sex hikaye

Ranódy László (1919 - 1983)

2006. október 2. - filmhu
A Karosszék című filmben – Balogh Béla rendezte Bókay János regényéből, illetve forgatókönyvéből – van egy történeti érdekességű jelenet. Két fiatalember találkozik és fog kezet egymással a Munkácsy és a Délibáb utca sarkán. Statiszták, ismeretlenek, néhány esztendő múltán azonban már beírják nevüket a hazai kinematográfia lapjaira.
 
 
 
 
Kapcsolódó anyagok
1939-ben vagyunk. Szőts István, az Emberek a havason megteremtője és Ranódy László, alábbi írásunk főszereplője még csak készülődik a pályára, ahol sorsuk – mivel barátok és eszmetársak voltak – majd összekapcsolódik. Az új nemzedék képviselői láthatók a villanásnyi képsorban: olyan ambiciózus reménységek, akik a moziban nem tíz centiméter igaz költészetet és háromezer méter butaságot látnak, hanem a világ formálásának lehetőségét.
Ranódy, Zombor szülötte. Kedves városában, Baján, majd Budapesten töltötte gyermekéveit. Édesapja sokgyermekes parasztcsalád sarja, fölemelkedést kiharcoló jogvégzett polgár, édesanyja dzsentri-iparos származék. Jó nevelést kapott, arra biztatták, hogy nyitott szemmel járjon s minél több tapasztalatot szerezzen a társadalom legkülönbözőbb jelenségeiről. Szívet melengető emlékek fűzték a Sugovica parti településhez. Jórészt itt szerezte azokat az impulzusokat – a Szakadék tanyasi iskolájától az Aranysárkány gimnáziumáig - , melyek szervesen beépültek alkotásaiba. „Későbbi olvasmányaim is mindig ebben a díszletben játszódtak le fantáziámban” – vallotta meg a gyökerekről. A budai Fő utca egyik bérházában kezdett ismerkedni későbbi élethivatása alapjaival. Erről így ír a reánk maradt curriculum vitae-ban: „A szoba halványan pislákoló gázlámpája előtt anyám kezével nyuszit, kutyát, kecskét formált. Az ebédlő falán hatalmasra tornyosított árnyképek jelentek meg…Aztán egy Laterna Magica, iskolai színjátszás, titkos darabírás, önképzőköri elnökség és végül egy kiváló magyar tanár (aki Reinhardtnál tanult színpadi rendezést) hatottak rám úgy, hogy érettségi után már határozottan tudtam: filmrendező leszek.”
1937-ben középiskolai tanulmányai befejezését követően a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára iratkozik be, ám doktori disszertációjának témája jelzi igazi orientációját. „A közigazgatás és a magyar film” című értekezést summa cum laude minősítéssel védi meg. Rengeteget olvas. Tanulmányozza Veres Péter, Féja Géza, Erdei Ferenc, Darvas József munkáit. Kikristályosodik humanista szemlélete, szociográfiai érdeklődése, kritikai igényessége. A Független Színpad segédrendezőjeként és díszlettervezőjeként dolgozik. Mindent vállal, amit a közösség igényel tőle. 1939 júliusában – ekkor még egyetemi hallgató – a Hunnia filmgyár gyakornoknak veszi fel. Ugyanazon a napon, mint Szőts Istvánt. Közös terveket is szőnek, például forgatókönyvet készítenek Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című regényéből, a körülmények azonban úgy alakulnak, hogy forgatásra nem kerül sor. Külön-külön debütálnak, eltérő időpontban. Szövetségük a viharok tombolása idején, jó és rossz időszakokban, a kettejüket elválasztó fizikai távolság ellenére halálig megmarad. „Az Emberek a havason…az én életemet, törekvéseimet is megerősítette”, hangoztatta egy későbbi interjúban. Tegyük hozzá: a példa nem csupán a beérkezés zsinórmértéke volt, a későbbi eszményeket ugyancsak áthatotta.
A filmgyári slapajkodás a negyvenes évek első felére esik. A már említett Balogh Béla (Mindenki mást szeret), Ráthonyi Ákos (Fűszer és csemege), Hamza D. Ákos (Bűnös vagyok), azaz képzett mesterek mellett lesi el a szakmai fogásokat. Fő-fő mentora Nádasdy Kálmán, az Operaház későbbi igazgatója, akinek asszisztense a Gül babánál, majd pártfogója és alkotótársa az első önálló lépések megtételekor. A szóban forgó produktumok nem jobbak és nem rosszabbak az átlagnál: tipikus darabjai az 1945 előtti stílusnak. Személyes mondanivaló kifejezésére nem alkalmasak, egyébként is csak másod, sőt harmad-hegedűs. Persze már ismerik a nevét. A közkedvelt Mozi Újság 1943. augusztus 11.-i számában ekként aposztrofálja: „Megbízható, rendes úrigyerek.”
