A 24 írói háttere II.

Szappanopera férfiaknak

A hitetlenkedés felfüggesztése

A feszültséget mindvégig fokozni kell

Míg a Holtidő főszereplője, Johhny Depp egy átlagos apukát alakított, akit véletlenszerűen választottak ki a rosszfiúk a balek szerepére, Jack Bauer távolról sem átlagos figura. Különlegesen kiképzett titkos ügynök, aki egy high-tech szervezet egyik vezetője. Johnny Depp karakterének nem voltak eszközei az eszén kívül, sem ereje, hogy fizikailag szálljon szembe a nagyhatalmú összeesküvőkkel. Segítsége sem volt egy sánta cipőpucolón kívül, aki a harmadik felvonásban váratlanul segített megoldani a problémát. Ezzel a felállással valószínűleg nem sikerült volna 24 órán keresztül elhúzni a cselekményt. Jack mögött azonban akkora apparátus áll, ami szinte felfoghatatlan: ujjlenyomat-leolvasók az autóban, műholdas helymeghatározók, és egy borzasztóan hatékonyan működő szervezet, akik elképesztő rövid idő alatt azonosítanak gyakorlatilag bárkit, megtalálják minden hozzáférhető adatát, és szemvillanás alatt törnek fel bonyolult számítógépes kódokat. Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán ilyen apparátus bárhol a világon, de onnantól, hogy elhangzik a varázsszó: „titkos kormányszervezet”, a néző automatikusan függeszti fel a hitetlenkedését, és bólint: ezt biztosan meg lehet csinálni, hiszen amerikaiak. Azzal, hogy a fő karakter titkos ügynök, az írók rendkívül sok egészen valószínűtlen dolgot véghezvihetnek anélkül, hogy bárki is felszisszenne a nézők közül.

Viszont ha a főhős szinte bármire képes, akkor az ellenfeleknek is szinte mindenhatóknak kell lennie. És az amerikai Ira Gaines, illetve a későbbiekben színre lépő szerb Drazen család valóban mindenhatóknak tűnnek. Olyannyira, hogy az már tényleg nagyon messze áll a valóságtól: nincs az a szerb háborús bűnös, aki akkora hatalommal és forrásokkal rendelkezne, hogy egy olyan volumenű összeesküvést véghezvigyen, ami a 24-ben bontakozik ki a szemeink előtt.

Az alkotók tökéletesen tisztában vannak vele, hogy a 24 drámai valósága borzasztó messze áll a hétköznapi valóságtól. A bekövetkező események puszta mennyisége valószerűtlen. Minden rettentő gyorsan történik – nem csak az akciók, a visszafogottabb drámai szekvenciák is. Az utolsó részek valamelyikében minden felvezetés nélkül romantikus érzelmek kezdenek kialakulni Palmer szenátor és kampánystábjának egyik tagja között (amiről persze kiderül, hogy nem az, aminek látszik). Míg egy hagyományos szappanoperában lenne idő a szál bővebb kifejtésére, itt a konklúzióig nem egészen egy óra telik el. A nézők azonban hajlamosak megbocsátani az ilyen tőről fakadó valószerűtlenséget, hiszen garantáltan nem unatkoznak, szinte semmi leállás nincs.

A drámaírás szabályai szerint ráadásul a feszültséget mindvégig fokozni kell. Ebben nincs hiba a 24 első évadján belül. A Drazen család könyörtelenségben túltesz Ira Gaines-en és csapatán. Olyannyira, hogy a második évadra legalább egy atombombára volt szükség, hogy fokozni lehessen a feszültséget. Így az írók pontosan ahhoz nyúltak: Bauer ügynöknek a második évadban, egy évvel az első szezon eseményei után egy valahol Los Angelesben ketyegő nukleáris robbanófejet kell megtalálnia.

Férfiszappan: akció és érzelem

Egy kibiztosított atombombánál komolyabb feszültségnövelő tényező aligha létezik. Olyan macguffin, ami akár huszonnégy órán keresztül képes garantálni a körömrágást. Hogyan lehet még azt is überelni? Sehogy. Vissza kell venni a tempót. A harmadik évadban az alkotók visszatérnek a gyökerekhez, és bár találnak macguffint egy elszabadulni készülő halálos vírusban, a feszültséget ismét a személyes konfliktusok szintjén találják meg. Az első évad hatalmas tanulsága volt ugyanis, hogy hiába a sok akció, a rengeteg izgalmas high-tech kütyü, a valódi feszültséget a Bauer családban zajló személyes konfliktusok generálták. Több helyen kategorizálták a 24-et férfiaknak szóló szappanoperaként. Meglehet, hogy van ebben is igazság, de az alkotók nagyon is tisztában vannak vele, hogy hiába a sok akció, valójában akkor fog igazán működni a show, ha az érzelmi cselekményszálak legalább olyan erősek, mint a csihi-puhi sztorik. Azzal, hogy Jack-nek elrabolták a családját, a legnagyobb érzelmi dilemmát varrták a nyakába az írók. Talán meglepőnek hangzik, de a személyes, érzelmes szálak létrehozása okozza az íróknak a legnagyobb fejtörést. „Az egyik legnehezebb aspektusa a 24 írásának a személyes történetek kiötlése, amik szemben állnak a terroristák körül bonyolódó történetekkel” – elmélkedik Cochran egy interjúban. „Nem rabolhatják el Jack családját minden egyes alkalommal, amikor terroristatámadás éri az Egyesült Államokat. Bár ez is megfordult a fejünkben” – teszi hozzá tiszteletreméltó őszinteséggel.

