Bacsó Péter: Lumnitzer-nővérek

Don Quijote, Sancho Panza és a gasztronómia

filmhu: Van valami köze a Lumnitzer-nővéreknek a Népszabadság éttermi kritikusaihoz, a Wittman-fiúkhoz?

Bacsó Péter: Az ötletet adták. Megfogott az írásaik rendkívüli iróniája – az ételkritika bizonyos értelemben metafora, az igazság kimondása, a kontárok, a színvakok, a süketek, a hozzá nem értők ostorozása. Nem véletlen, hogy a vendéglősök annyira gyűlölték a Wittman-fiúkat. Olyan eset is előfordult, hogy perre vitték a cikkeiket. Igazi halleluja volt, amikor az egyikük kikerült Amerikába, és megszűnt a rovat.

filmhu: Minek alapján döntötte el, hogy milyen éttermek szerepeljenek a filmben?

Nem volt rendezői allűrje Alföldi Róbert

B. P.: Azt akartam, hogy az éttermek széles skálája jelenjen meg a filmben – tíz vagy tizenkét vendéglőben forgattunk. Mindenütt másfajta jellegű jelenet játszódik – a tarkakockás asztalterítős kisvendéglőtől kezdve mindenféle helyen megfordultunk, szerepel a filmben egy halvendéglő is, ami eredetileg nem is étterem, hanem a Camponának a cápákkal teli hatalmas akváriuma, ami előtt berendeztünk egy éttermet, ahol a hőseink fekete kagylót esznek provance-i mártásban. Persze minden tulajdonost meg kellett győznünk arról, hogy engedélyezzék a forgatást. Akad olyan hely is, amelyik a saját nevén került be a filmbe, pl. a Tom George Étterem, melynek a bejárata is szerephez jutott – nem akartuk átalakítani a forgatás kedvéért.

Nem titok, hogy van a filmnek reklámértéke, de azt sem hallgathattam el a tulajdonosok előtt, hogy a Lumnitzer-nővérek olyan étterem-kritikusokról szól, akik ellen a vendéglősök egy része bosszút esküszik. Mivel ez a motorja a filmnek, lesz, akiről rosszat fognak írni. Hőseim életüket és vérüket áldozzák fel a jó konyháért, egy ponton azonban annyira meghasonlanak, hogy elmennek egy MacDonaldsba. Itt a vezérigazgatót és a marketingigazgatót kellett rábeszélni arra, hogy forgathassunk a Nyugati téri üzletben.

filmhu: Az egyik kritikust Alföldi Róbert játssza, aki régóta nem szerepelt már a vásznon. Miért őt választotta Olivér szerepére?

B.P.: Pont ezen a helyen ötlött fel a személye (a Remízben ülünk, Budán – a szerk.). Különböző okok miatt belépett a filmbe társ-producerként Sándor Pál. Volt egy szereposztás a fejemben, akiket már ki is próbáltam, Pali azonban azt mondta, hogy talán jobb volna a filmet egy nemzedékkel fiatalabbra venni, mint amit én eredetileg gondoltam. Ekkor villant a fejembe Alföldi – neki ez az első filmes főszerepe, de meg fogja látni, valami egészen fantasztikusan játszik. Nem is ez keltett szorongást bennem, sokkal inkább az, hogy Robi gyakorló rendező. De tökéletesen átadta magát színészként nekem, semmiféle rendezői allűrje nem volt a forgatás alatt. Abszolút harmóniában dolgoztunk.

Rudolf Péterrel volt egy kis feszültség közöttünk – elígérkezett egy másik filmbe, ami bonyodalmakat okozott. Ő is megsértődött, én is, de ez a második forgatási napon feloldódott. Volt egy hosszú beszélgetésünk, amiből levontam a tanulságokat, átértelmeztem a dolgokat, és újabb jeleneteket írtam a forgatókönyvbe. Rudolf nem akart Alföldi mellett Untermann lenni, és rendkívüli színészi játékkal, végül is egyenrangú társává vált. A közöttünk lévő éles vita csak hasznára vált a filmnek. Jó okos színészekkel dolgozni, akik tudják, hogy mit játszanak.

filmhu: Mi miatt érezte úgy, hogy működőképes lehet az Alföldi-Rudolf páros?
 

Okos színészekkel jó dolgozni Rudolf Péter és Nagy-Kálózy Eszter a Hamvadó cigarettavégben

B.P.: Alföldi Robi egy magányos agglegényt alakít, aki folyton álmodozik, képzelgései során pedig fantasztikus erotikus kalandokat él át. Peti a filmben tömörebb, realistább alkat – GYES-en van otthon öt gyerekkel, és nagyon szeretne kitörni a hámból. Két nagyon autonóm, egymástól eltérő karakter szerepel a filmben, ellentétei egymásnak, mégis összetartoznak. A hőseim Don Quijote és Sancho Panza párhuzamai.

filmhu: Mi okozta a legtöbb gondot a forgatás alatt?

