Vörös Adél: Korleltár

Szinopszis

A történet két nap eseményeit sűríti magába. A főhős a Megöregszünk novella sokkoló szállodabeli eseményein átesve reggel egyedül ébred ugyanabban a szobában, az álom-motívum erősen áthatja az egész filmet, itt szándékosan nem válik egyértelművé az előző esti események valós vagy álombeli mivolta. Hazatérését hosszú vonatút készíti elő - feltehetően munkaügyben kellett messzire utaznia, majd másnap vissza is tér. Az út egyszersmind a valóságba való egyfajta visszazökkenést készíti elő, az idő múlását az utasok váltakozásából főhősünk körül, illetve a táj és a sötétedő égbolt változásából érzékeljük. Az aláfestő szuggesztív zene egyfajta lelki ráhangolódás az elkövetkezendő, szintén nem kevésbé döbbenetes eseményekre.
A Hír című novella alkotja számomra a velejét a történetnek, ezért helyeztem el középen, a két álom-víziószerű etűddel körülvéve. Hősünk lakása apró, kispolgári, tipikus panellakás, hideg fényekkel, közömbös, semleges, de inkább csúnya-kopottas tárgyakkal körülvéve, a megjelenő feleség is ezzel a környezettel korrelál, házias öltözetű, egyszerű nő. Az ágyába, tévé elé heveredő főhős ezek után csak nézője az eseményeknek, irányítója csak annyiban, amennyire a távirányítóval ugyan irányító, valójában azonban a látottak által manipulált ember azzá lehet. A televízió ekkor már az egész vásznat betölti, az ide-oda kapcsolgató ember a különböző csatornákon "A Hírről" értesül, természetesen a legszenzációhajhászabb módokon bombázzák a különféle hír - és tényfeltáró műsorok.
Elszunnyadva álmát is átszövi a filmes illúzióteremtés hatalma, ironikus, ahogy egy egyszerű történés - és itt fontos az a különbség, amellyel a nyelv elmond, a film pedig megmutat - átlényegül egymástól független, anyagiságukban kimerülő, leltározandó - majd megrendezésre kerülő dolgokká. Az irónia azonban legyőzetik a való világ által, mivel a záró képsor tájképei autonóm szépséget képviselnek, azt a szépséget, amit Örkény abszolút értékként kezelt: "ha a szabadságért, a szabadság felé, a szabadságtól, a szabadságnak, a szabadsággal mondja el az ember." Ezek a képek óriási kontrasztként hatnak a korábbiak nyüzsgő, hangos és zsúfolt, szűk képi világához képest. A rendező megjelenésének, a megrendezettség kezdeti érzésének fityiszt mutat a végtelen, zöld táj tiszta látványa.
A legutolsó jelenetben, amelyben az álmából felriadó főhős a televízió rávetülő fényében, felső kameraállásból szinte egy apró, összegyűrt kis lénynek látszik, ismét Örkény kacsint ránk: a főhős cigarettára gyújt.

