A bukás - Hitler utolsó napjai

Démon képében

Bemutató: 2005. január 20.

Hitlerről mozgóképet forgatni mindmáig magas hozamú biznisz. Ki ne lenne kíváncsi a Gonoszra. Ha a Guiness toplistát közölne a történelem legnagyobb gonosztevőiről – Hitler lenne rajta az első. Ennek megfelelően folyamatos a mozgóképes felhozatal is. Nem tudjuk úgy fellapozni a heti tévéműsort, hogy az ismeretterjesztő csatornák műsorán ne akadnánk legalább egy Hitler-portréra. Mindent megtudhatunk a gyerekkori traumáiról, a bécsi Képzőművészeti Akadémia felvételijén elbukott festőről, a művészi karrierben csalódott és ezért a politika kevésbé nehéz művészetéhez forduló demagógról, az elvetélt építészről vagy az Európát romba döntő hódítóról. Hitler alvezéreiről, tábornokairól, nőiről vagy akár fényképészéről. És persze Hitler utolsó napjairól.

Hitler végóráit mind a mai napig titokterhes légkör övezi, annak ellenére, hogy szinte percre pontosan lehet rekonstruálni, mi is történt a Führer berlini bunkerében. Oliver Hirschbiegel filmje épp a pontosságával deheroizáló, mikrorealista krónikája nem hagy kétséget, hogy Hitler halálában semmiféle kalandos titok és semmiféle hősiesség nem rejtezik.

Ha volt titok, az éppen abban állt, hogy a német nemzet -- és általa a világ --  nem egy emberfeletti végzet, nem egy szörny, hanem egy végletesen deformált személyiség áldozatául esett. „Milliók fejéből kipattant kísértet vagyok.” -- mondta Al Capone, de Hitler még több joggal mondhatta volna. Monomániája az első világháborúban kivérzett, a versailles-i békében megalázott német nép kollektív traumája nélkül megmaradt volna egyéni kényszerképzetnek. Hitler nem a szónoki képességeivel, nem is zavaros eszméivel, hódította meg a németeket: leghatásosabb – mert őszintén átélt – mutatványa abban állt, hogy a hallgatóság szeme láttára lényegült át megalázott niemandból vezérré és megmentővé.

A bukás első pillanatra – és ezért is gondolják némelyek tűrhetetlenül botrányosnak – szeretet- vagy legalábbis részvétteljes napló a Szörny végóráiról. A diktátor bukását a Führer utolsó gyors- és gépírónője, a kedves és naiv Traudl Junge visszaemlékezése hozza testközelbe. „Hitler is ember.”  -- gondolta ő, de Hirschbiegel filmje szerencsénkre többet és mást állít e bornírt – és persze igaz -- közhelynél, melyben milliók szenvedése, és a történelem legtragikusabb kisiklása oldódik fel az egyetemes szeretet semmitmondásában.

A bukás nem oldozza fel minden idők legvéresebb diktátorát, úgy hozza emberközelbe, hogy közben egy percre sem veszti szem elől a benne lakozó démonit. Bruno Ganz Hitlere tökéletes jellemrajz, az ő Führere nem megtört ember, csupán megtört diktátor, („mindenki elárult, még az SS is”). Hitler utolsó pillanatáig kitartott véres és gigantomán vágyálmai és kényszerképzetei mellett. Utolsó tiszta pillanatában nem a bűnét ismerte föl, csak azt, hogy a játszmának vége. Hitler sorsa nem tragikus sors: a bűnt sohasem követte nála bűnhődés. És ezért nem követheti megbocsátás. Amit tett, az a történelmen túl van, és ha van bennünk valódi megértés az emberi erények és az emberi bűnök iránt – örökre ott is marad.

Hirschbiegel filmje nemcsak a zsarnok, legalább annyira az alattvalók története is. Néhány vonallal felskiccelt, de találó jellemrajzokkal jeleníti meg Hitler utolsó napjainak szemtanúit/tettestársait. A Führer-bunker lakói közül mindenki más-más okból tart ki „végsőkig” a zsarnok mellett: van, akit a vakfegyelem, a katonai eskü, a szolidaritás, a bénult tehetetlenség marasztal, másokat a rajongás, a téveszmébe vetett vakhit vagy épp a részvét.

Horrorisztikusan izgalmas, hogyan lesznek jobb sorsra érdemes, ártatlan, jóérzésű emberek a zsarnok hipnotikus erejű akaratának engedelmes bábjai, ezért is életbevágóan tanulságos minden valamirevaló Hitler-film. A bukásból most azt is megtudhatjuk, hogy az „akarat diadala” mellett az akarat bénultsága legalább annyira veszedelmes erő. Amilyen gyanútlanul vagyunk képesek besétálni a csábítás csapdáiba, ugyanolyan nehezen tudunk „szabadulni a gonosztól”.

Hitler-közvetlen környezetének azonban legalább volt valamelyes választási szabadsága. A berlinieknek nem. A Führer áldozatnak szánta őket önnön apokalipsziséhez. Hirschbiegel (sajnos eléggé hollywodiasra sikerült) vérpanorámája először mutatja meg a szenvedő berlinieket. Ha lehet, még nagyobb tabuja volt ez a nácizmus és a háború traumájával egyébként nálunk sokkal bátrabban és kíméletlenebbül szembenéző németségnek. Okkal: a kollektív felelősség bornírt elvével éppoly képtelenség együtt élni, mint a kollektív ártatlanság hazugságával. A bukás stiláris gyengeségei ellenére is gyógyító erejű film.