Kenyeres Bálint: A repülés története

Csavarni, Tekerni, Forgatni

filmhu: Mi volt meg elsőként A repülés történetéből? A repülő? A normand sziklák? A hangulat? A forma?
 
Kenyeres Bálint: A történet kerek egészként pattant ki belőlem, belőlünk, mint egy novella. Beregi Tamással dolgoztunk egy játékfilmterven, megrekedtünk egy problémával, és arra gondoltam, hogy akkor inkább, amolyan elterelő hadműveletként térjünk rá egy másik filmötletre. Pihentünk, eljátszottunk egy ötlettel, megszületett A repülés történetének a sztorija, és folytattuk tovább a munkát. A szituáció született meg először. A piknik, az eltűnt kiscsaj és ami vele történik. Sok idő eltelt, és az ötlet még mindig tetszett nekünk, le is írtuk: lett vagy két oldal ez az anyag.    
 
filmhu: Mennyiben különbözött ez az eredeti ötlet a végeredménytől?
 
K.B.: Organikusan alakult úgy, hogy Franciaországban forgattuk le a történetet, noha sem a Beregi, sem én korábban be sem tettük a lábunkat Normandiába. A történet azonban itt játszódik, ami szerencse, hiszen Franciaországban még emlékeztek a Before Dawn-ra, így volt esély rá, hogy a következő filmtervemre pénzt szerezzünk. Egy francia producer vállalta a költségvetés kiegészítését, beszállt a Felső-Normandiai Filmalap és az Arte France, így vált biztossá, hogy a filmet itt kell leforgatnunk. Beültünk egy autóba Erdély Mátyás operatőrrel és a Jelessel, és az utolsó kavicsig mindent megnéztünk ezen a párszázkilométeres partszakaszon. Egyértelmű lett, hogy a távolságok, a lépték, az egész nagyságrend nem olyan, mint amit mi egy belbudai ingatlanban olyan jól kitaláltunk. Újra kellett szülni az anyagot a valóság adta lehetőségekkel. 

Régies érzet és álomszerű lebegés

 
 
Az elejétől fogva tudtam, hogy a térbeli és az időbeli egységet őrizném. Az egyidejűség miatt fontosak az átlátások, hogy a különböző szálak párhuzamosan futnak. Úgy akartuk tekerni a teret, ahogyan a történet is kibomlik,  a történettel együtt áll össze a térélmény is. Ez lett a történet adekvát formája, ezekkel a baromi nagy variókkal. Ezekkel sikerült egyrészt a teret megfelelően szervezni, másrészt a variózás adott régies érzetet és álomszerű lebegést is a filmnek. 
 
filmhu: Igen, én egészen a végéig arra gondoltam, hogy ilyen értelemben a repülés története, hogy a képek, kamera repül. 
 
K.B.: A lebegésre inkább az álomszerűség miatt volt szükség: megtörtént vagy nem történt? A nézőpontot sem véletlenül választottuk meg úgy, ahogy: szándékosan tartottuk a távolságot, mindössze kétszer helyezkedünk bele valakinek a nézőpontjába: az egyik a mama az elején, a másik a kiscsaj a végén. Pont ez a kettő, és pont ennek a kontrasztja nagyon fontos a filmben. A variózgatás is ezt a külső nézőpontot erősíti, az álomszerűség és a térszervezés mellett, amiről már beszéltünk.  2009-ben a hatvanas-hetvenes évek filmjei már filmtörténetnek számítanak: akkoriban volt szokás ez a nagy zoomolgatás. Mára már kiment a divatból, inkább csak retrós, idézőjeles kontextusban használják, cikinek számít, nekünk kapóra jött, ahhoz, hogy a múltba repítsen.
 
filmhu: De akkor jól értem, hogy a konkrétumok felől kezdted építgetni a filmedet?  
 
K.B.: Ez így működik: ilyen értelemben ez is szobrászkodás. Van egy koncepciód, de aztán jön a valóság, mint anyag, és abból kell kifaragni, amit szeretnél, illetve amit lehet.  