A szereplőkről

A főszereplő 45 év körüli középmagas, barna, kicsit őszülő hajú férfi. Irodai alkalmazott, amolyan aktakukac-típus. Egyszerűen, ódivatúan öltözik, ruházatának színe a barna és a szürke árnyalatai. Élére vasalt nadrágot hord. Gesztusvilága szegényes, nem kedveli a feltűnést. Sokszor nem tudja, mit kezdjen a kezeivel, gyakran simítja félre oldalra fésült, éles választékkal határolt haját.
A főhős nem egyénisége által válik az események főszereplőjévé, inkább elszenvedője, mintsem alakítója a történteknek. Az első és utolsó epizód - az első esetében ez a kérdés nyitva marad, hogy metaforikus jelentését elnyerje - fantáziájának, tehát kreatív tudatalattijának terméke, azonban mindenképpen a körülötte levő világ formálja ezeket a gondolatokat is. Vegyük "leltárba", mit ad egy átlagember számára ez a kor: tömeget, zsúfoltságot, lélektelenséget és médiát. Mi lehet erre a válasz? Csakis az elidegenedés, a közöny, a fásultság és az elvágyódás innen. Estlegesen az álmok világába. Hősünk esetében még ebbe a szférába is begyűrűzik a világ. Átlagember, átlagos külsővel, hiszen az általam elképzelt filmben a hangsúly nem jellemfejlődésén, hanem az emberi jellem és a külvilág kölcsönhatásán van. Ami törvényszerű, ezért valamennyire általánosítható. És ehhez kell egy nem túl forradalmi jellem. Kellékei: felesége, aki világosszürkés színű ruházatával és őszülő seprűhajával szinte beleolvad a megszürkült tapétába, környezetébe, és lakása, melynek kopottasak a bútorai és berendezése a kreativitás hiányáról árulkodik. Szegény. Azonban egy nem "gregori"(Kafka: Átváltozás), meglepően ironikus gesztussal tesz pontot a nap végére: rágyújt az ágyban, akárcsak a hírértékű történet főhőse, Haris Márton.
Az egyéb, nagyobb ívű jellemvonásukban nem megmutatkozó mellékszereplőkön kívül Örkény figurája érdemel még említést. Álarctalan mivoltával, ars poeticájának egyszerűségével jó kontrasztja az általa, kicsit megfordítva, de mégis valósan megrajzolt kornak.

