Berlinale: Hazai pálya

John Rabe

Németország az idei Berlinalén nagyon odatette magát, egyedül a versenyprogramban kilenc német film képviselteti magát -- persze sok közülük koprodukció, így a nyitófilmként szereplő új Tykwer-opusz, vagy A felolvasó -- Kate Winslettel a főszerepben. A remek John Rabe nem a hivatalos versenyprogram résztvevője – de hát nem feltétlenül a versenyszekcióban futnak a legjobb, említésre méltó produkciók. A John Rabe a közönségnél máris biztos befutó.

„Aki egy életet megment, megmenti az egész világot” -- hangzik a film mottója. Vászonra egy igaz történet alapján az Oscar-díjas rövidfilmes, Florian Gallenberg (Quiero ser -- Ich will sein, 2001) vitte a kevéssé ismert sztorit. A színhely Kína, a Japán megszállás idején. Egy német üzletember -- ma menedzsernek hívnánk -- Rabe (Ulrich Tukur), harminc éve él Nankingban feleségével, ami akkor Dél-Kína fővárosa volt és vezeti az ottani Siemens kirendeltséget. 1937-ben, mikor a japánok megtámadják a várost, Rabe -- aki maga is NSDAP-tag volt – horogkeresztes zászlóval lobogózza fel a gyárat, hogy azt, és persze nem utolsósorban az itt élő és dolgozó civileket megvédje a bombázásoktól. A zászló, ami máshol Európában a megsemmisítés és sokak számára a halál szimbóluma, itt 250.000 ártatlan ember életét menti meg.

Ulrich Tukur, Anne Consigny, Florian Gallenberger és Steve Buscemi

Épp a Rabét búcsúztató bál zajlik, mikor japán bombázók támadják meg a várost. Rabe menni készül, de a német-zsidó diplomata Dr. Rosen (Daniel Brühl) felhívja a figyelmét, hogy Sanghajban az ott élő külföldiek kialakítottak egy biztonsági zónát, ahol ők és az oltalmuk alá vett helyi civilek megmenekülhetnek a vérszomjas japánoktól. A leányiskola vezetője felkéri a többi külföldivel együtt a zóna vezetésére. Rabe hazamehetne, mégis Kínában marad és beleveti magát a sziszifuszi munkába, ami több szempontból is kilátástalan, hiszen a japán hadsereg elképesztő kegyetlenséggel írtja a kínai civil lakosságot, aki csak teheti a zónába menekül. A japánok a nemzetközi szerződések értelmében nem tehetnek semmit a zóna ellen, úgy próbálják megsemmisíteni az oda menekülteket, hogy ellehetetlenítik az ellátást. Elkezdődik a versenyfutás az idővel.

Teruyuki Kagawa a Berlinalén

Gallenberg 2006 óta dolgozott a Kínában forgatott sztorin, akkor még nem is sejtve, hogy aláaknázott területre tévedt. (A nankingi mészárlások sok tekintetben politikailag érzékeny témának számítanak Kína és Japán amúgy sem felhőtlen kapcsolatában. A japánok hivatalosan a mai napig nem ismerték el a példátlan háborús kegyetlenkedést, az ártatlan civilek -- 300.000 ember -- lemészárlását.)  Gallenberg először turistaként utazott Kínába, hogy felkutassa John Rabe nyomait és beleolvasson 60 éve eltűntnek hitt feljegyzéseibe; megfilmesítési terveiről senkinek sem mesélt. Úton Nankingba azonban felhívta egy kedves kínai hölgy, és tökéletes angolsággal, udvariasan tájékoztatta arról, hogy sajnos le kell tennie a film elkészítéséről, mert a párt csak egyetlen hivatalos verziót enged leforgatni az eseményről és azt már egy kínai rendezőnek szánták. A nankingi múzeumban pedig megtagadták, hogy túlélőkkel találkozzon. Mivel mindenhol zárt ajtókra talált, majdnem feladta tervét. Aztán Nanking utcáit járva egyszer csak ott állt előtte egy ősz hajú, agg kínai, akiről kiderült, hogy egész életét Nankingban élte. Elmesélte neki, hogy John Rabe után nyomoz, mire az öreg meghívta őket magához. A bácsi a háború idején 13 éves volt és egy volt a 200.000 túlélőből, aki Rabe-nak köszönhette életét. A találkozáskor dőlt el végleg, hogy nem adja fel, megcsinálja a filmet.

Ulrich Tukur a Berlinalén

Miután Rabe 38-ban visszatért Németországba, a Gestapo letartóztatta és mint kínai kollaboránst perbe fogták, megtiltották neki, hogy Nankingról beszéljen, naplóit elkobozták. A szövetségesek először megtagadják a náci bűnök alóli felmentését, majd nagy nehezen megkapta a feloldozást. Rabe szegényen és elfeledve halt meg Berlinben, 1950-ben.  A kínai államtól haláláig szerény nyugdíjat kapott.

Félő volt, hogy egy újabb Schindler listájába botlunk, de nem így történt. Gallenberg nyilván számolt az áthallással, de a sztori hasonlóságán kívül semmilyen párhuzam nem vonható a két film között. A John Rabe minden eszközt bevet, ami egy hősies eposzhoz méltó és nélkülözhetetlen. Gallenberg szerencsésen kerüli a kliséket és szimbólumokat, színeiben is nagyon visszafogott a film, csak a horogkeresztes zászló lobog vérvörösen a Siemens gyár fölött. A brutalitásból épp csak annyit enged láttatni, amennyi még nem sokkoló; a tömeges kivégzések éjjel holdfénynél történnek, a lefejezéseknek egy deszkapalánk repedésein keresztül lehetünk szemtanúi. Bár a film 134 perces, egy pillanatra sem érezzük hosszúnak, akkor ér véget, amikor Rabe elhagyja Nanking meggyötört városát, további sorsának összefoglalását, Gallenberg – helyesen -- a narrátorra bízza.