Az ismeretlen Jancsó a Titanicon

Halhatatlanság és más kuriózumok egy halhatatlan rendezőtől

A rövidfilmek előtt Gelencsér Gábor filmtörténész mondott bevezetőt. Elmondta, hogy a képzőművészeti filmeken (főleg a portréhoz választott művészek személyén és a külső narráción) ugyan erősen érződik a kor ideológiájának elvárása, de már a Jancsói kézjegyek is fellelhetők bennük. Bár a rendező szívesen viccelt azzal, hogy azért használ hosszú beállítást, mert nem tud snittelni, ezekben a filmekben arra is rácsodálkozhatunk, hogy már pályája elején milyen mesterien használta a montázst.

A három Jelenlét-film kapcsán pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy míg az épület az évtizedek előrehaladtával egyre romosabb és egyre inkább az enyészeté lesz, addig a filmekben megjelenő alakok egyre fiatalabbak. Az első filmben két idős zsidó férfi látogat el a zsinagógába, hogy imádkozzon, a másodikban két középkorú férfi, a harmadikban pedig gyerekek. Az épület pusztulásával tehát ellentétes irányú erő, hogy a hagyomány egyre élőbb a közösség egyre fiatalabb tagjaiban. A három filmet a hely állandóságán és az imádkozás gesztusán kívül még egy nagyon erős képi motívum is összeköti: a háttérben, mintegy mellékesen, megjelennek a falu szélén eldübörgő zajos tehervonatok.

Gelencsér Gábor (fotó: Titanic / Déri Miklós)

A bevezető után a filmeket nem kronológiában vetítették, így a végére került a Halhatatlanság, amelynek erős felütésében azt halljuk, hogy minden embert utolér a halál, de munkája vagy akár egy gesztusa által tovább élhet az emberek emlékezetében, s így halhatatlanná válhat. Ez ugyan Goldmann György szobrászművész kapcsán hangzik el az 1959-es filmben, de a nézők valószínűleg a néhány hónapja távozott, munkái által világhírűvé vált filmrendezőre, vagy a kedves és közvetlen gesztusairól ismert Miki bácsira gondoltak közben.

A rövidfilmeket beszélgetés követte Gelencsér Gábor, Hirsch Tibor és Báron György filmtörténészek, valamint Raj Ráchel, a Harmadik jelenlét egyik gyerekszereplőjének részvételével.

Jelenlét

Elsőként Raj Ráchel, az ismert tortatervező mesélt arról, hogy milyen volt az édesapjával és Jancsó Miklóssal forgatni. Felkavaró volt számára nagy vásznon látni újra néhány éve elhunyt édesapját, aki fantasztikus vezető volt. „Hat évesen nagy élményt jelentett a forgatás a többi gyerekkel és Jancsóval, de akkor még nem éreztem át a súlyát. Most felnőttként és édesanyaként már azt is megértem, hogy milyen fontos a hagyomány, és hogy micsoda nagy munkát végzett édesapám a közösségért. Az, hogy mennyire komolyan veszi a munkáját, a hagyomány ápolását és továbbadását, abból is látszik, ahogy a filmben a gyerekek minden mozdulatát lesi. A filmben a gyerekek felnőtt szerepet játszanak, hiszen a vallási előírások szerint ezeket a szertartásokat felnőttek végzik, és édesapámnak fontos volt, hogy a gyerekek mindent pontosan, hibátlanul csináljanak. Fantasztikus volt az ő léte, az ő jelenléte, de nem csak a filmben, mert ő valóban ennek szentelte az életét, ez volt a hivatása. Felnőttként és anyaként értem csak meg igazán és érzem át, hogy micsoda felelősséggel bírunk a következő nemzedékekért.” Raj Rácheltől még azt is megtudhattuk, hogy Jancsó Miklós és Raj Tamás baráti kapcsolatot ápoltak még évekkel a forgatás után is, mert hasonlóképpen gondolkodtak.

Raj Ráchel (fotó: Titanic / Déri Miklós)

Báron György arról beszélt, hogy Jancsó Miklós mindent nagyon komolyan vett, és semmit sem vett komolyan. „Ez csak látszólagos paradoxon. Jancsónak mindegy volt, hogy romos zsinagógákat fényképez, vagy leforgatja a Szegénylegényeket, mert pontosan ugyanazzal a szellemi felkészültséggel állt a munkához. A Jelenlét-trilógia is mutatja, hogy mennyire komolyan vette, amit csinált, hiszen három évtizeden keresztül az ember nem dolgozik valamin, ha nem veszi komolyan. Ugyanígy a kis roma közösségekről szóló dokumentumsorozata is ezt példázza. Még hetven éven túl is úgy vette vállára a kamerát és állt bele a munkába minden forgatáson, mintha nem is ő lenne a világ egyik legnagyobb rendezője. De ennek ellenére semmit sem vett komolyan, mert sosem tulajdonított nagy jelentőséget a művészetnek és az életműnek. Ezekre mindig csak legyintett, nagyon nem szerette az áhítatos művész attitűdöt.”

