Berlinale: Kötelező körök

Chéri; Pippa Lee

Mint legutóbb is pedzegettem: a Berlinalén semmi sem történik véletlenül. Ilyenkor persze elő lehet rángatni a szekrényből a rongyosra használt közhelyet: németes precizitás jellemzi a fesztivált az utolsó csavaralátétig. A jegyeladásnál amilyen hosszúak a sorok, olyan gyorsan fogynak, lépten-nyomon világosnál világosabb tájékoztatók mutatják be az aznapi programot, a jegyellenőrzés kedvesen határozott. A sajtó számára -- az igen gyenge, fizetős wifin kívül -- minden gondosan elő van készítve.
 
Nem véletlen tehát, hogy a csontig hatoló hideg ellenére minden napra jut egy jelentősebb sztár a Berlinalén, akinek a vörös szőnyegen ujjatlan estélyi ruhában arcára fagy a mosoly, és akkor még a Film Marketről nem is beszéltünk, ahol a filmipar szürke eminenciásai kötik az üzleteket. Amíg Cannes-ban a mesés környezethez adja magát a csillogás, a vakuk, a sztárok és a nagy üzletek világa, addig a zord északi széllel sújtott Berlinben ezért nagyon meg kellett küzdeni. De hát jól ismerjük ugye a németeket: a berni döntő, a múlttal való bátor szembenézés, újraegyesítés, Michael Schumacher -- ebbe a sorba tartozik a Berlinale is.

Németes precizitás jellemzi a fesztivált az utolsó csavaralátétig

 
A fesztivál -- úgy tűnik -- a gazdasági válság ellenére mit sem vesztett fényéből. Sokan felvetik persze, hogy talán ez volt az utolsó "békebeli" Berlinale -- majd meglátjuk. Viszont a versenyprogramban nem sikerült a fent felsorolt értékeket megmutatni. Mintha pont erre már nem maradt volna erő. Vagy túl sok volt a kötelező kör -- amelyek ezúttal nem sikerültek makulátlanul?
 
Vegyük például Stephen Frears-t. A kortárs brit film egyik legnagyobb mestere: A királynő, Ms. Henderson bemutatja, Gyönyörű mocsokságok. Idei filmjét közösen írták Christopher Hamptonnal, akivel már a Veszedelmes viszonyok-ban is együtt dolgoztak, ami felettébb ígéretessé teszi a produkciót. A történet az 1920-as évek Párizsában játszódik, az öregedő kurtizánok világában -- már a szinopszist is a fülledt dekadencia lengi be, pláne, hogy az alapmű, a híres francia bonne viveuse majd írónő Colette (1873-1954) egyik népszerű regénye. Ráadásul a szereposztás is parádés: Michelle Pfeiffer (megint csak egy munkatárs a Veszedelmes viszonyok-ból), Kathy Bates és a többiek, szóval, gondoltam, a Chéri-t csak elrontani lehet.

Hol a visszafojtott, fülledt erotika és a tomboló szenvedély?

 
Elöljáróban még egy nevet hadd emeljek ki a stáblistáról, a producer: Hámori András, csak hogy ismételten cáfoljam azt, hogy az idei Berlinale mentes mindenfajta magyar vonatkozástól. Hámori kapcsán rögtön az jutott eszembe, vajon miért nem többszörös alkotótársa, Szabó István rendezte a Chéri-t? És amíg a film előtt csak a hazafi szólt belőlem, utólag már egyszerű nézőként is jobb döntésnek tartottam volna Oscar-díjasunkat. Ugyanis a Chéri-ből éppen az hiányzik, ami Szabó újkori filmjeiben igen profi módon megjelenik: a visszafojtott, fülledt erotika és a tomboló szenvedély váltakozása.
 
Lea de Lonval (Pfeiffer) egy éppen visszavonult, sikeres kurtizán, akinek kuncsaftjai között királyok, hercegek és politikusok is voltak. Okos nő, nem ópiumozta el vagyonát és agyát, úgy mint kolleginái többsége, hanem elérte azt, hogy élete hátralevő részét egy párizsi villában élhesse, miközben a részvényei termelik a pénzt. Ám hogyan lehet valaki boldog, aki egész életében a boldogság illúzióját árusította? Lea egyik volt kolleginája, Madame Peloux (Kathy Bates) az ő gondjaira bízza fiát, Chérit, hogy rángassa ki a kuplerájok mélyéről. Chéri és Lea a korkülönbség dacára, vagy éppen azért, olthatatlan szerelemre gyúlnak egymást iránt, csodás éveket töltenek együtt, amíg nem jön ismét a mama, hogy feleségül adja a fiát a korban és hozományban megfelelő illetőhöz.

