Pánik

tökigazad van, codex.

Valószínűleg a csajnál is rosszabb passzban lehettél, Zsombor, ha ekkora erőfeszítésbe került bennmaradnod rajta...
Én komolyan nem értem, miből táplálkozik ez a nagy fanyalgás.
Azazhogy érteni értem. Csak nagyon nehezen értem MEG.
Persze az ember addig kritizáljon, amíg a film friss, ropogós, meleg... No, erről már lemaradtam, Till Attila első filmje már nem ropog, frissnek esetleg egy vidéki középiskolai magyartanár szemszögéből még érezhető - a melegséget pedig ezúttal hagyjuk... Másodszor: olyan furmányos, leleplező-felfedező - és főleghogyhát mélyenszántó kritikát erről a szimpatikus elsőfilmről nem is nagyon lehetne írni.
Elolvastam itt-ott pár ambiciózus vesézgetést róla, s ez csak megerősített ebben a téveszmémben.
Ha a magyar film (a mindenkori magyar film!) tízes skáláján kellene elhelyeznem, hát kétség nem férhet hozzá, hogy egy masszív hatost érdemel. Az utóbbi húsz év felhozatalát tekintve hajlanék a hetesre. Elsőfilmesként meg nem kérdéses a nyolcas.
Persze, lehet pöszmögni azon, hogy vajon miért nem tudja hozni a forgatókönyv azt az egyenletesen fokozódó feszültséget, amit az első tíz perc alapján sejtenénk virgonc bizakodással; lehetne kukacoskodni, miért a még egy karakteren belül is egyenetlen színészi teljesítmény (szinte minden szereplőnél); értetlenkedhetne az ember azon is, miért elégszik meg a rendező egy-egy jól sikerült zsáner után két-három jelzésszerű közhellyel (hisz aki tudja, mitől döglik a légy, ne használja ventilátornak a légycsapót); végül, de nem utolsósorban: miért nem lehet egyértelműen dönteni, hogy a pörgős történetvezetés vagy a meditatívabb stílushumor határozza meg elsődlegesen a befogadó hangoltságát - de alig hiszem, hogy érdemben befolyásolható lenne az efféle szőrözgetések által a rendező jövőbeli ténykedése. Till Attila okos és érzékeny (fér)fiú, nyilván tisztában van a film hiányosságaival, amelyek ugyanakkor egyáltalán nem befolyásolják azt az eléggé nem hangsúlyozható örvendetes tényt, hogy tíz nézőből legalább nyolc valószínűleg elégedetten állhat fel a mozizás végén, merthogy a film jó. Jó és pont. Nyilván lesz jobb, sőt egyre jobb. De azért már ez is elég jó - és nem csak azért, mert elsőfilmes, meg a hülyén vigyorgós celebműsorvezetőtől ez is szép - hanem mert tényleg.
Én például mindig örülök, ha valakiben kellemesen csalódok. Örülök, ha a sok fanyalgás után tiszta szívvel jókat mondhatok. Ha valaki azt hiszi, hogy egy profin fényképezett és vágott filmet nem apríthat atomjaira egy béna forgatókönyvre épülő és alapból elhibázott rendezői koncepció, az talán mégiscsak alulértékeli egy cseppet az első számú alkotó szerepét és felelősségét.
Nem igazán értettem soha az olyan kritikákat, ahol az operatőri, vágói, színészi munka az egekbe magasztaltatik, miközben a rendező legjobb esetben sajnálkozó, lekezelő "lesz ez még jobb is" vállveregetésben részesül.
Uraim, szarból nem lehet várat építeni...
Miért nem lehet egyszerűen napirendre térni afelett, hogy egy ötödrangú médiaripacsként elkönyvelt fickó egyszercsak előáll a semmiből valami értéket képviselő becsületes munkadarabbal? Ha nem is gatyarohasztó művészettel és nem is fergeteges profizmussal, de egy értelmes és szórakoztató - és hát optimista - művel, amilyet sok vérprofinak, netán korszakalkotó művésznek beskatulyázott rendezőikon is csak elvétve produkál ebben az erősen lábszagú, önbizalomhiányos, gyűlölködő kis országban.
Miért nem lehet egyszerűen csak örülni? Akár még annak is, hogy csak nyolcvanmilliós állami mankóra volt szükség egy olyan film létrehozásához, ami látványvilágának a profi alkotógárda alkalmazásából fakadó kidolgozottságában is bőven eléri sok anyagilag lényegesen jobban megtámogatott film színvonalát. Akár annak is, hogy egy olyan filmet láthatunk, amit a legtöbb ember tudhat szeretni korra, nemre, pártállásra való tekintet nélkül.
Már ha képes elvonatkoztatni a "tillás" előítéleteitől... Mert azért nem mindenki képes rá.
Mert bizony a film kritikusainak egy jelentős része, mintha pontosan azt nem érzékelné a filmből, ami róluk magukról (bizony a kritikusi attitűdjükről is!), de rólunk is, levegőt kapkodó örök elégedetlenekről, a (nem is olyan) kis magyar légszomjról, megkeseredettségről, paranoiás gyűlölködéseinkről, reménytelen elvágyodásainkról és mindennapos fogcsikorgató mégis-újrakezdéseinkről mesél - ha néha kissé dadogva, olykor-olykor közhelyesen is.
És igenis szép ez a pozitívan gondolkodó, már-már optimista vég: Zsuzsa, miután az összes zakkant lelép Amerikába (ó, bárcsak ott maradnának!), leküzd még egy kószán bepróbálkozó pánikrohamot, és beleveti magát a közép-európai lábszagba, elindul (újra) megtalált terveivel a reptér kijárata felé.