Ha kicsit hátrébb lépünk, és megvizsgáljuk egy 24 epizód eseményeit, rájöhetünk, hogy nem feltétlenül feszültebb a cselekmény, mint egy más műfajú tévédrámában, például egy Vészhelyzet vagy X-Akták epizódban. A feszültség generálása minden műfajban hasonló szabályokon alapul. A 24 azért tűnik talán mégis sokkal feszültebbnek, mert a cselekményszálak minden egyes epizód végén nyitva maradnak, és hatalmas függő kérdésekkel fejeződnek be. A cliffhangerek olyan hatást keltenek, mintha a cselekmény egyre nagyobb meglepetések felé épülne. A fokozatosság ezért is borzasztó lényeges aspektusa a történetépítésnek.

A nyugtalanságra, félelemre mindenhol vevők az emberek

A sorozat írócsapata gyakorlatilag ugyanazzal a módszerrel dolgozik, mint más stílusú szériák íróstábja. Tulajdonképpen leginkább a szappanoperák kreációjára emlékeztet – ami nem csoda, hiszen Surnow karrierjének első állomása a Falcon Crest című heti szappan volt. Cochrannel a Michael Mann Miami Vice-jában kezdtek együtt dolgozni, a Nikita című szériát pedig már együtt kezdték írni-gyártani. Howard Gordon a Buffy, a vámpírok réme című sorozathoz írt szkripteket, egyik kiagyalója volt a Buffy spin-offjaként indult Angel-nek, de éveken keresztül dolgozott az X-Akták író-producereként is. A kreáció során a szokásos módon megállapítják, a következő meghatározott egység végére hová szeretnének eljutni a történetben. Pár napig általános ötleteket dolgoznak ki. Ahogy Surnow fogalmaz: „például, hogyan jutunk Jack-kel a hetedik epizódról a kilencedik végére? Aztán mi történik Palmerrel ugyanezen idő alatt?” Ezután következik a konkretizálás, mely során veszik a fő karaktereket, és felvázolják a hozzájuk tartozó cselekményszálakat, amiket epizódokra bontanak. A jeleneteket aztán strukturálják, azaz sorba rendezik, aztán az írók egyesével vagy kettesével elvonulnak, és megírják az adott epizódokat. A forgatókönyv megírása közben persze több dolog változik, ahogyan az lenni szokott. A lényeg, hogy a fő karakterek cselekményszálai minél többször összeérjenek, hatással legyenek egymásra, ne pusztán önmagukban haladjanak. A kész forgatókönyvekbe még beleszólása van a tévéhálózat kreatív embereinek, de érkeznek megjegyzések a színészektől és rendezőktől is. A forgatókönyvet író szerző vagy szerzők aztán a gyártás során is felelősek az adott epizódért, producerként dolgoznak tovább rajta.

Miközben az írók a későbbi epizódok forgatókönyvein dolgoznak, a gyártás már zajlik a korábbi részeken. A 24 különleges show, nem valósítható meg bárhol. Csakis olyan helyen lehet legyártani, ahol az időjárás viszonylag változatlan egész évben, hiszen a 24 rész forgatása az esztendő nagy részét felemészti. Igen furán nézne ki, ha reggel 9-kor még javában sütne a nap, délután 5-kor pedig hó borítaná a tájat. Így is meggyűlik a gyártás baja az éjszakából nappalba – és persze fordítva – való átmenetekkel. Az írók úgy igyekeznek megkerülni a problémát, hogy a hajnali és szürkületre eső jelenetek minél nagyobb részét belső helyszínekre írják. Egyébként is jellemzően sok a belső jelenet.

Fontos, hogy a történet minél egyetemesebb legyen, hogy a világ minden táján ugyanakkora hatással bírjon a nézőkre. Ezért, bár a cselekmény bevallottan Los Angeles-ben játszódik, az írók ódzkodnak a jellegzetesebb helyek bemutatásától – nem látjuk a tengerpartot, Beverly Hills-t; „olyan érzést szeretnénk kelteni, hogy a történet bármely nagyvárosban játszódhatna – szerintem ettől is olyan hatásos” – magyarázza egy interjúban Surnow.

Az osztott képernyőkkel és kézi kamerás felvételekkel operáló profi rendezés és vágás rendkívül sokat dob azt összhatáson, felerősíti az eseményeket. Bár nem készül nagyobb büdzsével, mint egy átlagos amerikai egyórás drámasorozat, a 24 lényegesebben látványosabbnak tűnik a többinél. A költségek lefaragásában nem csak az játszik közre, hogy az írók igyekeznek a cselekményt belső helyszíneken tartani, de az egyedülálló megoldás is, miszerint egyszerre két epizódot vesznek fel egy rendező irányításával, bő két hét leforgása alatt.

A szerzők bevallottan nem végeznek jelentős kutatásokat a cselekmény kidolgozása során. Bár a valóságra törekednek, az első a dráma. Mint ahogy korábban szóba került, a titkosügynök címszó alatt sok mindent „el lehet adni” a nézőknek, ami a technikai kérdéseket illeti, de például a harmadik évad biológiai fegyver témájával kapcsolatban sem a tökéletes valósághűség volt a fő szempont. „A fő cél, hogy valósnak tűnjön a történet, nem pedig, hogy tényleg valós legyen” – nyilatkozta Gordon.

A recept eddig kiválóan működött szerte a világon. A nyugtalanságra, félelemre mindenhol vevők az emberek. A 24 az egyik legjobb sorozat, ami tévéképernyőre került. Brutális, sokkoló és kegyetlen sokszor – az ember nem egyszer napokig az adott epizód történéseinek hatása alatt van. Ez pedig a legjobb drámák sajátossága.

23:59:58
23:59:59
24:00:00

(Vége)