Ezt a megbízható, rendes úrigyereket különös módon mégsem a szalonok és nagypolgárok sorsa vonzza, hanem másfajta miliő. A falusi szegénység iránti részvét. Darvas József 1942-ben színpadra került drámáját, a Szakadékot szeretné vászonra vinni. Az íróval közösen fogalmazzák meg a szcenáriumot. Az elképzelés szerint Görbe János és Bihari József mellett műkedvelő civilek játszották volna a szerepeket. Az Esti Kis Újság lelkesen méltatta a koncepciót (az Erdélyi Filmgyártó Kft-t  képzelték el kivitelezőnek). Az idő természetesen nem kedvezett a Szakadéknak. Az elutasítás indoklásában nemzetvédelmi szempontokat emlegettek. Az Országos Nemzeti Filmbizottság akkoriban a búfelejtő semmiségeket, társasági giccseket támogatta inkább. A szerzők türelmesen kivárták a megfelelő pillanatot: Nagy István története 1956-ban került szalagra.
1945 után Ranódy lelkesen bekapcsolódik az újjászülető magyar filmgyártás szervezési munkálataiba. Egyelőre még mindig nem állhat kamera mögé, nincs pénz, nincs nyersanyag, a konszolidáció rendkívül lassú. A koalíciós időszak harcai kiterjednek a legnépszerűbb művészet szféráira is. Portrénk alanya a Nemzeti Parasztpárt vállalatát, a Sarlót vezeti. Ebben a műhelyben született a Mezei próféta (írója Tamási Áron, rendezője Bán Frigyes). A Tündöklő Jeromos filmváltozata könnyűnek találtatott, be sem mutatták. A Sarló tevékenységének az államosítás vetett véget, a „főnököt” viszont nem bántották. Ellenkezőleg: művészeti ügyvezetőnek kérték fel, ami bizalmat és felelősséget jelentett. Azonnal ki is használta helyzeti előnyét. A Sarló megrendelésére született forgatókönyvet, a Talpalatnyi földet beajánlotta nyitánynak. Rábólintottak. De ki legyen a rendező? Idézzük fel az eseményt Karcsai Kulcsár István könyvecskéje nyomán: „Sorra vették a neveket, de vagy valami nehézség merült fel, vagy nem volt elérhető legtöbbjük. Ranódy saját elbeszélése hitelesíti az ekkor felbukkanó, váratlan, anekdotikus mozzanatot. Kinézett a filmgyár irodájának ablakán, és az egyik közeli ház erkélyén észrevette az éppen porrongyot rázó Tímár Kató írónőt és dramaturgot, Bán Frigyes akkori feleségét.  – Küldjetek át Bán Friciért, biztosan itthon van, nem kell tovább keresgélni. Így is történt. Bán Frigyes vállalta a munkát.” (Karcsai Kulcsár István: Ranódy László – Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum és a Népművelési Propaganda Iroda kiadványa, Bp., é.n. 18.l.)
A ranglétrán való előrejutást a státusok jelzik. Gyártási osztályvezető, művészeti igazgató, tanít a főiskolán, ám az igazi megmérettetést a bemutatkozás, az önálló feladat abszolválása jelenti. Egyelőre társrendezőként, Nádasdy Kálmán irányítása alatt bizonyíthat. A Lúdas Matyi (1949) – más művekkel együtt – az új idők új dalait képviselte, a múlttal való leszámolás jegyében fogant. Első egészestés színes filmünk (mely régi pompájában csak a közelmúltban elvégzett restauráció óta ragyog) átpolitizált kinematográfiánk programjának is beillett. Az ideológiai harc szolgálatában állott, népi hősöket vonultatott fel, kifejező eszközeit sematikus túlzások pettyezték be, ugyanakkor lehetőséget biztosított friss tehetségek számára (Soós Imre és Horváth Teri a főszereplők). Szilágyi Gábor a Tűzkeresztség (Magyar Filmintézet, 1992) című tanulmánykötet lapjain számba veszi az ábrázolás sajátosságait. A filmbeli Matyi hangsúlyosan pozitív figurává lépett elő („Jó név az, ereje van annak!” – hangzik a vászonról, kínálva az asszociációt) – valóságos forradalmárrá, népi parasztvezérré válik, ellenfele pedig, akin megtorolja saját és osztályos társai sérelmét, gyűlöletes gonosztevővé. Erénye az adaptációnak, hogy Hegyi Barna képsorai megidézik az elsüllyedt nemesi világ hangulatait. Élettel teliek a helyszínek: a falu, az otthon, a legelő, az erdő, a vásár, régi metszetekre emlékeztetnek a kompozíciók. A film a legsikeresebb hazai opusok számát szaporította, több millióan látták.