B.P.: Az idő hiánya. Huszonnyolc nap alatt forgattunk, amit nem tudtunk meghosszabbítani, így délutánonként már volt egy kis feszültség – a munka játékos élvezetét átvette egy görcsös sietség, hogy nehogy elússzunk. Sok új emberrel dolgoztam, és nagyon elégedett voltam velük, a lelküket tették ki. Van például a filmben egy álomjelenet, amelyben Robi egy almáskertben sétál. Az alma ilyenkor még nem terem, ráadásul ma már az almáskertekben nagyon alacsonyak az almafák, hogy könnyen lehessen szüretelni. Az én jelenetem azonban arról szólt, hogy a lányok, akik az almákat szedik, létrákon állnak, Robi pedig a szoknyájuk alá néz. Nyomoztunk, hogy hol van ilyen régimódi almáskert, végül Csömörön találtunk is egyet, ahol, hogy a mesebeli almáskert hangulatát megteremtsük, a stábnak fel kellett kötnie egyesével a fákra a piros almákat. 

filmhu: Az Ön számára miről szól a film?  

B.P.: Állást foglal egy olyan élvezhető élet, kicsit békebeli világ mellett, ahol jókat esznek. Nem érzem azt, hogy ez a világ elmúlt volna – nekem is vannak gyerekeim, tehát látom, hogy a fiatalabb generáció is szereti a jót, és utálja a rosszat. Ez a film amellett, hogy hordoz valamiféle eszmeiséget, mulatságos is. Groteszk, abszurd helyzetek vannak benne, sokat lehet majd nevetni rajta. Gondolom én. 

filmhu: Mennyire jellegzetes Bacsó-hősök a Lumnitzer-nővérek?

A komédia és a tragédia kötéltánca Bacsó Péter: A tanú

B.P.: A legjobb filmjeim a Tanútól a Te rongyos életig a komédia és a tragédia kötéltáncát járják – ez az, amiben elütnek a legtöbb magyar filmtől. Ebben moziban is a világ ironikus látásmódja jellemző. Nem veszi túl komolyan a dolgokat, a tragikusabb helyzeteken is tud mosolyogni. Ami új a régi filmjeimhez képest, az az álom jelenléte. Sokat álmodom mostanában, olvasok is róla, filmen azonban nem nagyon kedveltem az álmok bemutatását, kicsit sarlatán dolognak tartottam. Most azonban mindez nagyon illett Olivér figurájához, hiszen egy gátlásos, visszahúzódó agglegényről van szó, aki szabadon csak az álmaiban tud mozogni. Akik látták a filmet, azt mondják, hogy az én mozijaim között is igen különös stílussal bír. Az álom és a valóság mezsgyéjén mozog – a végéről sem lehet tudni biztosan, hogy képzelgés-e vagy realitás. Ezzel próbáltam kijátszani a happy end émelyítő voltát. 

filmhu: Elégedettnek tűnik.

B.P.: Kész van már a film, és elég objektívan látom, úgyhogy nyugodtan beszélhetek róla. Az az érzésem, hogy sikerült egy olyan, a közönségnek is tetsző mozit készíteni, ami nem alpári alapanyagból készült. Nem zavarnak az ilyen filmek, de sajnálom, ha egyébként kiváló emberek adják hozzá a nevüket. A magas nézőszám semmire sem mentség – két év múlva nem fognak emlékezni ezekre a filmekre. Persze az a rendező is hülye, aki azt mondja, hogy jó neki, ha háromezer ember nézi meg a filmjeit. Egy tisztességes művészfilmet is minimum ötvenezer nézőnek kell látnia. Ez egy drága műfaj – azt a luxust, hogy nem nézik meg a filmünket, nem engedhetjük meg magunknak.

filmhu: Kiknek ad a véleményére?

Ingerli a kritikusokat Te rongyos élet!

B.P.:Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érint a kritika. Amióta filmet csinálok, esküszöm magának, nem kaptam még igazán jó kritikát. Valahogy ingerlem a kritikusokat. Az egyetlen jó recenziót B. Nagy Lászlótól kaptam 1969-ben a Fejlövés című filmemre. A két legnépszerűbb mozimról, a Tanúról, és a Te rongyos életről (ami szinte minden héten megy valamelyik tévében, és pillanatok alatt szétkapkodták a DVD-jét is) szintén nem jelentek meg jó kritikák.

filmhu: Mostohagyermekek vannak a filmjei között?

B.P.: Van, ami nem sikerült túl jól. Volt egy Riasztólövés című filmem – nem volt elég jó a történet. Merthogy a történet és a szereposztás dönti el, hogy jó lesz-e a film. Itt a szereposztás jó volt, Kútvölgyi Erzsébet és Andorai Péter játszottak a filmben, a történet azonban nem eléggé. Nem lehet mindig jó filmet csinálni. Olyan ez, mint a sportban. Nem tudjuk állandóan emelni a lécet, van, amikor az ember csak átsétál alatta.

filmhu: Mennyire személyesek azok a történetek, amelyeket elmesél?

B.P.: Teljesen önéletrajzi filmem, személyes történet a Tegnapelőtt című filmem volt. Én is népi kollégista voltam, átéltem ezt az időszakot. Az ember egyik filmjéből sem tudja kihagyni magát – a Lumnitzer-nővérekben Olivér figurájában sok van belőlem is. Ha egy rendező instrukciókat ad a színésznek, saját magán szűri át.