A csendes amerikai
Távol Vietnámtól
Bemutató: 2003. június 12.
A csendes amerikaiÚjra egy remekmű adaptációja, amelynek az előkelő rokonság, s nem önnön ereje és zsenialitása ad rangot. Újra egy filmregény, amely igazában csak olvasva, ágyban, párnák közt hatásos.
Vietnám krónikája sem kelthet nagyobb izgalmakat. Ugyan egy évszám a film elején megpróbál eligazítani, de mértéktelen pedagógiai optimizmusra vall, ha valaki akár Amerikában, akár mifelénk, abba az illúzióba ringatja magát, hogy minden tinédzser séróból leveszi, mi is történt 1952-ben Vietnámban. Amerikaiak és vietkongok, ez valahogy még benne van a levegőben, ha más miatt nem is, a nagy traumát újra meg újra felemlegető hollywoodi filmek miatt mindenképpen. De hogy mit kerestek ott a franciák, azt ma már százból három néző tudja. Graham Greene mindezt tudta, sejtette, méghozzá előre, a The Quiet American látnoki regény, nem Amerika vietnámi háborúja után osztotta az észt, a brit újságíró hősénél nem kevésbé dörzsölt Greene már 1955-ben kristálytisztán látta, hogyan is működik a csendes, ám roppant hatásos amerikai birodalmi lépegető, s mi történik ha a hatalmas gépezet egyszer csak beindul. (Ne feledjük, a szerző intim liezonját az angol hírszerzéssel, volt alkalma magába szívni a paranoiát.)
De nem is a kronológiai idő körül támad a legnagyobb zavar -- istenem, a történelem óra elmarad --, hanem azzal a bizonyos tempóval. Graham Greene gonosz lassúsággal adagolja regényében a tényeket, szerény mondatokat pakol egymásra, és leheletfinom hullámokkal húz egyre beljebb egy sötét összeesküvés mélyébe, mire összeáll, hogy mire készülnek a csendes amerikaiak – a humanitárius segítség látszatát keltve játsszák ki egymás ellen a vietnamiakat és franciákat, hogy nevető harmadikként ők kerülhessenek ki győztesen a játszmából – már késő. A filmváltozatban mohó kezekkel tépdesik le a rejtély hagymahéjait, ezzel együtt -- vagy legyünk pontosabbak -- épp emiatt az unalom egy percre sincs veszélyben. Kémtörténetben, bűnügyi regényben nem a sebtében lezavart történet, a lassú víz mos partokat. A stáb szemmel láthatóan erről mit sem tudott, az eltűnt idő nyomában – szomorúan borítékolom -- ott kullog majd az eltűnt siker is.