Kenyeres Bálint és Quentin Tarantino az augusztusi Filmvilágban
Lapszemle
THOMPSON-NOIR
A hagyományosan detektív-perspektívát használó bűnügyi irodalom az 1930-as években nézőpontot váltott, már nem a nyomozó, hanem a bűnös szemszögéből figyelte a világot. JimThompson prózája a legsötétebbek közül való. Fatalista hősökkel teli életművét az elidegenedés alapélménye hatja át: a bűn elől nincs menekvés. Kubrick, Peckinpah, Frears – a Thompson-noirt csak a legmerészebb filmrendezők merték filmre vinni.
TARANTINO
Tarantino ezúttal is elkoptatott műfajt turbóz fel az eredetiségig: a második világháborús kalandfilmet. A Becstelen brigantykban arra az egyébként közhelyszámba menő tényre érzett rá remekül, hogy az évszázadok óta az egységesség sokféleségében vergődő Európa egyik legproblematikusabb pontja a nyelvi, illetve általában véve a kommunikációs sokszínűség.
PERZSA HÁLÓ
Az iráni újhullám gyermekszereplőinek képét egy idealizmusban gazdagabb korszak mélyen beleégette a nyugati retinákba. A védjeggyé vált kicsinyek szerepeltetésével tiszta maradhatott az üzenet, kijátszható a cenzúra, és elnyerhető egy egész glóbusz szimpátiája. A mai perzsa tinédzserek egészen mások. A realizmusra fogékony iráni mozgókép a kiélezett helyzetben új formát és fegyvert választ: a mobiltelefont és a világhálót.
KENYERES BÁLINT
A hosszú beállításos lassú stílus az elmúlt húsz évben sokak számára és sokak szemében egyet jelent a modern művészfilmhez való ragaszkodással egy olyan világban, ahol a vizuális kultúra fősodrát a szaggatottság, a gyorsaság, a heterogén elemek keveredése határozza meg. Ennek a stílusnak a használata ráadásul mesterségbeli virtus is: aki ezt jól tudja csinálni, az valóban mestere a dramaturgiának, hiszen nem használja ki a feszültségkeltés sokkal kézenfekvőbb eszközeit, mint a gyorsaság és a változatosság.
Magyarországon a hosszúbeállításos stílus különben is a világszínvonal tradíciója. A nemzetközi művészfilmes világban csak Jancsót és Tarrt tartják számon a magyar filmművészetből, akik mindketten épp ugyanennek a stílusvilágnak a virtuózai. Mi sem érthetőbb hát, ha művészfilmes ambícióval fellépő fiatal magyar filmesek ugyanezt a hagyományt követik. És nem is eredménytelenül. Fliegauf Benedek filmjei, Szaladják István Madárszabadító...-ja, Iványi Marcell rövidfilmje (A szél), és Kenyeres Bálint rövidfilmjei mind azt bizonyítják, hogy ez a stílus valami miatt a magyar filmművészet számára nagyon is otthonos; használói eredeti módon, sajátos változatokban fejlesztik tovább. (Kovács András Bálint)
HITCHCOCK és a NOUVELLE VAGUE
A francia új hullám alkotói magasra emelték kalapjukat a bűnügyi zsáner (elsősorban a cinikus világképű film noir) és a műfaj nagy rendezői, különösen Alfred Hitchcock előtt: a nouvelle vague-hoz kötődő szerzői elmélet egyik sarokpontja a hollywoodi rendezők (Hitchcock, Hawks, Ray stb.) rehabilitálása volt. Claude Chabrol és Eric Rohmer 1957-ben tanulmánykötetet szentelt az angol mesternek, Francois Truffaut jelentős monográfiát állított össze a vele készített interjúiból, a B-kategóriás ponyvamozikhoz (például Samuel Fuller kiváló bűnfilmjeihez) vonzódó Godard ugyancsak kedvelte Hitch filmnyelvi játékait (a közönség feletti kontroll tekintetében Nagy Sándor, Julius Caesar, Napóleon és Hitler elé helyezte). A Cahiers du Cinema köréből azonban egyedül a mozgalmat elindító, gyakran produceri-tanácsadói szerepkört is vállaló, és csakhamar termékeny közönségfilmessé váló Chabrol volt az, aki következetesen ragaszkodott a bűnügyi tematikához és a Hithcock nevével fémjelzett pszichológiai drámákhoz – sőt, aktív művészként a mai napig vállalja ezt az örökséget.