Treatment - részletezve

1. jelenet:
felirat: Részlet Hernádi Gyula: Örkény Istvánról című írásából
Hernádi Gyula hangja:
„Elmondom, mit mesélt egy este Örkény István.
A lakásában ültem, mély fotelban, szemben vele. Kopaszodó feje világított a vöröslő lámpafényben, elegáns pulóvere alatt, úgy emlékszem, katonaszürke ing volt rajta. A hangja olyan volt, mint egy nagyon ritka bélyeg a legfontosabb levélen.”
A szöveg közben egy ablakon keresztül benézve bejutunk egy szobába, végigjár a kamera az egyes berendezési tárgyakon, kedves, nyugodt hangulatú a helység, barnás árnyalatok uralják, meleg fény, egyetlen lámpa világít. Az egyes tárgyak aprólékos bemutatása után egy férfit látunk hátulról, Örkényt, ansnittjében Hernádi. Örkény beszélni kezd. Minden mondatának súlya van.
„Most elmondom, milyen vagyok. Úgyis tudod, de nem árt, ha a saját számból hallod.
Gyerek vagyok hatvanhét éve. Olyan tisztán, egyszerűen, világosan látom, hallom a tárgyakat, az esőt, az idő ernyőbordázatát, az eredeti bűn nevetséges méreteit, a szobrokat, a lakástalan fiatalok önfertőző mozdulatait, a hatalom fáinak növekedését, roskadását, ahogy a gyerekek a másik gyerek csillogóbb, gazdagabb játékát.”
Csak utolsó szavai alatt pillanthatjuk meg őt, addig a folyik a tárgyak bemutatása.
2. jelenet:
A jelenet egy karambollal indít. Rikító színek, szikrázó napsütés, ordítva káromkodó, egymást szidó sofőrök, majd hatalmas torlódás miatt dudakoncertbe fullad a kiáltozás.
3. jelenet: Megreked egy vasúti kocsi, de mi ennek már csak azt a fejleményét látjuk, amint az elégedetlenkedő utasok kikászálódnak belőle – az előző erős fényben - és megindulnak szenvedve, kisebb tömeget alkotva a töltés mentén, szintúgy éktelen átkozódások közepette.
4. jelenet: A férfi főhőst hátulról látjuk, amint átmegy az előbbi karambol okozta autótorlódáson az úttesten, megáll egy nem túl bíztató külsejű hotel előtt, felnéz rá, majd rövid bizonytalankodás után belép.
5. jelenet: A jelenet a portással, aki egy alkoholista kinézetű emberi csontváz. Megbeszélik, hogy a férfi egyedül tartózkodhat az egyik hatágyas szobában.
6. jelenet: A portás felkíséri az undorítóan mocskos lépcsőházban a férfit a szobához, folyamatos mentegetőzések közepette a szálloda állapota miatt.
7. jelenet: A helyszín a szoba. A portás tovább mentegetőzve egyedül hagyja hősünket.
8. jelenet: A mellékelt részletes jelenetben történtek. A két férfi kellemetlen találkozása.
9. jelenet: Újabb vendég érkezik. A második férfi sofőrje az. Nem zavartatja magát, megmosdik, elég gusztustalanul, majd elkezdi nyomkodni a fejét a késével, ott, ahol púpos. Főhősünk láthatóan kezdi feladni magányára vonatkozó vágyait.
10. jelenet: Kivágódik az ajtó. Megjön a rendőr. Oda se rittyent a többiekre, akik döbbenten figyelik.
11. jelenet: Bevánszorog az öregember, nehézkesen becsukja az ajtót, majd lerogy az első szabad ágyra.
Hősünk rezignáltan javasolja, hogy esetleg nyitva kéne már hagyni az ajtót.
12. jelenet: Becsődül a vasúti kocsis tömeg is, most már mindenki beletörődve veszi tudomásul az egyre dagadó tömeget. Csak a másodszorra megérkezett férfi tiltakozik rikácsolva. Megtudhatjuk, hogy ők csak töredéke a nagyszámú társaságnak, akik a vonattal elakadtak. A csendes, feszültséggel teli pánikhangulat egyre nő.
13. jelenet: Egyre többen érkeznek, így már állni kényszerül a tömeg. Hősünk a sarokba szorul, egyre közelebbről látjuk rémülettől eltorzuló, izzadó arcát.
14. jelenet: A második vendég kerül hozzá a legközelebb, harapni lehet köztük a feszültséget, folyamatosan ’beszólogatnak’ egymásnak, miközben próbálják eltávolítani egymás testrészeit privát szférájukból, vagy rosszabb esetben oldalukból, hátukból. Végül a második férfi elhelyezi az első szívgödrébe a könyökét. Hősünk már levegőért kapkod, amikor szomszédja utolsó szavai elhangzanak – „Hát csak tessék, próbáljon meg innen kijutni!” - , már csak két, félelemtől összeszűkülő szemét látjuk szuperközeliben.
15. jelenet: Reggel van, ugyanitt, a gyűrött ágyneműn fekszik a főhős, felső, függőleges kameraállásból látjuk, majd vízszintes állásba mozdul a gép, hátrál, így kistotálból meglátjuk, hogy a szoba töküres. A kamera kihátrál az ajtón keresztül a szobából, ahol hősünk ugyanott fekszik, majd felemelkedik és körülnéz. A kép elsötétedik.
