönzött fényekben, fény kalligráfiákkal megbolygatva, iránytalanul és groteszkül.
A harmadik tétel: vesztőhely és "ami utána jöhet". A filmbeli mozgás határozott irányba fordul, pontosan írja le a kivégzés színterét, amely zárt és titok nélküli, mint a lágerek felvonulási terei. A kompozíció kerete megemelt: ajtókban álló lovakkal, emberekkel. Amikor a felvevőgép a mészárlás szűkebb színterére vált, a lovak és emberek mozgása eggyé forrt rángás, szaggatottság, ütés, hőkölés, földre zuhanás, rángás, vér, vergődés, röhögő hóhérok, ismétlődő gyilkolászás - a rángó kamera nemcsak hitelesíti azt, aminek szemtanúja, de részesévé válik a megtörténtnek. Bűnrészesévé. A ló szemszögéből megítélt gyilkoséé is.
Hosszú dobszoló, végtelen elfutás - magasba meredő kamera pozícióban, a kép szinte kiszökik e dobzene alól, a meneküló ló és a tette elől menekülő ember gyilkos futásával. Hogy lefékeződjön s visszavonhatatlanul helyt adjon egy képi és zenei nekrológnak vagy gyászi szertartásnak, amely nem csillapít, nem szolgál vigasszal.
Filmtörténeti tény, hogy az ELÉGIA akkori mozi-vetítésein s később is sokan rosszul lettek...Pipett vissszafogottan nyilatkozott: "Azt hiszem, hogy a film a maga végleteségével, sok megdöbbentő képsorával a nézőnek segít eligazodni olyan emberi értékek felé, mint a szeretet és a hűség önmagunkhoz."
A CAPRICCIO alkotócsoportja új tagokkal bővült: beszállt Koós Iván bábtervező, Foky Ottó báb-animátor. Szükség is volt rá, hogy a télből születő hóemberek antropomorfizálása, csodás születése, léte, játékai és télvégi elégikus elmúlása öt, a maga területén zseniális alkotó összmunkája nyomán filmmé szervüljön. Hiszen a tét nem kisebb volt, mint a gyermeki
/költői/képzelet kinematográfiai megvalósítása - hóban, tűzben, vízben, zenében, természethangokban, sejtelmes fényekben, asszociációkban gazdag élővé tétele. Más tekintetből ez a csillámló humorú film is lázongó alkotás: filmi idejét, szertelen ötleteit, alkalmi hangulatait szegezi a természet nagyobb és kérlelhetetlen léptékeivel szemben. Tavasz jöttével hóemberestől megadjuk magunkat - mondja - ám hűségünk ekkor sem csorbul.
Legendák keltek szárnyra az AMERIGO TOT forgatásairól is: hogy Huszárik és Tóth  magukba feledkezve óraszám forgattak kövekről, vasúti pályatestekről, hogy jószokásuk szerint túlléptek szolid költségvetési kereteken, mert eredendően meg akarták haladni a szokványos vagy korrekt művészportréfilmek sablonjait, mert mai szóval élve: hermeneutikusan közelítettek Amerigo Tot/ Tóth Imre kettős kötődésű szobrászművészetéhez. A mélyben archaikus paraszti motívumokra bukkantak, azután a kő anyagi természetéhez s olyan transzformációs láncolatokhoz, amelyek - Tot hitvallása szerint - "soha addig nem látható, nem létező szoborrá' válnak.
A SZINDBÁD léptékben minden eddigi művet meghaladó feladatul "állt elő". Szintetikus munkának is tekinthetjük, amelyben  az irodalom, a szöveg, a zene sokszólamúsága mellett az eddigi rövidfilmek variábilis eszköztára, sok megfontolandó eredménye is helyet követelhetett a nagyjátékfilm szövevényében. Nem titok, hogy viták, vesződségek előzték meg a forgatást. Anekdotává szelidült, ami annó komoly volt: Szindbád szerepét Vittorio de Sica - nak szánták, s a nagy olasz vivőr igent - t is mondott. Nem titok, hogy a hatóságok pénzügyi zsarolásaira Tóth János /joggal/ fittyet hányt, Huszárik megrettent tőlük. Félig - titok, hogy Sára Sándor operatőr csak hosszas vacillálás után "ült be a készbe", s komoly aggályai voltak Pipett italozási szokásai miatt is. Latinovits - Szindbád ún. legendája is későbbi keletű, mert a színészkirály maszkulin kisugárzása meg sem közelítette a népes hölgykoszorú feminin, durvábban: nőstényi auráját.