A folytatás – a Csillagosok (1950) – elvetélt kísérlet, szomorú állomás a pályán, pedig úgy indult, hogy Ranódy – a forgatókönyvíró Urbán Ernőhöz hasonlóan – egy szál maga lesz felelős munkaterületéért s megfelel a „vezénylők” kívánalmainak. Téma: a téesz-szervezés. Ideális szereposztással kezdtek dolgozni (Bihari József, Görbe János, Tompa Sándor, Makláry Zoltán, Horváth Teri játszottak a filmben), ám a munkálatokat - mint ez akkoriban többször megesett - hirtelenül leállították.
Hamar adódott alkalom vigasztalódásra. Ismét Nádasdy Kálmán irányításával, Szemes Mihállyal karöltve, hárman hozták tető alá a Föltámadott a tenger című monstre-képeskönyvet, az 1848-as forradalomról szóló dekoratív tanmesét. Vszevolod Pudovkin, a Budapestre küldött szovjet rendező-tekintély volt a komisszár (tanácsadónak nevezték). A pompázatos kiállítású, látványos csatajeleneteket felvonultató mű aktuálpolitikai célokat (is) szolgált, számos epizódján ott virít a kor pecsétje. Petőfi Sándor és Bem apó időnként „kibeszélnek” a nézőhöz (1953-ban ez a norma). Nehéz lenne meghatározni: milyen teendői lehettek Ranódynak az ünnepi parádé arculatának megtervezésében. Ha – feltételezésünk szerint – a színészvezetés volt a reszortja, kevésbé kell restelkednie (leszámítva Görbe János bántóan hiteltelen Petőfijének teátrális megnyilvánulásait).
Időszerű problematika és vérbő humor: ezek emelik ki az immár hivatalosan is rendezővé előlépett filmcsinálót a magaslatnak hazudott mélységből. Ez azért meglepő, mert nem ez az igazi arca. Inkább múltba pillantani szeretett s a derű sem az imádott regisztere, noha mindenre odafigyelt s a viccelődéshez is volt érzéke. A Hintónjáró szerelem (1954) – szövetkezeti vígjáték, mely vastagon tartalmazott „pozitív üzeneteket” (a tsz-ben jobb, mint egyéni gazdaként; korszerű módszereket kell alkalmazni a mezőgazdaságban; a csökevények leküzdendők stb.). Ennek ellenére még B. Nagy László is megdicsérte – ünnepelve az első olyan filmvígjátékot, melyben már nem a műfaj kétes értékű eszközei az irányadóak. A fiatal művészek bebizonyították, írta a szintén fiatal kritikus, hogy sablonok nélkül is lehet színvonalas komédiát készíteni. Lehet, kissé túlzó az elismerés, mégis elfogadható, különösen, ha a Dalolva szép az élet, a Kiskrajcár, az Első fecskék nyögvenyelős szituációira gondolunk.
A Szakadék másodszori nekifutásra, kedvező pillanatban, jó csillagzat alatt született meg. Tulajdonképpen szintén leleplező indulatok fűtik, szegénypárti, a régi rendszert ostorozza, csakhogy hitelesíti realista ereje, atmoszférájának sodrása, érzelmi intenzitása, karaktereinek igazsága. A paraszti származású Nagy István tanítóként tér haza falujába. Megbékélést szorgalmaz a tehetősek és a kisemmizettek között. Szerelmi kötődése biztonságot jelenthetne számára, de rádöbben arra, hogy nincs békés kompromisszumra lehetőség, a szakadék áthidalhatatlan. Ranódy László pszichológiai igényességgel bontja ki a konfliktust, dramaturgiai sűrítései célszerűek, felnagyítja, megállítja, költőiséggel telíti a pillanatokat, színészei valósággal remekelnek. (Itt említjük meg: a rendező talán a legnagyobb felfedező a hazai mozi-univerzumban. Ebben a drámában Csőgör Tibort bízta meg hálás gyerekszereppel, később Moór Mariannak, Tóth Lacinak, Czinkóczi Zsuzsinak biztosított jó lehetőséget. Az ő színészének tekinthető Nagy Anna – és még sokan mások.) A filmnek magyar a levegője, lelkesedett Szabó Pál. A szürkeségből kiemelkedő magyar filmművészet fontos pillére az alkotás.
