Cannes: Börtönrealizmus

Vakság, Hunger, Leonera

Ami rosszul kezdődik, annak valószínű, hogy jó vége lesz. Nos, ami a Cannes-i Filmfesztivál viharos kezdeteit illeti, ez igaznak látszik. 1939-ben a háború kitörése alig két nap után arra késztette a fesztivált, hogy bezárja épphogy megnyitott kapuit és zárva is tartsa egészen 1946-ig. Jó ideig azt sem lehetett tudni, sikerül-e évente megrendezni egy ilyen, a kezdetektől hatalmas volumenűnek szánt mustrát.

A történelem az optimistákat igazolta és remélem az elkövetkező, alig két hét is azt bizonyítja majd, hogy merő rosszmájúság az a szóbeszéd, ami már hetek óta terjeng, nevezetesen, hogy az idei programot különösen nehezen sikerült összerakniuk a szervezőknek, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs elég jó film, ami megfelelne a versenyprogram kívánalmainak. (Hogy valóban bennfentes forrásból származik az információ, vagy a gyengére sikerült berlini évkezdés indította el a pletykát, nem lehet tudni). A magam részéről bizakodó vagyok, hiszen a nevek ígéretesen hangzanak: Wim Wenders, Clint Eastwood, Walter Salles, Steven Soderbergh, a Dardenne testvérek nem okozhatnak mind csalódást. És ráadásul mi még Mundruczó Kornélnak is szurkolhatunk.

Szóbeszéd: az idei programot nehezen sikerült összerakni

Ráadásul, amit az első két nap sajtóvetítésén láttam, az rácáfol a pesszimista jóslatokra. Drámaiságban és lehangoló képsorokban nincs ugyan hiány, de a filmek hatásosak, nyolc napon túl gyógyuló lelki megrázkódtatást okoznak.
Közvetlenül kiutazásom előtt természeti katasztrófáktól zengett a híradó. Cunami, földrengés Kínában, hurrikán, aminek következtében emberek ezrei maradtak otthon nélkül, embertelen körülmények közé kényszerülve.

A nyitófilm (Vakság) is valami hasonló témát dolgoz fel, a Fernando Meirelles-től megszokott -- ahogy azt az Elszánt diplomatában is láthattuk --, erős politikai üzenettel. Mert a katasztrófák és a nyomukban gyakran kialakuló politikai válságok mindig túlmutatnak önmagukon. Meirelles legújabb filmje José Saramago Nobel-díjas regényét dolgozza fel, középpontjában egy titokzatos járvánnyal, amelynek során az emberek sorra veszítik el a látásukat, a kormány pedig jobb híján karanténba zárja a fertőzötteket. A vakok száma egyre növekszik, a körülmények pedig mind embertelenebbé válnak. Az éhség és a bezártság hamarosan a lehető legrosszabbat hozza ki az emberekből. A legszörnyűbb dolga mégis annak van, aki mindennek szemtanúja. Akad ugyanis egy nő, Julianne Moore alakítja, aki vaknak tettetve magát, elkíséri férjét a földi pokolba, de rajta nem fog a kórság. Sok erős pillanata van a filmnek, és ha el tudunk vonatkoztatni a kiinduló helyzet abszurd voltától, akár elgondolkodtató is lehetne a családi drámával bővített orwelli utópia, de sajnos sokat ront az összképen, hogy Meirelles egy narrátort (Danny Glover) hív segítségül, hogy még erősebben sulykolja a nézőbe súlyos mondanivalóját, amivel persze épp az ellenkezőjét éri el.

Sok erős pillanat: Julianne Moore és Gael Garcia Bernal

Meirelles karantén-világa még mindig leányneveldének tűnik Steve McQueen Hunger-jének börtönvilágához képest. Az 1981-es észak-ír börtönlázadás során a csupán egy takaróval ellátott, mosdatlan, a saját mocskukban fetrengő rabok (IRA terroristák) végső kétségbeesésükben éhségsztrájkhoz folyamodva tiltakoztak bebörtönzésük, áldatlan életkörülményeik és a Margaret Thatcher által vezetett brit kormány politikája ellen. Rendkívül intenzív, döbbenetes képsorok sorjáznak, bemutatva a börtönőrök és a foglyok elszánt küzdelmét ebben a mindkét fél számára kétségbeejtő és embertelen helyzetben. A film dokumentumfilmekből kölcsönzött eszközökkel, korabeli rádióhíradásokkal és a ’Vaslédi’ beszédeiből vett bejátszásokkal kiegészítve idézi fel az eseményeket, de hitelességét mindenek előtt kegyetlen őszinteségének köszönheti.

Némi fenntartással ültem be a csütörtök reggeli versenyfilmre. Pablo Trapero Leonerája egy fiatal egyetemista lány története, aki egy vad éjszaka után, amiből persze semmire sem emlékszik, élettársát eszméletlenül fekve találja a földön, annak barátja pedig már ki is lehelte a lelkét. Mind hármójukon csúnya sebesülések látszanak, nem kell hozzá sok, hogy Juliát emberölés miatt börtönbe zárják. Egyetlen szerencséje a szerencsétlenségben, hogy terhes, így a börtönélet kevésbé brutális, de nem kevésbé nyomasztó és kilátástalan élményeivel kell szembesülnie. A film jó, nem csak az anya és nem várt gyermeke közötti, nehezen kialakuló, de annál szorosabb viszony pontos ábrázolása miatt, hanem a Juliát játszó Martina Gusman megrázó alakításának köszönhetően is.

Rodrigo Santoro, Elli Medeiros, Pablo Trapero, Martina Gusman  - A Leonera című film alkotói

Még csak nemrég kezdődött a fesztivál, de a börtönélményből már alaposan kijutott nekünk. Mintha tendencia lenne, hogy a fesztiválok szeretik nyomasztó alkotásokkal lebombázni a nézőt, hogy aztán a leglimonádébb komédiát is ujjongva fogadja majd, és, még ha nem is rajong különösebben Spielbergért, megváltásként várja a jóval könnyedebb szórakozást ígérő Indiana Jones és a kristálykoponya királyságát vagy a ma bemutatott Mark Osborne és John Stevenson komédiát a Kung Fu Pandát.