Palindromák

Nem értek egyet az erkölcsi aggályokkal, melyet a cikkíró felvet. Vegyük csak az óriási lány esetét és gondoljuk végig, a cselekményben előforul-e egyszer is utalás erre az óriási testre-testsúlyra.

Pedig kínálkozik épp elég. Például amikor elesik, a következő képen már az ágyban látjuk. Ki tette oda? talán az öregasszony meg a gyerek, vagy a doktor? Nem, ez képtelenség lenne. De ezzel a film nem foglalkozik, bölcsen elhallgatja, meghagyja nekünk, rágódjunk rajta, ha akarunk.

Épp a látvány csap be tehát, miközben egyáltalán nincs dramaturgiai funkciója, hogy a lány hatalmas! Úgy kezeli voltaképp, mint egy könnyű kislányt, simán lehetne a jelentben egy ilyen szereplő helyette.

Éppen hogy nagyon is ritkán látni ilyen finom, költőien szociális érzékenységet manapság. Szeretetre vágyó, testükbe-lelkükbe zárt embereket látunk, akár színészek csinálják akár nem, fogyatékosok vagy sem, mozognak ebben a világban, mint bárki más, behelyettesíthetően, megismételhetetlenül eredeti módon, tökéletesen függetlenül béklyóiktól.

A test átértelmeződik. A gyerekből felnőtt lesz, abból újra gyerek, ránkvigyorog a végén. az anya (apa) itt már mi vagyunk. Nincs kiút a palindrómából? Válaszoljunk mi, akik szülhethünk, nemzhetünk, van-e remény. Érdemes itt újrakezdeni az olvasást, ha már a közepén tudom, visszafelé is ugyanaz? És van és érdemes, amíg választhatunk: a gyermek előtt mindig kegyelmi állapotba jutunk (pedofília!), mert megrendülünk, kimozdulunk, és átírjuk a saját sorsunkat, igaz, abból is palindróma lesz megint, egymásik, egy különböző, de majd jövünk megint vissza, mindig másképpen, így rójuk köreink, így ingázunk a létben.

A kör bezárul, de egyúttal új kör nyílik. Új test, új fogyaték, mi más? Új igények a szeretetre. Ez megnyugtató, mi több: nyugtalanít...