A tettes ismeretlen (1957) bizonyos vonatkozásban kakukktojás a filmográfia tételei között: közvetlen életrajzi élmények ihlették. Így vallott róla a szerző: „Az ablakom alatt robbant az a háborúból itt maradt akna, amelyet a házban lakó gyerekek adtak kézről kézre, és csak véletlen szerencse, hogy saját fiam nem volt az áldozatok között.” A tragikus eseményt megörökítő történet neorealista színezetű s ezt a kritikusok egy része nem vette jó néven. Másolást emlegettek s dohogtak az elbeszélésből áradó „kiúttalanság” miatt. Legdurvábban a rendszer mundérját mindig harciasan védelmező Komlós János mennydörgött: „ezek a kapitalista világ nem magyar kisemberei”, vélte. Igaztalanul, hiszen a rendező a valódit és az igazat mondta s bár tényleg nem szárnyalt, tisztességes szándékát nem lett volna szabad elvitatni. A paraszt-tematikát folytatja az Akiket a pacsirta elkísér (1959), Darvas József Vízkereszttől Szilveszterig című, 1934-ban íródott regényének filmváltozata, a Szakadék egyenes ági rokona. A költői cím az érzelmek forróságára utal. A mese középpontjában szerelmi bonyodalmak állnak. A vágyódás, a reménykedés, a kiúttalanság buktatói között keresik egymást (s igazi önmagukat) az egyszerű hősök. A „lírai filmkölteményben” megelevenedik egy falu gyötrelmes élete. Külföldi ítészek is felfedezték eredetiségét, például egy francia kritikus San Sebastianban: „A film szinte megragadhatatlan ereje költői hangulatában, visszafogottságában és a paraszti valóság ábrázolásában rejlik.”
Az irodalmi újjáteremtések nagy sorozata koronázza meg az érett éveket. Az elismert rendező immár birtokában van a filmes építkezés és hatáskeltés valamennyi eszközének, kialakította módszerét, csiszolta stílusát, gazdagította tapasztalatait, most már „csak” fixa ideájához szükséges inspirációkat keresni a könyvekből. Azazhogy nem is kell: kedvenc olvasmányai már régóta megfilmesítésre várnak. S mi a gondolati rím? Az emberi méltóságnak minden körülmények között kijáró tisztelet, mivel a XX. századot áthatja az erőszak terjedése. Ranódy László szót emel a kitaszítottakért, a megalázottakért, legyenek azok gyerekek vagy felnőttek, férfiak vagy nők, páriák vagy polgárok: szolidaritást vállal velük, letörli a könnyeiket, igyekszik enyhíteni szenvedéseiket. Noha riasztó jelenségeket örökít meg, elkerüli a harsány effektusokat: „Egész rendezői ars poeticám sarokpontja, hogy a rendező keze sose legyen ott a vásznon, sose tolakodjék előtérbe” – hangoztatja (Filmvilág 1966/16.).
Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály mondanivalóját tolmácsolja, miközben a lehető legszemélyesebb gondolatait fogalmazza meg a képek nyelvén. A Légy jó mindhalálig 1960-as feldolgozásával tulajdonképpen elégtételt szolgáltat az írónak. Nem fest rózsaszínű égboltot Nyilas Misi boldogtalan hétköznapjai fölé, mint Székely István tette régi giccses adaptációjában. A debreceni diák szemével elevenedik meg a képsorokban a közismert mese. Hagyományos, mégis míves metszetekben tárul elénk Debrecen, a Kollégium, a századvég szertartásos világa. Időszerű „üzenetet” tartalmaz a klasszikus regény átültetése, akárcsak a Kosztolányi előtti tisztelgések. Keresztúry Dezső – aki több baráti esszét szentelt a vállalkozásoknak – találóan jegyezte meg: a Pacsirtát, az Aranysárkányt azért sikerült megejtő empátiával felidézni a mozgóképeken, mert a toll mestere és a celluloid művésze rokonlelkek voltak. Tiszta szívű és tiszta szavú emberek. Az elhervadó lány tragédiája hátterében családi és társadalmi ellentmondások lappanganak. Novák tanár úr bukását a tehetetlenség, a becsület megcsúfolása színezi sötétté. A provinciális életforma (ön)gyilkos természetét súlyos epizódok érzékeltetik. Hogy móriczi a tónus, mint egyes bírálói emlegették? Az elmarasztalás dicséretként is felfogható. Ranódy rímeket keres és bíráló indulatait fölerősíti.