16. jelenet: Ismét Örkénnyel vagyunk, az előbbi szobában, a tarkója mögül stabil gépállásból lassan elindul a kamera körbe a feje körül, majd megállapodik ott, ahol még éppen nem látjuk az arcát. Közben beszél:
„Bolond vagyok hatvanhét éve. A türelmetlen másokértlét,a sűrített izgalom, a halálos, szekrények mögé néző kíváncsiság, a lüktető, egyszerű szerelemre vágyó farkaséhség, a hóban futkosó tisztaság megszállotja.
Író vagyok hatvanhét éve. Már a homokba beleírtam, hogy az igazi sorok között mindig kék ruhás kislány repked, kezében betanított piros labda, amely visszajön magától, ha elgurul.” Az utolsó mondatok alatt már a következő jelenet képeit látjuk.
17. jelenet: Hősünk vonaton utazik, meggyötört fejjel bámul kim a gyorsan változó tájra. Erőteljes, gyors zenét hallunk. Ugyanilyen gyorsan változnak körülötte az utastársak, de ő mindvégig ugyanabban a pózban marad. Odakint közben besötétedik.
18. jelenet: A férfi belép lakótelepi lakásába, ahol legkevésbé sem szeretetre méltó felesége várja. Letelepszik a tévé elé az ágyra. Innen csak a kezét látjuk, melyben távirányítót tart, és észvesztő gyorsasággal kapcsolgat ide-oda. Annyit azért sikerül kihámoznunk az épp ekkor műsoron lévő hírekből, hogy valóban, Haris Márton vájár tényleg ágyában dohányzott és a falnak fordulva elaludt. Ezt a legkülönbözőbb stílusú, többnyire szenzációéhes hírműsorok mondják el, tényfelfújó és elferdítő zsenialitásukkal. A feleség eközben a háttérben folyamatosan és idegesítően kotyog, majd a hangja felerősödik: a munkahelyi leltárosra panaszkodik férjének. A férfi épp az elszunnyadás állapotában van, a „leltár” szó ismételgetése az utolsó, ami eljut hozzá. A kép elhomályosodik, amint közelről látjuk a lecsukódó szemhéjakat.
19. jelenet: Ismét Örkény szobája, az előbbi, befejező kameraállásból indul a gép, visszafelé az író feje körül, az utolsó szavak alatt a 22. Jelent szép, úszó tájképeit látjuk.
„Aztán azt is leírtam, hogy a szépség csak akkor érték, ha a szabadságért, a szabadság felé, a szabadságtól, a szabadságnak, a szabadsággal mondja el az ember. Aztán azt is leírtam, amit már Kosztolányi is elmondott, öröklét kéne az embernek a halál jogával, nem pedig véges lét a halál kényszerével.”
20. jelenet: Az álom-jelenet: lassan, homályból élesedik ki a kép. Közeliben látunk egy vastag, húsos szájat, amint azt kérdezi: „Ennyi?” A szájhoz egy hájas, baseballsapkás, tipikus szakbarbár rendező tartozik, aki egy jegyzettömbben pipálja a „leltározandó” tartozékokat: 3 gomolyfelhő, egy halastó stb. Elindítja a felvételt.
21. jelenet: A dombos tájban fiatal nő közelít kerékpáron., első látásra szép. Kamera irányul rá oldalról. Közben egy nagybajszú, erősen kisminkelt férfiszínész könyököl egy gátőrház ablakában, majd hirtelen összekapja magát a szerepéhez és artikulálatlanul elordítja magát: „Mari, máá, gyere máá!” őt is egy kamera veszi alulról. Mire a nő kinyitja a száját – bárcsak ne tette volna -, és megláthatjuk hiányos fogazatát. „Megyek máá, maraggyááá!”- üvölti vissza cseppet sem nőiesen. Szuperközeliben látjuk ekkor a nyitott száját, benne tömött foggal. Az ablak bevágódik. „Ennyi!”-üvölti a húsos száj.
22. jelenet: A kamera eltávolodik a forgatástól, felemelkedik, és elindul a táj felett lassan.
23. jelenet: A főhős alszik, felülről látjuk, összekuporodva az ágyon, csak a tévé vibráló fényei világítják meg.
Felriad, az éjjeliszekrényhez nyúl, babrál egy ideig egy doboz gyufával, majd cigarettára gyújt. A kamera kihátrál az ablakon a szobából, kívülről, a párás ablakon keresztül látjuk a férfit.
24. jelenet: Áttűnés, szintén párás ablakon keresztül látunk be Örkény szobájába, a két férfi beszélget. Hernádi Gyula hangját halljuk.
„Nevetgéltünk még egy ideig, ittunk, aztán elköszöntem tőle.
1979. június 24-én meghalt. Elindult az időgép. Ma 1979 július 15-e van.
Életem 22 napot ledolgozott 14 éves előnyéből.
22 napja nem tudok írni.
Meg kell tanulnom újból.
Nélküle. Tőle.”