"Mit akar Szindbád?" - kérdi Huszárik - "elsősorban élni, minden életközegben benne lenni  tájban, nőben, tárgyban, az ételek jó ízében, kifakult borospoharak tükrében, temetők mohos keresztjeiben,  és az önalakítás sürgető igyekezete teremti meg tapasztalatainak tárházát és paradox módon  állít csapdát egyúttal az igyekvőnek. Élni siet és túlhajtja az érzést. Állandó hely -, és helyzetváltoztatása tudniillik a lélek helykeresése, a megállapodás utáni vágy, sajátos módon  ezt a különbékét még a test sem képes megélni. Nem hagy maga után mást, csak a pillanat szétroncsolt emlékműveit, emlékfoszlányokat, szótöredékeket kap ajándékul az élettől, s ha megfejteni igyekszik őket, s megy élete lelőhelyei után, képtelen egybekapcsolni a fogalmakat, szervesülni a megélt élettel - eredményként a kontaktus hiányát kapja, bábeli hangzavart, ahol mindenki mondja a magáét, mint a pereces. Csak a csend a megnyugtató, az élőszó értelmét vesztette..."
Túl azon, hogy lényegretörően definiálja önnön mesterművét /sikeres filmkölteményét/, Huszárik legbennső, kakukkmarcis, kalandor személyiségének is tükörképét kínálja. Nem véletlen, hogy szertelen filmtervei között Tersánszky is szerepel /a nyúlpaprikás legendájával/, hogy Füst Milán "Feleségem története" is megvalósítandó vágyálma. Hogy az irodalomban az extenzív ábrázolásmód klasszikusai helyett Krúdy, Csáth, Cholnoky, Gelléri, Mándy, Mészöly, Örkény foglalkoztatja, a képzőművészetben pedig a nagy látnokok.                      
Mire a SZINDBÁDON túljutnak, Huszárik negyven éves, teamje összetétele is megváltozik, alkotókedvének iránya is. Halál "tetszés szerint" /A piacere/, nyugtalanság, téboly, sírversek: "Itt nyugszik Huszárik Zoltán/Élt 9 hónapot az anyja ölében/Majd nyugtalanul a világ ölén." Nem tud lemondani a CSONTVÁRY film ötletéről. E művét célzottan a színészkirálynak szánja, de Latinovits időközben meghal. Több íróval dolgozik, mintegy sorozatban: Tornai József /sértetten kiválik/, Császár István /ki - be - kiválik/, Dobai Péter /hideglelős társszerző/, maga Csontváry is tehertétel /hagymázas politikai nézetek, kontra embert próbáló eszmék a Nap - útról, az Energia - Ihletettségről, amelyeket festészetében megvalósított/, később bevonja még Gyurkovits Tibort is, sőt, Pertorini Rezső pszichiátert is. Több a kelleténél. Gondos elemzés kimutathatná, melyik társszerző melyik képsoron hagyta ott a kezenyomát.
Három évi heroikus munka: oldalán Jankura Péter operatőrrel, szemközt a kettős szerepbe szorított Ichak Finci /bolgár színésszel, aki majdnem kezelhetetlen/. A súlyok kényszerűen megbillennek: Csontvárynak nem volt élete, hiszen mindent alárendelt monumentális, emberfeletti/energia látomásainak, Huszárik számára e látomások mozgóképi transzformációi jelentik a legfőbb kihívást, ehhez képest egy emberi léptékű színész "Csontváry  feladattól" való megfutamodása, öszeroppanása, terápiás állapota - mozgóképi megerőszakolások nélkül - nem tudja egyensúlyban tartani a mérleg nyelvét. Igy az összhatás zavaró, kiegyensúlyozatlan. A zártosztály lélekállapotai, mondhatni, leválnak
Taormina, Athén, Mosztar, a Magas - Tátra "Nap - út stációiról".
Utójegyzet: Huszárik alig élte túl a Csontváry filmet. Ugyanis, önsorsromboló is volt. Amellett kitűnő grafikus, könyillusztrátor, jeles rádióműsorok rendezője. Még novellákat is írt. Vibráló, okos, gyöngéd, gunyoros, jelentékeny ember volt. Azon kevesek közé sorolható, akinek életművét, sorsa példázatát nem törli a könyörtelen idő.
 
Szerző: Dániel Ferenc


Címkék

portré



Rendező Szabó István
Szereplők Karin Boyd (Juliette Martens)
Krystyna Janda (Barbara Brukner)
Klaus Maria Brandauer (Hendrik Höfgen)
Rolf Hoppe (Tábornagy)
Cserhalmi György (Hans Miklas)

nka emblema 2012