Angolszász tudathasadás

Brit filmnapok

A két ország közti átjárhatóság véglegessé és egyirányúvá vált. Ezt a véglegességet jelzi, az angol akcentus bekebelezésének gesztusa is. Az amerikai filmekben mára megvan a skót-, ír-, gordie-, közép-angliai-, és egyéb nem BBC-kompatibilis dialektus helye, mind egy-egy kategóriát jelöl a még amerikai viszonylatban is túl brutális gengszterfőnöktől a kedves balekig.

A végső katasztrófa előtti zavarról árulkodnak a brit filmnapok keretében bemutatott, 2001-02 legjobb brit filmjeiből készült válogatás egyes darabjai, de az általuk vázolt összkép is. A pánik ott van minden egyes alkotásban, legyen az formabontó, egészen eredeti kísérletező (de nem „kísérleti”) film, vagy a nemzetközi forgalmazásba is szánt, de mindenekelőtt nagy hazai nézettséget és bevételt remélő produkció.

Danny Boyle: Trampli

A brit filmesekre Hollywood árnya vetül, nem tudnak szabadulni tőle, bármerre is szaladnak, sőt még futásuk ritmusát is az amerikai filmipar diktálja. Ez a kétfelé tekintgetés jellemzi Danny Boyle-t, az egyik legmarkánsabb filmrendezőt is, aki a Trainspotting világsikere óta keresgéli a helyét és mára oda jutott, hogy egyszerre vesz részt amerikai szuperprodukciókban és készít alacsony költségvetésű tévéfilmeket. A nemrég mozikba került 28 nappal később mellett a válogatásban két másik videóra forgatott darab volt látható, a Meztelen porszívózás a paradicsomban és a Trampli.

A két film felvállaltan videós képi világa, furcsa beállításai és a kezdetben minimalista közeg, az előbbi filmnél a végén, az utóbbi esetében a közepén kanyarodik el Hollywood felé történetvezetésében, és - ezzel tökéletes összhangban - el is romlik. 

Ahogy a porszívóügynökök logikusan groteszk világából átlépünk az Oscar-díj átadást imitáló ünnepélyre, a film elszáll a semmibe, az angolosan elmesélt ízig-vérig angol történet megpróbál odamondani Hollywoodnak és ettől Hollywood hatása alá kerül, amit nem bír kezelni. A blackpooli tengerpaton haldokló főhős pedig már nem angol, hanem amerikai giccs, ami akár a brit filmipar haldoklását is példázhatja. Ugyanez a helyzet a Trampli esetében, csak itt már a film közepén jelentkezik az Amerika-komplexus, emiatt a film fel sem tudja építeni azt hiteles mikrovilágot, amit a porszívóügynök halálával olyan gondosan tönkretesz.

Míg Danny Boyle filmjeiben – nem biztos, hogy teljesen tudatosan - konfliktusba kerül egymással Hollywood és az anyaország, addig éppen a két filmes megközelítés összebékítésével probálkozik a Miranda című alkotás. A film igen jól indul, hála a kedves és esetlen, tipikus angol hős figurájának, aki nem veti meg a konyhafilozófiát és saját történetének narrátoraként jó ritmusban meséli a közelmúltban játszódó eseményeket. Ez a film egyik nézőpontja, mellette fokozatosan kibontakozik egy másik, a Miranda nevű bombázó egyáltalán nem esetlen, de nem is kedves története, aki identitását vesztett szélhámos-robot. Hiába a Piccadilly Circuson lerakott kamera és a gyorsított felvételek a sok pirosló Double Decker-rel, hiába a londoni tömgejelenetek, ahol a főhős minden hullámos hajú nőben szerelmét véli felfedezni, ez a néhány másodpercre felvillanó dokumentarizmus nem képes ellensúlyozni a hollywoodi tucatgiccset, a két világ összebékítése helyett Anglia a helyszínt képes csak biztosítani egy amerikai filmhez.
 

Dominic Savage: Nyakló nélkül

A már említett brit dokumentarizmus azonban, valóban működőképes, sőt egyre erősebb, a szigorúan hely- és emberspecifikus formával Hollywood nem tud mit kezdeni, de nem is akar, éppen ezért a doksikat nem érdemes a fenti konfliktus mentén értékelni. Érdekes, hogy Dominic Savage filmje, a Nyakló nélkül konfliktusában, mintha a Nevem Joe és az Édes kamaszkor keresztezése lenne. A formai szempontból is egyértelműen Ken Loach filmjeit idéző film meglepő húzása az, hogy túlmegy a tragédia pillanatán, ahol Loach általában megáll. Az eredetileg három központi figurával dolgozó történet súlypontja eltolódik az öngyilkosságot elkövető Deanről és a film utolsó szakaszában a halálesetet kiprovokáló Sam drámáját, valamint az ügyben érintettek önsajnálatát és egymásra mutogatását helyezi a középpontba. Ezzel, bár a történet dramaturgiailag nem olyan feszes, mint Loach filmjeiben, a film az események aktív részesévé teszi a nézőt, megmutatva, hogy a felszínen különböző reakciók valójában ugyanabból az önzésből származnak, ami minden emberben közös.

 A Gáztámadás, a nyers Loach iskolához képest kissé finomabb, komponáltabb, a BBC- filmek világát idéző stílusra játszik rá, ipari kamerás felvételekkel, roncsolt fekete-fehér fényképekkel és home-videós betétekkel tűzdelve. A film egy rémisztő gondolat-kísérletet játszik végig, Glasgow egyik főként bevándorlók lakta telepén, amely ellen rasszista anthrax-támadás indul. A különböző rétegek és a tökéletesen hiteles hírzsargon, sokáig nem is engedik eldönteni, hogy a film valós események rekonstrukciója, vagy fikció. Míg Danny Boyle elrontja a filmje végét a szimbolikus, nyitott véggel, addig a Gáztámadás egyik fő erénye a továbbra is egyszerű médiahír-félmondatba bujtatott, végső üzenet a továbbra is szabadon garázdálkodó mérnökről.

Paul Tyckell: Christie Malry saját kettős könyvelése

A legravaszabb figura azonban mindenképpen Winterbottom, aki filmjét kétszeresen is elrejti Hollywood elől, egyrészt az áldokumentarizmussal, másrészt azzal, hogy visszanyúl valami megkérdőjelezhetetlenül brit témához, a 70-80-as évek nagy rockzenei vonlulatához (Sex Pistols, Joy Division, New Order, Happy Mondays).

Az összeállítás hetedik darabja Christie Malry saját kettős könyvelése, egészen elüt az egyébként sem nagyon homogén programtól. A film két szálon futó cselekménye egyrészt a kettős könyvelés feltalálásának pillanatában a XV. századi Itáliában játszódik, másrészt az eljárás lehető legszabadabb interpretációját mutatja be, Christie Malry történetével, aki kíméletlenül megtorolja a társadalomtól elszenvedett sérelmeket, csak hogy a követel és a tartozik oldal egyensúlyban legyen egymással. Aztán később már úgy akar pénzt csinálni, hogy egyre komolyabb anarchista merényleteket követ el, és az emberéletet váltja nem is annyira apró pénzre. A B.S. Johnson regényéből készült film, mindössze egyetlen aspektusában köthető Amerikához: a szeptember 11-i terrortámadások után nem nagyon rajongtak érte a forgalmazók.