A jelenet

Az első feldolgozott novella elején található, a treatmentben a 8.

I.kép. Külvárosi, lepusztult szállodai szoba, nappal (délután).

1.beállítás: kistotál

Ablakkeretből koszos, csúnya szállodai szoba.
Szimmetrikus elrendezés, három-három vaságy kétoldalt,
mellettük egy-egy mosdó, egy-egy szék, éjjeliszekrény.
A szimmetriatengelyen a plafonról egy csupasz, sárgás,
légypiszkos villanykörte lóg be. A bal oldali legelső ágyon
mármint az ablak felől - férfi ül, trikóban. Félrehajtja a
takarót,tesz-vesz az éjjeliszekrényen, majd feláll, és az ajtó felé megy,
a villanykapcsolóhoz nyúl. Kamera: varió nyit, amerikai plánig látszik. A kézkinyújtás pillanatában az ajtó kinyílik. Továbbra is fix kameraállás.
Mivel az ablak épp szemben van az ajtóval, mindössze a
főhősénél egy kicsivel magasabban végződő fejet látunk,
hiszen kitakarja a másik szereplőt. Oldalra lép, kényszeredetten,
hogy beengedje a másikat. Innentől kezdődik köztük a társalgás.

2.beállítás: kistotál.

Férfi1 végigméri a másikat.

FÉRFI2
Nekem azt ígérték, egyedül leszek.

3. beállítás: Kamera immár a szoba belsejében, az ajtó-
keretből mutatja a két tehetetlenkedő alakot, Férfi1 most az
ajtótól jobboldalt legtávolabb lévő ágyhoz vánszorog, leül rá. . Kétségbeesetten néz. Nagyon aprónak és szerencsétlennek tűnik.
Válaszol, savanyú arccal.

FÉRFI1
Nekem is.

A Férfi2 zavarodottan járkál körbe a szobában.

4. beállítás: közeli.

A plafonról lelógó villanykörte hirtelen pislákolni, vibrálni kezd.

5. beállítás: kistotál, közelebbről, a 2. beállítás nézőpontjából.

Férfi2 Férfi1-hez lép, kényszeredetten kezet nyújt neki.

FÉRFI2
Hát…, ha már itt vagyunk, ugye…, ketten, ebben….. a…kis…szobában…….

6. beállítás.amerikai plán

Férfi1 ha lehet, még kisebbre húzza össze magát az ágyon.

FÉRFI1
Tessék? Én nem…

Zavarodottan néz fel a másikra. Férfi2 még mindig
Férfi2 még mindig nem engedi el a kezét.

FÉRFI2
Mármint..úgy értem, azért talán bemutatkozhatnánk, ha már itt, izé…Kovács Géza.

5. beállítás. Premier plán.

Férfi1 arcán megkönnyebbülés tükröződik.Bemutatkozik.

FÉRFI1
Pethő János.

6.beállítás: kistotál, a 2. Beállítás nézőpontjából.

Kissé oldottabb a hangulat. Azonban még mindig zavart
csönd uralkodik.
Férfi2 leül a Férfi1-gyel szemközti bal oldali ágyra.
Méregetik egymást, Félre-félrenéznek.
Látszik rajtuk, hogy legszívesebben mindketten saját külön
kis világukba vonulnának el, de a köztük lévő
két méter ezt megnehezíti.

6.beállítás: közeli.

Egy kéz gyufásskatulyával babrál.

7. beállítás, a kamera hátrafelé távolodik, amikor
a kép kinyílik, Férfi1-et
látjuk. Visszahelyezi a skatulyát az éjjeliszekrényre,
majd odakapja a fejét,
amint Férfi2 hangja megszólal.

FÉRFI2
Tudja... itt karamboloztam a szálloda előtt az imént... kellemetlen…. helyzet
FÉRFI1
Az.

8. beállítás: az 1. Beállítás nézőpontjából, kívülről látjuk őket,
elindul köztük a társalgás, de nem halljuk a hangjukat.

UTCAI ZAJOK.

Az ajtó kinyílik, a kamera behatol a szobába.

9.beállítás: kistotál, a 2. Beállítás nézőpontjából.

Az addig egymás felé forduló két férfi hirtelen egyszerre a képet keretező ajtókeret felé fordítja a fejét.

