Cannes 2011: Apokalipszisek fesztiválja
Melancholia, Tree of life, Le Havre, Le Gamin au Vélo
Magát lenácizó Lars von Trier-rel, két világvégével és dühös szeretetéhségben szenvedő kissráccal folytatódott Cannes. Kaurismaki pedig bejelentkezett az Arany Pálmára.
A botrány ellenére nem szabad elfelejtenünk magát a filmet, a Melancholiá-t sem, amely két részre osztva beszél depresszióról, világvégéről és az élhetetlen mindennapok élhetővé tételének kudarcáról. Két nővér, a súlyos depresszióban (a melankóliát végeredményben ennek tüneteként szokták leírni) szenvedő Justine és a túl normális, nagyon konformista Claire áll a szotri középpontjában. Az első részben Claire és gazdag férje szerveznek esküvőt Justine-nek, azonban a legjobb Dogma filmekre emlékeztetően vágott és fényképezett részből kiderül, hogy a menyasszony csupán a normalizálódás reményében, meggyőződés nélkül fogadta el a házasságot.
A helyzetet tovább árnyalja egy Földhöz közelítő óriásbolygó – a valószínűleg hónapokkal később játszódó második rész erről szól –, amelynek a számítások szerint hozzánk nagyon közel, de problémákat nem okozva kellene elszáguldania. A film legelején hiperrealista festményekre vagy reklámfotókra emlékeztető módon mesterségesen beállított képekben megkapjuk a történések összefoglalását a végkifejlettel együtt, így a tragikus befejezés nem kérdéses. Éppen ezért elsősorban a rengeteg vizuális, dramaturgiai és színészi játékban rejlő részletre figyelünk, amely a mindennel elégedetlen depressziót és az ebben szenvedő ember világhoz és világvégéhez való viszonyulását elemzi. Lars von Trier új filmje a szép, gondos máz alatt, Kirsten Dunst és Charlotte Gainsbourg elképesztő alakításában a melankólia mindent megfertőző, szétrágó, lassan elpusztító működéséről beszél.
Ugyancsak kozmikus párhuzamot talál mítoszaink mikro- és makrokörnyezetben való működésének ábrázolására a kortárs film egyik legenigmatikusabb zsenije, az amerikai Terrence Malick. A The Tree of Life egy hatalmas parabola, amelyben a konkrét szituációkat – előző filmjeihez hasonlóan – csupán ürügyként, kiindulópontként, jelként és nem realista tanulmányként kell értelmezni. Az egyik szálat a jóbi problémába keveredő átlagos ötvenes évekbeli kertvárosi család története képviseli. A mindent korrekten végző, rendszeresen templomba járó, gyerekeiket hívőnek nevelő szülők egyszerűen nem tudják megérteni, hogyan eshetett velük meg a szerencsétlenség: tizenkilenc éves korában elvesztették egyik fiukat. Jób történetének tanulsága az, hogy a korlátozott ember nem értheti meg a magasabb erő (természet, Isten) szempontjait, sőt arra sincs joga, hogy megkérdőjelezze őt. A film egyik jelentében ebéd közben a Brad Pitt által játszott apa ezt mondja fiának: „ne kérdezd miért, csak tedd, amit mondok. Azért, mert megbízol bennem.” Ez a mondat jól jelzi, hogy mit gondol Malick a vak, érthetetlen erőről vagy Teremtőről illetve annak emberi társadalomban való leképeződéséről.
A család életének képei közé beépül egy olyan lenyűgöző, hátborzongató vizuális etűd, ami csak Kubrick 2001 Űrodüsszeiá-jához mérhető ambícióval próbálja ábrázolni a világegyetem történetét a nagy robbanástól az egysejtűek és dinoszauruszok megjelenésén keresztül az ember létrejöttéig, majd végül a földi élet kimúlásáig. Malick nem köteleződik el teremtés és evolúció vitájában, de rendkívül nagyszabású, fenséges műben beszél az egyszeri emberi életnél hatalmasabb mítoszokról, e mindennapjainkat meghatározó örökségünkről és azoknak természeti törvényekben való gyökerezettségéről.
Pontosan ezzel ellentétes, apró finomságokra való odafigyelésen alapuló megközelítéséről híres a finn Aki Kaurismaki, aki olyannyira egyben lévő filmet forgatott idén, hogy vele egyből a kritikusok nem hivatalos listájának élére ugrott. A Le Havre egy lecsúszott, jelenleg utcai cipőpucolásból tengődő költő sorsát követi néhány héten keresztül a híres francia kikötővárosban, ugyanis nem elég, hogy feleségét halálos daganat diagnosztizálása miatt kórházba kell utalni, de egy kikötői konténerből elszökött afrikai kisfiú is felbukkan, akinek segítenie kell.
A film az alapszitu kibontása után valójában egy ironikus műfaji játékká változik, amely egyszerre hordozza a korábbi Kaurismaki filmek legfontosabb jegyeit és jelent radikális fordulatot az életműben. A francia nyelvű Le Havre hangsúlyosan építi be cselekményébe és vizuális megoldásaiba a francia-noir tipikus figuráit, gesztusait (például a jól ismert felügyelőt), mindezt keveri a melodráma néhány fontos műfaji sarokpontjának a felhasználásával és dramaturgiai szerepet nem kapó, de az egész történet általánosabb szintű értelmezésére indító anakronizmusokkal (hetvenes évekbeli autók között mai mobiltelefonok). Természetesen Kaurismaki politikai állásfoglalása sem marad el: a fekete srác megjelenése egy szolidaritási hálót aktivál a városban, ahol mindenki összefog az érdekében. A Le Havre-ból hiányzik a korábbi filmek egyénekre való odafigyelése, az ember gesztusainak aprólékos elemzése, ehelyett egy látszólag könnyed, de átfogóbb struktúrában gondolkodó, mégis magával ragadó gyöngyszemet kapunk.
Az már nem meglepő, hogy Cannes-ban hatalmas sikernek örvendenek a már két Arany Pálmával büszkélkedő Dardenne testvérek: új filmjük egy újabb, ámbár sok innovációt nem tartalmazó fejezet a kisemberek mindennapjait kutató sokrészes eposzukban. A Le Gamin au Vélo középpontjában két látszólag ellentétes érzelem, a düh és a szeretet összefüggésének elemzése áll, ugyanis a gyermekotthonba kényszerülő kisfiúban olyan feltétlen rajongás él őt éppen elhagyó, jelzés nélkül elköltöző és az imádott bringát eladó apja iránt, ami a tények el nem fogadása révén iszonyatos energiákat robbant fel benne. A történet az apa megtagadásának fel- és elismerésétől az elkallódás, lezüllés fele indul el, azonban tőlük meglepő módon a Dardenne fivérek ezúttal több ízben is fals hangot fognak. Cécile de France szerepeltetése hibás döntés volt, mint ahogy az általa játszott karakternek a gyerek életébe lépése is mesterkélt, élettársával való hirtelen, minden megalapozottságot nélkülöző szakítása pedig a film legrosszabb jelenete. Értjük már a belga kisrealista testvérek elkötelezettségeit, ismerjük megoldásaikat, de szépen lassan önmaguk epigonjaivá kezdenek válni. Azt hiszem, ideje lenne Kaurismaki vagy Lars von Trier módjára valamely fordulaton gondolkodniuk – bár persze ettől még egy pálmát éppen bezsebelhetnek.