Bűnügyi regény

A terrorizmus gyökerei

Bemutató: 2006. november 9.

Michele Placido filmjének két és fél órájában az öt gyermek felnőttkorát, tulajdonképpen egész életét követhetjük figyelemmel. Nagy álmuk kibontakozásának jeleneteit, ahogy hetvenes évektől egészen a vasfüggöny leszakadásáig birtokba veszik a római alvilágot.

Szinte megbonthatatlan szövetség

Szinte megbonthatatlan szövetségükhöz társak és ellenségek is csatlakoznak, sőt a szeretők két fajtája is: a szajha (Anna Mouglalis), aki a bűn új mélységeibe rántja hőseinket, a másik nő viszont egy ártatlanabb és tisztább élet reményét adja. S noha a két nő körül felizzó erotika és a szerelmi bonyodalmak felpezsdítik a filmet, a történet elsősorban a vad gyermekkor utcán szövődött barátságainak próbatételeiről szól.
 
A film stílusában is a nyolcvanas éveket idézi. Nem annyira a reprezentatív gengszter-filmek nagypanorámáit, inkább a tévé-sorozatok hektikus világát. Kistotálokban látjuk az utcai üldözéseket, a füstös bárok fényeit, közeliben a belső drámákról árulkodó rezdüléseket a pókerasztalt körül ülő szereplők arcán.

A karaktereket többnyire a pénz szaga és a nők illata vonzza. Scialoia rendőrhadnagyot is épp ez utóbbi csábítja rá, hogy felettesei feltehetőleg némi kenőpénzzel megtámogatott kiábrándulása után is éveken keresztül az ügynek szentelje figyelmet. E két cél fűzi össze a régi barátokat az újonnan szimatot fogó kis- és nagystílű bűnözőkkel.

Felvonul a gengszterpanteon több állandó tagja: a vendéglátó-ipar díszletei között tevékenykedő pénzmosótól a politika legfelsőbb köreivel bizalmi viszonyt ápoló jogászig. Ahogy azonban a bűntársak száma gyarapodik, úgy ritkul egyre a gyermekkor nyomorának emlékéből táplálkozó bizalom. Az erodálódó közösség tagjait átjáró árulástól való rettegés: ez a történet másik szólama.
 

A háttérben zajló történelem egy-egy momentuma

A Bűnügyi regény zaklatottan egymásra következő epizódjait, leginkább a szereplők -- néha már megbomló -- személye fűzi egybe. A barátság, a megcsalatás és vérbosszú a törvénytelenség nyers keretei között zajló drámáját a kegyetlenség tölti meg feszültséggel: az Örök Városban senki sem halhatatlan. Váratlan pillanatokban vagyunk kénytelenek egy-egy szereplőnek búcsút inteni.

A rendező csak néhol engedi felvillanni a háttérben zajló történelem egy-egy momentumát: Aldo Moro miniszterelnök elrablását és meggyilkolását, vagy a bolognai főpályaudvart romba döntő 1980-as terrortámadást. A dramaturgia legalábbis analogikus összefüggést sejtet a merényleteket elkövető Vörös Brigád terrorcsoport és a film fősodrában szereplő bűnszervezet működése között. A banda egyik titkosszolgálati jóakarója pedig a Szovjetunió szétesésének évében a demokrácia végéről, az erőszak és fosztogatás éveinek eljöveteléről fantáziáló vízióját tárja elénk.
 
A zenének ugyancsak korfestő szerepe van. A Queen, KC & the Sunshine Band, valamint olasz megfelelőik a film kezdeteinél még helyén lévő bohémiája groteszk tónust kap, mikor egy vérbő kivégzést vagy sikeres rablógyilkosságot követő dínom-dánom alatt hallatszik, később pedig már egyenesen egy-egy brutális leszámolás képsorainak betétjeként csendül fel. Az elburjánzó agressziót bemutató képsorok lassanként átértelmezik a rockzenéhez általában társított felszabadult hangulatainkat. A film vége fele sajnos bekúszik pár szimfonikus hatású patetikus szintetizátorbetét és a agyonhasznált Nessun dorma.