Apaföld
Por a porhoz
A rendező munkája pedig nem okoz sem meglepetést, sem csalódást: már címéből sejthető, hogy itt valami nagyon ősi, elemi erejű világ támad fel, melyben azonban valamiféle zavar keletkezik, hiszen az eredeti ’anyaföld’ kifejezés ’apaföldre’ módosult. És valóban: a börtönből frissen szabadult apa betör fia életébe, melyből addig teljesen kimaradt, most azonban annak egészét el akarja foglalni, ki akarja tölteni (hiszen az anya már meghalt). Az idősebb férfi felforgatja a fiatalember értékrendjét, pontosabban azzal zavarja meg, hogy váratlanul és szokatlanul valami értéket próbál átadni neki.
Ez pedig nem más, mint a legegyszerűbb, a legősibb, a legelemibb dolog: a föld és az ahhoz kötődő munka. Az apa ugyanis földet vett a környéken, hogy ott szőlőt termesszen, s kezdeti tiltakozása ellenére („Velem ne számolj!”) a föld ősi vonzereje valamennyire a fiút is beszippantja, hiszen apjával tart. És nemcsak az ember ragaszkodik a földhöz – a föld is az emberhez. Az első munkanap után a fiú piszkos körmének szuperplánját látjuk, s halljuk, amint szitkozódik („Kurva föld!”), amiért a föld sehogyan sem akar kijönni a körme alól.
Ember és természet szoros viszonyát számos más eszközzel is megfogalmazzák. Hiába tiltakozik, szinte minden figura közeli kapcsolatban áll a természettel – még a rendőr is kutyával jár, a legelső jelenetben pedig azt látjuk, hogy a főhős fiú megeszi a szöcskét, amit a földeken gyűjtött barátjával, máskor meg beszélgetés közben egy követ szorongat, azt markolássza. A film egyetlen szerelmi jelenetében pedig a testiség is állatias, ösztönös. 
Ami ebbe a rendkívül egyszerű, primér vágyaktól és céloktól („Mit akarsz csinálni? / Dolgozni.”) hajtott univerzumba még befér az ember és a föld mellé, az mind a lehető legegyszerűbb és legősibb (munka)eszköz (az autót leszámítva természetesen): fejszét, kötelet, karót, kést látunk a figurák kezében, csupa olyat, amit már az ősember is használt. A többször látott étkezések is alkalmazkodnak ehhez a puritánsághoz: az apa, a fiú és a fiatal, vonzó nagynéni egy alkalommal szinte víz sűrűségű levest eszik, máskor pedig a fiú kolbászt, kenyeret, tejet fogyaszt.
Ebben az ősi világban, melyben szinte nincs is más, csak a természet, a táj és az ember, különösen zavaró tényezővé válik a modern technika. A hosszasan mutatott „földmunkás” jelenetekben minden kétszer olyan hangosnak tűnik: a természet és a munka hangjait, a szelet és a kopácsolást az autó által kiadott zajok, a motorzúgás és a duda igen durván törik meg.
Ehhez az archaikus témához igazodnak az Apaföld által alkalmazott filmnyelvi eszközök is. A kamera mozgása lassú, a beállítások hosszúak, a természeti képek totáljai mellett pedig elsősorban nagy, kifejező emberi arcokat látunk premier plánban (melyek már attól kifejezővé, beszédessé válnak, hogy olyan sokáig és olyan nagyban mutatják őket). Főleg ilyenkor fontos a szikár, visszafogott színészi játék, és e téren példásan teljesítenek mind az ismert (Derzsi János és Bicskey Lukács az apa és barátja szerepében), mind az ismeretlen színészek (például a fiút játszó Ravasz Tamás). 
Ennek köszönhetően mindennek elemi ereje van, az Apaföld egész archaikus világát áthatja valami őserő. Még az arcok is durvák, olyanok, mintha baltával hasították volna őket – abból a sziklából mondjuk, amin a szőlődomb fekszik. A párbeszédek nagyon ritkák és rövidek. Zordon hőseink keveset szólnak, kizárólag tőmondatokban beszélnek, egyszerű szavakkal fejezik ki magukat – s ezek a rövid mondatok szinte csattannak, ütnek. A kevés szöveg egyben azt is feltételezi, hogy rengeteg a visszatartott információ: a hősök sokkal több mindent hallgatnak el, mint amennyit kimondanak, s ez a telített atmoszféra áthatja, átitatja az egész filmet.
Ennyiből már talán kiviláglik, hogy Nagy filmje igen erősen kapcsolódik a magyar film hagyományaihoz: legerőteljesebben a hatvanas-hetvenes években készült Gaál István-műveket (Sodrásban, Magasiskola, Holt vidék), illetve Kósa Ferenctől a Tízezer napot idézi meg. Mindezt még tovább fokozza, hogy a főszerepet játszó Ravasz Tamás rendkívüli módon hasonlít a fiatal Kozák Andrásra.
De nemcsak a hasonló stílusban és az embert a tájba való illesztés gesztusában ragadható meg a párhuzam, hanem konkrét jelenetekben is. Az Apaföld hősei egy ízben a Magasiskolát nézik, amely műre még alaphelyzetében is emlékeztet filmünk (mindkettőben egy idősebb és egy fiatal férfi, egy apafigura és egy fiú vetélkedését láthatjuk egy fiatal nőért). A fiú és barátja pedig egyszer, a víz alatti lebegés jelenetében olyan játékot játszik, hogy ki bírja tovább levegő nélkül a víz alatt, ami határozott utalás az első Gaál-nagyjátékfilmre, a Sodrásban címűre, melyben valami nagyon hasonló dolog okozta a tragédiát. 
Az Apaföld erőteljes egyszerűségébe azért beférnek a beszédes szimbólumok is: amikor az apa tabut sért (szexuális kapcsolatba keveredik a fiú nagynénjével, azaz néhai felesége húgával), a fiú szimbolikus tettként az ágyukba teszi az általal nevelgetett fekete skorpiót. A film legvégén pedig apa és fia végül mégis hasonlóvá válnak, és ezt egy markáns szemszögbeállításban nézhetjük végig (a fiú szemszögén keresztül): a földön fekvő fiúhoz hasonlóan ugyanis az apa is ledől a földre, majd egy gyönyörű kompozícióban azt látjuk, hogy a mögötte-körötte látható karók mintha a testéből állnának ki, ami igen erőteljes jelzés a későbbiekre nézve.
Nagy Viktor Oszkár filmjében nem a fiatalság, hanem az idősebb generáció akar változni és változtatni. A becstelen élettől terhes múltból a föld tisztasága, a kemény munka becsülete mutathat kiutat, amivel szemben azonban ellenhatásként jelentkezik egy másik ősi vágy.
„Elmegyek, pénzt keresek és a magam ura leszek” – mondja egy alkalommal a fiú. „De előbb eljössz velem a földre!” – így az apa. Hiszen a föld mindennél előbbre való, s a hozzá való kötődést még a halál sem győzheti le.
