Árpa Attila: Argo

Mit néztél?

Megjelenésének pillanatában már annyi híresztelés eljutott az egyszeri nézőhöz Árpa Attila új filmjéről, hogy maga a film már egészen biztonságos, előre megágyazott terepre érkezik. Az előre agyonaposztrofált Argo-ról már leírni is unalmas az „akció-komédia”, a „suttyó trash-mese” és a „magyar valóság viszonyai közé helyezett véres vígjáték” jelzőket, vagy rendezőjéről a „média-fenegyerek”, vagy a „magyar Guy Richie” megnevezéseket. A szereplők is hasonló hívónevek, itt van mindenki, akitől valamit várni lehet, de így együtt igencsak különös vegyes felvágott.

Ezek a hősök már ellőtték a töltényeiket

Aztán itt van a műfaji újdonság izgató kérdése is, valami, amihez nem vagyunk hozzászokva, ami körül új befogadói horizontot kell kialakítani. A film marketingje épít is erre rendesen, nagyjából előre felkészít arra, hogy is nézd, mit ne várj (akasztott kritikus és eltemetett filmművészet), de rögtön ott a biztatás: ilyet még Magyarországon soha, senki…, nézd csak meg, ítélkezz te magad. A nagy titkokkal és mégis – milyen érdekes! – jelentős elő-magyarázatokkal körülvett Argo megérkezett, de amikor a fátyol fellibben, látjuk-e még a körítéstől mentesen; létezik-e az Argo anélkül, amit akkor tudtunk róla, amikor még nem is láttuk? A manapság szokványos mozi-kanonizációs folyamatokra erősen rájátszó Argo-körítésen belül vajon mit lát a néző magából a filmből?

A 90-es évek elején filmkészítőként Tarantino jött rá először és csavarta színére-visszájára azt, hogy a ponyva (B-movie) önmagában zárt és teljes világot alkot. A klisék közötti csemegézést legutóbb a Kill Bill-ben vitte tökélyre, bennem legalábbis felébresztve azt a gyanút is, hogy ez a végpont, hogy a tarantinói mozinak tovább kell majd lépnie, mert éppen a klisé-megújítás a lényege, és ez önmagára is érvényes kell legyen. A Kill Bill kettészelésével az a probléma állt elő például, hogy mire a második rész megérkezett, a Kill Bill-univerzum kiszámítható lett, és másodjára közel sem tudott akkorát szólni, mint az első, sokat sejtetően elvarratlan epizód. Az arról szóló hírek (pletykák), hogy ezt az univerzumot későbbi filmekben kívánja a mester tovább boncolgatni, éppen ezért nem töltenek el nagy várakozással.

Tarantino vonalán elkezdtek felúszni a többiek, így például a ponyvát már vállaltan lebutított formában tálaló Guy Ritchie, aki a ponyva fölötti iróniát már nem a kifinomult abszurd felé vezeti, hanem inkább a harsány blődli vonalat vastagítja.

Tarantino intellektuális ponyváival szemben Árpa Attila a Guy Ritchie-féle trágár mesélést választja. Az Argo vállalása ennél annyival több, hogy megpróbálja a magyar valóság blődli-viszonyai közé ágyazni az alapvetően amerikai zsánert és annak formanyelvi megoldásait.

Az eredmény pontosan olyan lesz, mint amilyet megcéloz: lapos és sivár. (Szó sincs itt már az Európa Expressz múltból felködlő idétlen naivitásáról!) A magyar valóság pusztáján kiabáló akarnok lúzerek típusai sajnos azonban már a 90-es évek elején, közepén elfoglalták a helyüket a magyar mozi vásznán, legjellemzőbben Jancsó Kapa-Pepe történeteiben, és bizonyos értelemben hozzá közel álló alkotók (Szomjas, Grunwalsky) kísérleteiben. Akkoriban náluk hitelesebb hősöket nem is lehetett találni az országban. De Jancsónál sem véletlen, hogy a kezdetben harsány és maffiáskodó szereplők később fokozatosan lecsendesednek. A történetük is sokat szelídül, filozofikusabb lesz.

Az Argo karakterei már túlontúl ismertek, Árpa jó 10 évet késett (műfajilag is persze), ezek a hősök jóval érzékenyebben megalkotva és izgalmasabb körülmények között már ellőtték a töltényeiket, és saját magukkal együtt mi is meguntuk őket, velük együtt fáradtunk el. Jellemző, hogy az Argóban éppen Mucsi és Scherer figurái vannak a leginkább rendben, mintha Kapa és Pepe keserű bohócként már beletörődtek volna abba, hogy a blődlit sem lehet ízlés nélkül csinálni.      

Népi ritmusra komponált kasza-vasvilla-börleszk

A történetre sok szót vesztegetni nem érdemes, elég gagyi és szimpla ahhoz, hogy félóra után a néző is lúzernek érezze magát, merthogy olyan mozit néz, amelynek további 70 percét előre el tudja képzelni – és sajnos e tekintetben nem is éri csalódás. A dialógusok írói nyilván azt gondolták, hogy ha sötétséget kell ábrázolniuk a fejekben, ahhoz elég, ha ők is sötétbe burkolják az elméjüket. Így aztán a poénok nem ülnek, hiszen egyszerűen csak kimásolták őket a magyar valóság zombiszintjéről, ahol a vicc már nem a meglepetésen múlik, hanem a nagyotmondáson és az erőltetett-erősködő nevetésen. Megkönnyebbülés ebből a szempontból, amikor – sajnos már a véghez közeledvén – e „humor” legfőbb képviselőjét, a Tyson fedőnevű figurát egy fejlövéssel kiiktatják a történetből, nem mintha ezzel bármi menthető volna még. Bekövetkezik az elkerülhetetlen: a három kincsvadász brigád – a vérprofik, az elszállt bölcsészek és a surmó lúzerek -- nagy találkozása a puszta közepén. Három ernyedt történetszál kombinációjából népi ritmusra komponált kasza-vasvilla-börleszk, plusz a tehén fedezékéből lövöldöző Kovács Lajos – egy hatalom és varázs nélküli mese végső befulladása.

Ha az alkotók azt gondolták, a „magyar ugarról” Ady szenvedélye, Jancsó látomása vagy Rejtő humora nélkül mondhatnak fanyar-ironikus ítéletet (mert bár a kritika élét véve, de mégis csak ezt próbálták meg), nagyot tévedtek. Az Argo-ban tapasztalhatónál eredetibb, szikrázóbb szellem és nagyobb láttató erő szükséges ahhoz, hogy a néző önmagán nevessen. Ami marad – és ezzel az Argo végül is saját műfaját, az akció-vígjátékot csúfolja meg --, a tehetetlenség és az unalom érzése.

Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az Argo sok nézőt vonz majd a moziba, hiszen ki ne szeretné látni, hogyan fog talajt hazánk földjén egy máshol már olyannyira bevált műfaj, melynek erejét mi is a vérünkben érezzük.