A bukás - Hitler utolsó napjai

Hátborzongató hangulata van ennek a filmnek. Fiatalkoromban elég sok második világháborús emlékhelyet végigjártam, és azóta nem éreztem azt a hűvös, fenyegető, komor atmoszférát, amit most a németek megteremtettek. A legtöbb hasonló film csak példázat, mozgó festmény, de most mintha mi is ott járnánk a kétségbeesett, a bukásba beletörődött, vagy éppen kárörvendő katonák között. A monoton zajok-zörejek, az óraketyegés, a tompa robbanások nagyon félelmetessé teszik a bunkert, az utolsó napok helyszínét.
Gondolom, ezt muszáj volt ellensúlyozni a berlini civilek hősi, vagy épp ellenkezőleg, korlátolt reakcióival. Talán ki lehetett volna innen hagyni pár dolgot, de nem vészes.
Az Indexen azt írták, dramaturgiai baklövés, hogy a Führer halála után még sokáig követjük a titkárnő életét, de ez elég nagy butaság. Egyrészt nem a titkárnő élete van utána sem a középpontban, másrészt meg elég fontos, hogy azok az emberek, akiket megismertünk, hogyan viselik a Vezér elvesztését. A teljes pusztulást kellene valahogy földolgozniuk.
Fontos az is, hogy az oroszokból szinte semmit nem látunk. Csak a lövések jelzik az érkezésüket, úgy jönnek, mint egy fenyegető, föltartóztathatatlan felhő.
De ezt Hitler már nem várja meg. Mindent és (majdnem) mindenkit magával rántva megszökik a bűnhődés elől. Bruno Ganz iszonyú hiteles, annak ellenére, hogy alkatra talán sokaknak puhábbnak tűnhet - ő maga Hitler. Tanulságos, ahogy rettegnek tőle az emberei.
Mivel tényleg csak az utolsó pár napot-órát látjuk, nem volt könnyű hitelessé tenni azt, hogy sokan miért választják vele együtt a halált. Ahhoz, hogy egy picit is megértsünk abból, hogy annyi ember miért követ valakit, aki látványosan pszichopata, még bátrabban kellett volna nyúlni a történethez.

Ezzel együtt, nem lehet kihagyni.