A dialógusok zörejként funkcionálnak

filmhu: A repülés története rendhagyó abból a szempontból, hogy a felszínen egészen másról szól, mint amiről valójában: gondolok itt a dialógusokra például. 
 
K.B.: Ezek a palik dumálnak össze-vissza, de nyilván nem arról, amiről valójában szó van. De szerintem ez az életben egyáltalán nem ritka. Ezek a dialógusok valójában ugyanolyan zörejként funkcionálnak, mint a szélzúgás vagy a tenger hangja.

filmhu: Tévedek, ha azt állítom, hogy az olyan grandiózus formák érdekelnek, amelyek kihívást jelentenek a film technológiájának? A megvalósíthatóság határainak feszegetése érdekel?  
 
K.B.: A technika abszolút meghatározó, de mégiscsak eszköz. Nem gondolom, hogy a lehetetlent kergetném, sőt A repülés történetében éppen a konkrét helyszín miatt ez a megvalósítás volt lehetséges. Általában van egy ötletem, és gőzöm sincs, hogy mivé fajul. Van egy érdeklődésem, és próbálom kitalálni, hogy mi lesz belőle. Szeretem csavarni, tekerni, forgatni az ötletet, megnézni innen-onnan, végére járni minden lehetőségnek, amíg meg nem lelem azt a formát, ami számomra kielégítő. De ezek nagyon apró lépések, mintha a Szaharát hordanám el kiskanállal, ezért nem is nagyon tudom reprodukálni a folyamatot. Ez már nem is mint filmalkotóról szól rólam, hanem valószínűleg általánosságban függhet össze a személyiségemmel. Én így csinálom, mert nem tudom másképp. 
 
filmhu: A repülés története elvileg az első olyan filmed, amiben van vágás, de maradtál a hosszú beállításoknál. 
 
K.B.: Az eredeti, fent emlegetett kétoldalas koncepciónak valóban volt egy töretlen lendülete, de nem gondolkodtunk egyetlen beállításban. Nem volt meg bennem a szándék, hogy ezt most minden áron tartsuk egyben, inkább a formát kerestem, az anyagra figyeltem. 

A formát kerestem, az anyagra figyeltem

filmhu: A hosszú beállítás nem lesz Kenyeres Bálint felismerhető kézjegye?  
 
K.B.: A jövőre vonatkozó kijelentéseket nem mernék tenni. A repülés története most ilyen volt, így lehetett megcsinálni. Ha nem ilyen lett volna, akkor másmilyen lett volna. Még az is lehet, hogy háromezer vágás lesz a következő filmemben. Mondjuk a következőben pont nem, inkább úgy mondom, hogy előfordulhat, hogy lesz olyan filmem is a jövőben. 
 
filmhu: Hogy állsz egyébként a kosztümös filmekkel?  
 
K.B.: A történet és maga a helyzet nem játszódhatott máskor, csak 1905-ben. Volt bennem némi ambivalencia, mert ugyan vannak kosztümös terveim, amiket nagyon szeretnék megcsinálni, mert az adott történet, illetve a kor nagyon izgat, de pont ez a századfordulós időszak kevésbé érdekel. Kifejezetten fáztam a tüllöktől, a habos-babos ruháktól, a rózsaszín kalapoktól, a pasztell napernyőktől. Erdély Matyival sokat agyaltunk ezen, de szerencsénkre a közeg és a helyszín volt annyira hideg és rideg, a megközelítés pedig távolságtartó, hogy nem a tüllökbe vesztünk bele, hanem a természetbe és az emberi történetekbe. Amúgy a kosztümös film rekvizitumai rettentően megnehezítik a forgatást, persze, de engem most ez viselt meg a legkevésbé.  
 
filmhu: Hiszen nem kellett öltöznöd. Ellentétben a stáb többi tagjával. Nagy Dénest észrevettem, de Hutlassa Tamás producert csak a stáblistán láttam - ő kit alakított? 
 