Rendezői koncepció

Három novellát választottam a forgatókönyv alapjául, a Leltár, Hír és Megöregszünk címűeket. A novellák filmbeli megjelenítése között Hernádi Gyula Örkény Istvánról című írásából való részletek kötik össze az egyes jeleneteket. Azért választottam az összevonást, és az összekötésnek ezt a formáját, hogy segítségével, egyfajta „örkényi” szemmel tartson a film tükröt a mának, legalábbis egy szeletének.
A film címe Korleltár, azt hiszem, különösebb magyarázatot nem követel, hogy a felhasznált egypercesekre utal. Egyrészt. Másrészt arra, amit meg kíván mutatni a korról, olyasformán, amire keretein belül, leltárszerűen, felcímkézve, lehetősége van. Úgy gondoltam, egyrészt fiatal korom, másrészt beállítódásom miatt, hogy ez akkor lesz hiteles, ha ez a kor az abszolút jelen. Ebbe a korba belehelyezve kapnak a novellák egy kicsit más megvilágítást, az eredeti szerzői szándékot nem elfeledve vagy háttérbe szorítva. Hiszen épp Örkény volt az, aki korának egyik legsasszeműbb megfigyelőjeként felkiáltó-vagy kérdőjelekkel illette a mindennapok már-már megszokott, már észre sem vett elembertelenedését. Eszközének, a groteszknek - párosítva az egyperces novellák a sűrítést mesterien alkalmazó formájával - filmes megjelenítése nagy kihívás.
.Úgy gondolom, ha Örkény ma élne - és ezért fontosak az író szavai a film egyes szakaszaiban, mintegy alátámasztásként az ő esetében különösen látványos és fontos alkotói-egyéniségbeli jelenlétre -, a látható média azóta óriásira dagadó szerepe nagyon is foglalkoztatná. Hiszen meg-megragadta a lehetőséget arra, hogy a kortipikus történések sántaságát, vagy adott esetben varázsait megmutassa.
Az a fajta letisztultság, a kevéssel sokat mondani akarás, ami jellemezte írói módszerét, szerintem filmen is létrehozható. Az egyes epizódszerű, egymáshoz tematikájában kapcsolódó részek közti pár mondatot valóban Örkény István mondta, nem sokkal halála előtt Hernádi Gyulának. Ez képen a következőképpen valósulna meg: az indító képsorok az egyszerű, szinte ars poetica-szerű szöveggel kezdődnek. Kinti félhomályból hatol be a kamera egy meleg színű - a barna, piros stb. árnyalatai - szobába, ahol hosszan elidőzik a tárgyakon. Minden bensőséges, nyugodt hangulatot áraszt, csak egy apró, sárgás fényű lámpa ég. A lassú kameramozgás legvégén megállapodik egy eres, öreg kézen, amely egy karosszék karfáján nyugszik, majd hátrafelé mozog, így egy őszes tarkót látunk közeliben - az író, miközben utolsó szavai elhangzanak -, ansnittjében vele szemben ülő homályos férfialak - a beszélgetőtársa. A szoba aztán visszatérő hely lesz. Háromszor találkozunk az íróval, először a legelején, majd az egyes részek között, a szereplők helyzete mindvégig ugyanaz marad, csak a másodikban az első végső beállításából indul a kamera körsvenkkel a beszélő feje körül a másik oldalra, és épp ott állapodik meg, ahol még nem láthatjuk az arcát, az utolsóban pedig innen vissza, éppen fordítva.
A kezdő képsor után a művek életre kelnek. Az író szavait egyrészt azért tartom fontosnak, mert a feldolgozandó novellák tükrében többletjelentést kapnak és viszont, másrészt kellő kontrasztként szolgálnak nekik képileg. Hiszen a Megöregszünk novella ezutáni nyitó képsorai harsányak, világosak és megdöbbentőek - akárcsak az egész rész. Színvilágában a vakító napfény dominál, amely a belső térben is szerepet kap - éles megvilágítások - nem beszélve az egyre jobban egymáshoz préselődő és ezzel arányosan izzadó szereplőkről.
Az átlagember-típusú főszereplő jelenléte köti össze az egyes részeket.