Szomorú vagyok!

Till Attilának van némi képalkotói vénája, és egész ügyes lehetne, ha nem akarná a dolgot túlalkotni néha, hanem szépen egyszerűen csinálná. És akkor tök jó lenne. De olyan igazi elsőfilmes film volt, csak nem csak a műfajokat keverte, hanem minden képi megoldást bele is akart rakni, és ez nem megy. Pedig vannak benne jó dolgok. Meg vannak benne olyanok, amiket még meg kell tanulnia (és amiket ezúton is köszönök, hogy helyettem is elkövetett, és így én ingyen tanulhattam meg).

Viszont ne akarjon írni. Ez nem az ő világa. Tipikus magyar film forgatókönyv szempontjából. Nem tud egy történetet elmondani, ezért a mondanivalóját elmondja 4 epizódban. De egyik sem érdekes. Sőt, némelyik idegesítő. Nem megy sehonnan sehova, nincs mondanivaló, csak közvetetten, úgy történnek dolgok, de igazából nem érdekelt, nem kötött le, nem szerettem bele senkibe (bár azért Gubík Ági levetkőzhetett volna, szóval ezt a reményt ápoltam a film végéig), mindenki idegesítő volt (és azért ez nagy szó egy gyakorló pánikbetegnél, hogy nem találtam közös hangot a szereplőkkel). A film kurvára nem szól semmiről, semmit nem visz belőle haza az ember. És ha legalább valami baromi nagy dramaturgiai truvaille lenne, vagy struktúrális, vagy összefosnám magam a dialógoktól. DE a szex-shoposon röhögtem. Meg az ajtón. A többin csendben ültem. Mert harmat-gyenge volt. Körülöttem röhögtek emberek, és furcsa módon örültem neki, mert örültem, hogy legalább másoknak tetszik (az Argonál el voltam szörnyedve, hogy min röhögnek). De végig az volt az érzésem, hogy olyan labdákat hagy leesni, és annyira nem mond semmit holmi abszurd szituációkért, amik ennyire azért nem abszurdak és nem viccesek egy átlagos pánikbeteg életében, és annyival többet mondhatott volna, "if he played it real" stílusbravúrokkal, szóval hogy elszomorítóan alulteljesít. Pedig szép volt, és volt benne potenciál is, de annyira vérzett. Annyira. Egyszerűen szólva tehát: Till Attilában, mint rendezőben van lehetőség, de le kéne szoknia erről a hülye magyar szokásról, hogy ő akar írni, mert
A) nem tud
B) nem kell neki
C) nincs miről
D) nem tudja hogyan mondja.

Persze az is lehet, hogy csak én vagyok tufa, és nem értettem. De tök érdekes lenne, ha fogna egy létező forgatókönyvet, és azt egy kicsit megbirizgálná, és csinálna belőle egy filmet. Azon jobban lemérhetőek lennének a képességei, amik nem tűnnek rossznak. Csak ne akarjon történetet mesélni - azt hagyja meg azoknak, akik tudnak. Vagy írassa meg velük...

A színészek tényleg jók voltak, a rendezés is a gyerekbetegségektől eltekintve. Ugyanakkor zsombornak is van igaza, meg a könyv se jó (reméljük majd eljut hozzá egy szabálykönyv, tanulmányozza, és akkor már tudatosan tud majd alkalmazkodni, vagy változtatni). 5 pont. Erős jóindulattal. De az kijár egy elsőfilmesnek. Szórakozni vágyó, európai filmet kedvelőknek ajánlott.

Zsombi...ne légy olyan kritikus!

A két rendőr vicces volt....
A sztori egyes alá....de őszintén: én jobbat kaptam, mint vártam!

Szia!
Ezzel nem értek egyet. Végre először láttam egy magyar közönségfilmet, ami nem kutyába megy a poénokért. SZórakoztató történet (itt-ott üresjáratokkal), és nem felmelegített poénok, hanem sokszor abszurd, jó gegek. Na és valódi színészek. Ja és jó zene. Nálam ez 7-8 pont a tízből, és jól szórakoztam rajta, ezzel együtt ízlések és pofonok...

huh, köszönöm ezt a kritikát. pont azért néztem meg a filmet, mert dicsérték a forgatókönyvéért, na meg szemle-siker, ehhez képest erőfeszítés volt benn maradni rajta.

hiteltelen karakterek, közhelyes, elnagyolt mondanivaló, _hihetetlenül_ idegesítő reklámok, csaknem lehetetlen volt bevonódni. ami viszont kemény, hogy ehhez képest egy csomóan nagyszerűen szórakoztak rajta. nincs remény.