K.B.: Az egyik sofőrt, a záróképben hátul áll az autóknál. Amikor a tengernél vagyunk a csónakkal, akkor ott áll ő is, és a francia producer is. Egyszerűen nem volt pénzünk statisztákra, úgyhogy egy ponton a stáb öltötte magára a kosztümöket.  
 

Nem gondolom, hogy a lehetetlent kergetném

filmhu: Ennyi rövidfilmes siker után nincs rajtad a teher, hogy most már muszáj nagyfilmet csinálnod? 

K.B.:Muszáj, de nem azért mert mondják, hanem mert én akarok. Több terven is dolgozom párhuzamosan: az Hier (Tegnap) című Agota Kristof regényből kiindulva készül az egyik film, a Cinelinkre is beválogatott hipnotizőrös Daze írását most fejeztük be Beregi Tamással. Az Hier ebben a pillanatban sanszosabb, a finanszírozás miatt. Jelenleg egyébként nincs is rövidfilmtervem. 
 
filmhu:  Hogyan segíti ezeket a terveket a cannes-i szereplés? 
 
K.B.: Lesznek találkozók, megbeszélések. Nem hinném, hogy szerződést fogok aláírni a Warnerrel, de remélem, hogy a felszínes csevejnél mélyebb beszélgetéseket fogunk folytatni. Annak örülök, hogy A repülés története elindul, eljut helyekre, találkozik a  közönséggel, mert végső soron azért készült, hogy legyen neki. 
 
filmhu: A magyar szakma nagy része a jubileumi filmszemle nyitóján már látta a filmet. Ide szántátok?  

K.B.:Egyszerűen nem neveztük a szemlére, mert a nevezési határidőre nem lett kész. Aztán úgy alakult, hogy a szemlére magára viszont elkészült, és akkor rákérdeztünk a szervezőknél, hogy nem szeretnék-e esetleg levetíteni valamilyen formában.   
 
filmhu: A széles közönség pedig A pankrátor előtt láthatja a Művész és a Puskin moziban. 
 
K.B.: A magyar cím elképesztően izgalmas kontrasztot ígér a két film között, de láttam már A pankrátort, úgyhogy tudom, hogy milyen. Nem egy akciófilm, hanem egy nagyon szomorú melodráma. A filmek száma véges, az általunk kiszemelt időszakban A pankrátor tűnt a legjobbnak. Mehetett volna hat kópiával országszerte és több moziban is, de nem akartunk lázadást szítani a multiplexekben, nem akartuk fölösleges provokációnak kitenni a közönséget. A Művész és a Puskin közönségénél maradtunk.
   

Nem is mint filmalkotóról szól rólam (Fotó: Erdély Mátyás)

 
filmhu: A fesztiválkörök és a moziforgalmazás után mi lesz a filmeddel? Hogy állsz a tévés vetítésekhez, a DVD-forgalmazáshoz vagy az internetes terjesztéshez?

K.B.: Alapvetően nincs bajom a DVD- és TV-forgalmazással, elfogadható kompromisszumnak tartom, bár egy vászonra készült film esetében egyik sem  ideális forma a nézővel való első találkozásra. Én magam is igyekszem először 35-ön nézni a filmeket. Eddig minden munkámat támogatták televíziók is, így természetesen mindegyik tévéképernyőre is került. A Zárás Atom Egoyan Eljövendő szép napok című filmjével együtt jelent meg anno videón, a Before Dawn baromi sok DVD-kollekcióban szerepelt, például a Cinema 16 válogatásában. De attól nagyon ideges leszek, ha mozifilmeket bélyegméretben néznek az interneten. Ilyen áron nem akarok elérni széles tömegeket. Ezt nem is tartom hozzáférésnek. Nem az az érdekem, hogy minél kevesebb ember nézze meg a filmjeimet, de aki ilyen formában látja, az nem ugyanazt a filmet nézi.