A Pippa Lee stábja a premier előtt

 
 
Körülbelül idáig gördülékenyen megy előre a történet, majd Frears-ék megakadnak. Következetlen szenvelgés kezdődik, hosszan elnyújtva, amiből végül semmi nem kerekedik ki (persze nem akarom spoilerezni ezt a semmit.) Az egész film borzasztó prűd munka, nem látjuk a 20-as évek Párizsának pusztuló fergetegét -- üres utcákon jelmezekben bohóckodó színészek jelennek meg hús-vér karakterek helyett, és nem mintha pornófilmet vártam volna, de egy-egy megvillanó kebel vagy a testi szerelem megjelenítése igenis hozzátartozik ehhez a világhoz. A történet súlyát az adhatta volna, ha a magánéleti cívódások közepette az alkotók éreztetnék: egy dekadens világ tűnő pillanatai ezek, a két világháború közti Párizs anakronisztikus alakjaival. A színészek jól játszanak, ám mindannyian kötelező köröket futnak. Különösen Pfeiffer, akinek ez nyilvánvalóan álomszerep és jutalomjáték, ám nem is akar belőle többet kihozni. Chéri szerepében Rupper Friend a film legjobb része. Visszafogott, szótlan alakítás, egy bukott angyal arca, érezni hogy lenne még hová ásni ebben a figurában (és így a történetben is persze), ám az alkotók ezt elmulasztották. Mert felesleges: a kötelező köröket kell megfutni.
 
Éppúgy a klimax-közeliség és a boldogság problémáját járja körbe Rebecca Miller filmje, a Pippa Lee magánéletei. Két szálon fut a sztori: az ötvenes éveibe forduló Pippa idős, de energikus férjével éli kertvárosi mindennapjait; végigkövetjük a fiatal Pippát, ahogy lázadó elnyomott kislányból, majd lázadó kamaszból squatban élő drogossá, később pedig tökéletes háziasszonnyá válik. Igazi sztárparédét látunk: Alan Arkin, Keanu Reeves, Monica Bellucci, Robin Wright Penn a főbb szerepekben.

A klimax-közeliség és a boldogság problémája

 
A film elején Pippáról (Robin Wright Penn) a baráti társaságuk egyik tagja kijelenti: igazi rejtély, sosem fogja tudni senki megismerni. Pippa erre voiceover válaszol: én azt akarom, hogy megismerjenek, nem akarok többé rejtélyes lenni. Nehéz lenne megmondani, hogy vajon elérte-e a célját, mint ahogy az egész filmről problémás ítélkezni. Vígjátéki és drámai elemek ismétlődései építik fel a Pippa Lee... dramaturgiáját, összekacsintós értelmiségi kiszólásokkal -- mintha legalábbis Rebecca Miller egy női Woody Allen filmet akart volna csinálni. Helyenként tényleg szórakoztató és meglehetősen abszurd elemek jelennek meg, például a kis Pippa szőrösen születik meg, mire édesanyja kirohan a szülőszobából, a nyomában pedig esnek-kelnek a nővérek, doktorok.
 
Inkább a film drámai részével vannak gondok: sosem értjük meg, miért is olyan titokzatos Pippa, aki kétségtelenül elég vonzó még az ötvenes éveiben is, hogy elcsábítsa a harmincas Keanu Reeves-t, és vannak alvajárós kirándulásai is a kertvárosban, de ezek is mind inkább a történet vígjátéki részét erősítik. Pippa végigsodródik az életen, talán saját maga boldogságát is háttérbe tolva, csak nehogy magányos legyen. Lea, a Chéri hasonló korú nőalakja viszont csak saját magában bízik; megtehette volna, hogy megszökteti Chérit anyja kötelékeiből a közös boldogságuk érdekében, de ehhez saját privilégiumairól is le kellett volna mondania -- feladni baráti kapcsolatait, talán elköltözni Párizsból és így tovább. Amikor képes lett volna erre, már késő volt.
 
Ugyanakkor mindkettejükben közös az, hogy a látszatvilágot többre tartják más, olyan esszenciális dolognál, mint saját boldogságuk. Az idei felhozatal lényeges részével pont ez a bajom, hozni a kötelezőt, lebegni a felszínen -- ez jellemzi a program jelentős részét ezen a kiválóan szervezett fesztiválon. De senki ne csüggedjen, vannak azért persze jó filmek is, ezekről a következő részben jelentünk!