Gelencsér Gábor, Hirsch Tibor, Báron György és Raj Ráchel (fotó: Titanic / Déri Miklós)

Hirsch Tibor elmondta, hogy Jancsó Miklós mindig kereste, hogy hol és milyen eszközökkel tud újat mondani, erről szólnak ennek a szekciónak a filmjei. „A tematikus elemek és motívumok már nagyon korán felfedezhetők az életműben, de akkor még nem találta meg magát, mert nehezen szabadult bizonyos sémáktól és mintáktól, amiket mesteri precizitással és keménységgel követett. Ezt láthattuk ma a Derkovits című filmben is, amiben csodálatos képek vannak, de itt még csak keresi a mintát ahhoz, amit el szeretne mondani. Akkor vált önmagává, mikor már hátat fordított a sémáknak. Számomra az első „igazi Jancsó-film” az Így jöttem.”

Hirsch Tibor (fotó: Titanic / Déri Miklós)

A játékosság és a komolyság együtthatásáról a Jancsó-életműben Gelencsér Gábor mondta el gondolatait. Jancsó Miklós, szinte egyedülállóként a magyar filmtörténetben, úgy érint nagyon súlyos témákat (elnyomás, diktatúrák, holocaust), hogy van a filmekben egyfajta nagyvonalúság. „Nem a drámaiságot emeli ki ezekből a történetekből, hanem a viszonyokat fogalmazza meg. Aki akárcsak rövid időre is személyes kapcsolatba került vele, az tudja, hogy a közelében nem azt éreztük, hogy ő „a művész”, hanem azt, hogy ő Miki bácsi. A személyének ez a közvetlensége sugárzott a műveiből is. A komoly témájuk ellenére megfosztotta a műveit a tragikumtól, és egyre keményebb iróniával beszélt a kimondhatatlan botrányokról is. Kis túlzással mindegy, hogy amit tőle látunk, az dokumentumfilm, játékfilm vagy jegyzet, mert a jelenlétével, a létezésével minden munkájában ott van, és a filmjei átjárhatóvá válnak. Elkötelezett gondolkodóként ő nem csak a filmjeiben, hanem a magyar kultúrában és közbeszédben is olyan egyéniség volt, ami nem hiszem, hogy valaha is pótolható.”

Báron György később arról is mesélt, hogy Jancsót nem érdekelték a címkék, például az, hogy az Omega híres volt, mikor elkezdett velük forgatni. „Neki hihetetlen érzékenysége volt az iránt, ami a világban körülötte történik, és az iránt, ami a kultúrában érdekes. A Még kér a nép végén feltűnt egy furcsa, gitáros alak, és mikor kérdeztük, hogy ki ez, annyit mondott, hogy egy Cseh Tamás nevű fiú. Hasonló jelenet ismétlődött meg 2000-ben, amikor egy szomorkás arcú, borostás fiú elénekelt egy dalt, ami az ő búcsúdala is lett, az Igyekezz, az égbolt zár című számot, és mikor kérdeztük, hogy ez meg kicsoda, bemutatta nekünk Lovasi Andrást, aki kisvártatva az egyik leghíresebb rockénekes lett Magyarországon. Nem a hírnév érdekelte, hanem azt érezte meg még nyolcvan évesen is, hogy ki vagy mi érdekes és fontos a kultúrában.”

Hirsch Tibor szerint „végtelen humanizmus áradt belőle, és valami olyan különös viszony a kicsihez és a nagyhoz, ami minden sznobságtól mentes volt. Nem léteztek számára nagy emberek, a kicsik felé ugyanolyan érdeklődéssel fordult, ha nem nagyobbal, mint a sztárokhoz.” Ezzel Báron György is egyetértett: „a zsidó kisgyerekek vagy a cigánygyerekek pontosan ugyanannyira érdekelték, mint Monica Vitti vagy Brigitte Bardot. Egyszerűen semmilyen tekintély nem volt rá hatással, tisztán csak az ember érdekelte.”