A Pacsirta (1963) mindemellett főleg a látvány tűnődő kibontása, az intellektuális építkezés, az érzelemgazdagság miatt érdemel dicséretet. A film készítője teljesen azonosult a mondanivalóval, mértéktartó arányérzékkel ültette át a próza jellemeit, konfliktusait, jellemeit, szituációit, jó csapatot verbuválva a munkához. Az eredmény nem maradt el. Ismét Keresztúry-t idézzük: Ranódy a maga egyéniségét is érvényesítette a feladat végrehajtása során. Nem a játékosságot tartotta szem előtt, hanem a hangulat líraian átforrósított hitelességének megteremtésére törekedett: a hamu szürkesége alatt felfedezhető az élő tűz pirossága és fájdalmas forrósága. Az Aranysárkány (1966) optikája is célszerűen megválasztott. Jószerivel minden részlet a tisztességben megőszült, majd megtaposott pedagógus sorsának rendelődik alá, de a kisvárosi életképek más mozzanatai sem hiányoznak a tablóról. Bensőséges egyszerűség jellemzi a művet. A film – azon túl, hogy egy tanár tragédiáját örökíti meg – ítéletet mond a korszakról is. „Bizonyság arra – hangsúlyozta a bíráló, kommersz iparosoknak szánt oldalvágást megengedve magának - , hogy egy ember sorsának értő, igaz, művészi ábrázolása többet mondhat egy kor társadalmáról, érzésvilágáról, szelleméről, mint a tömegjelenetek patetikus sokasága.” (Filmvilág 1966/21.)
Az Árvácska (1976) – variáció az ismert témára. Nem rutinos átlagfilm, hanem szívvel-lélekkel világra hozott dráma egy gyereklány mérhetetlen szenvedéseiről. Tradicionális realizmusa azért élőbb számos vizuális káprázatnál – lásd az előbbi idézetet -, mert valósághűsége és alakjainak sokoldalú jellemzése hitelesíti. Ezzel a filmmel kezdődik Czinkóczi Zsuzsa pályafutása. A darab egyébként utolsó Ranódy egészestés moziproduktumai sorában.
A további vállalkozások – a halk szavú, hivalkodásra képtelen filmművész soha nem könyökölt megbízatásokért – „széljegyzetek”, kiegészítések, adalékok a hitvalláshoz. Még korábban a település előtt tisztelgő Bajai mozaik (1968), a televíziós játékok (Elindult szeptemberben, 1969, A kulcs (1973), a Kínai kancsó (1973), a Fürdés (1974), a Zendül az osztály (1975), a tv-vel közösen tető alá hozott Hatholdas rózsakert (1978) lírai crescendóval örökítenek meg vágyakat, reményeket, szerelmeket, kudarcokat. Az utolsó cím a filmek sorában a három, Kosztolányi ihlette tévé-darabot füzérré egyesítő Színes tintákról álmodom (1980), mely muzeális értékű amatőr-felvételeket is tartalmaz.
Egy rendezőt meghiúsult elképzelései is minősítenek. Hosszú listán pillanthatunk végig, ha megemlítjük azokat a műveket, melyeket Ranódy  átültetésre kiszemelt.  Sajnálkozással, elvégre majdnem bizonyos: ha a filmek elkészülnek, az oeuvre ékességei lehettek volna. Csak néhány cím: Remenyik Zsigmond Por és hamu című regénye, Benedek István Aranyketrece, A helység kalapácsa Petőfitől, Zilahy Lajos Csendes élete, Kaffka Margit Két nyár-ja, Krleza Aréteusza. A Csontváry-látomást Hubay Miklóssal képzelte el (Vendég a zárt osztályon).
Végül hadd szóljunk Ranódy Lászlóról, az emberről. E sorok írója tanúsíthatja, hogy a korán eltávozott művész – mindössze hatvannégy évet élt – hivatásának, szakmájának, mesterségének rendkívül szerény képviselője volt. Sose hangoskodott. Mindenkinek előre köszönt. Bocsánatot kért, ha kritikai véleményt fogalmazott meg. Megadta embertársainak azt a tiszteletet, ami – filmjei tanúsága szerint – valamennyi halandót megillet. Munkái azért nem évülnek el, mert ezt a mentalitást nem moshatja el sem a modern divatok sora, sem a könyörtelenül rostáló idő.
 
Szerző: Veress József


Címkék

portré



Rendező Bereményi Géza
Szereplők Eszenyi Enikő (Marika, Monoriék lánya)
Papcsik András (Valkó Imike)
Tóth Barnabás (Imi Valkó)
Sőth Sándor
Andorai Péter (Berci)

nka emblema 2012