"120 perc alatt nem lehet Tarr-t idézni"

Gerry beszélgetés

A filmhu és a Budapest Film kezdeményezésében vetített film Gus van Sant formabontó kísérlete, a Gerry volt, mely a rendező saját bevallása szerint is erőteljes Tarr Béla hatás alatt készült. A film eddigi visszhangjai szokatlan egyetértésben törnek pálcát a rendkívül gyengére sikeredett, erőltetett Tarr Béla utánzat fölött, mely éppen a tarri stílus lényegét nem volt képes átörökíteni, csak a külsőségeket.

Nagy várakozás előzte meg tehát a beszélgetést, kimondva vagy kimondatlanul azt lehetett várni, hogy a ritkán udvariaskodó három beszélgetőpartner megadja a kegyelemdöfést a 104 perces sivatagi ténfergésnek. Nos, nem ez történt. Kovács, Mundruczó és Forgách nagyjából egyetértett abban, hogy a film rossz, a magyarországi kritikákból áradó totális elutasításban, mégsem tudtak osztozni. Elsősorban Mundruczó adott hangot nemtetszésének, amiért „a filmre most ráhúzza a kritika a vizes lepedőt”, miközben „sokkal gyengébb midkult filmekkel indokolatlanul megbocsátó” tud lenni.

A fiatal rendező szerint a film durván belebukott saját vállalásába, ám ezt bátran és szimpatikusan tette, amiért megilleti némi tisztelet. Kovács András Bálint mindjárt első mondatában leszögezte, hogy a film két jelenetet egy az egyben lenyúlt a Tarrtól és hogy ez az első eset, amikor magyar rendezőtől vesznek át és ezt nyíltan fel is vállalják. Theo Angelopoulosra is mondták, hogy Vándorszínészek című filmje erős Jancsó-hatást mutat, ám a görög rendező ezt kategórikusan tagadta. A hallgatóság soraiból vetette fel valaki, hogy maga Tarr Béla is „nyúlta” stílusjegyeinek egy részét, például Tarkovszkijtól. Ezt KAB is elismerte és sietett hozzátenni, hogy mindenki átvesz dolgokat másoktól, és az alapján építi fel a saját stílusát.

Mundruczó saját tapasztalatairól mesélt, hogy időnként kifejezetten figyelni szokott arra, hogy filmje nehogy túlságosan hasonlítson egy általa nagyra tartott rendező stílusához. Majd vissza is kanyarodott a Gerryhez, melyben a szándék mindenképpen értékelendő. Ki tudja, talán még csinál három ilyen filmet és megtalálja a saját hangját, Tarr Béla által erősen inspirálva.

Ehhez képest említette meg a Visszafordíthatatlan című filmet, mely akkor már sokkal inkább elítélendő, amiért „egy Nők Lapja-szintű sztorit” önt a jól kitalált visszafelé menő szerkezetbe. A leginkább vitavezetőként közreműködő Forgách András villámkérdésekkel próbálta zavarba hozni beszélgetőpartnereit. Megkérdezte többek között a Gerry szó univerzális használatának lehetséges okait. Mundruczó válasza az volt, hogy a film tulajdonképpen egy belső utazást mesél el, a Gerry-zés az én-t helyettesíti, szokatlan használata csak jobban hangsúlyozza ezt.

Forgách egy másik kérdése a Gerry tájfilm jellegére vonatkozott. Ezt a problémát Kovács András Bálint véleményezte. Antonioni, Tarkovszkij és Tarr Béla tájairól beszélt, melyek szándékosan semlegesek és jellegtelenek, így képes az ember mögéjük látni. Gus van Sant filmjében azonban olyan vizuális ereje van a tájnak, hogy nem láthatunk mögé, – ő legalábbis nem látott – a National Geographic-ot idéző gyönyörű képekkel nem sikerül elérni ugyanezt a hatást. Ekkor kisebb vita alakult ki a kérdés felvetője és megválaszolója között.

Forgách állítása szerint Tarr Béla tájai elsősorban nem jellegtelenek, hanem ember által létrehozott, mezőgazdasági és ipari képződmények, melyek részben a pusztulás következtében válnak autentikus helyszínné és reprezentatív tájjá is, míg a Gerry sivataga valóban érintetlen, emberek által csak nagyon ritkán látogatott, olyannyira, hogy a film egy részét az alkotók Argentínában forgatták, mert az amerikai sivatag nem volt megfelelő. KAB ezzel elég sokáig vitatkozott, és próbált olyan Tarr Béla jelenettel előrukkolni, ahol érintetlen tájban láthatjuk a szereplőt, ám Forgách minden próbálkozását visszadobta, majd amikor a Kárhozat végén látható szénfejtő ötletét is túl voltak, a filmesztéta, a hallgatóság nagy derültségére, megadóan annyit mondott: „Na jó, te győztél”.

Mindhárman nehezményezték a dráma hiányát a filmből, azt a tudatos rendezői szándékot, hogy a halállal végződő eltévedést tökéletesen dedramatizált játékos jelenetekben meséli el a film. A két szereplő egész végig idétlenségekről beszélget, vagy vitázik de konfliktus helyzet lényegében nincs. Mundruczó szerint sok szép jelenet van a filmben, a rendező azonban direkt a drámai konfliktus ellen dolgozik, akkor is, amikor a két színész már egymásnak menne. Kovács András Bálint annyival egészítette ezt ki, hogy a film „történetének” egyetlen fordulópontja a „fuck the thing” mondat, amit a két fiú közvetlenül a kijelölt útról való letérés előtt mond ki.

A haláljelenetről igazi vita alakult, többen kifejtették nézetüket, érdekes ötleteket dobtak be, melyeket általában elnyerték a három meghívott tetszését. A végszót Forgách András mondta ki, Kovács András Bálintot idézve, aki még azelőtt mondott véleményt az ügyről, hogy látta volna filmet: „120 perc alatt nem lehet Tarrt idézni”.