Cannes: Tokió, Bangkok, Barcelona

Többségben a jó filmek

Úgy néz ki nem egy rendezőnek sikerült múltbeli, kevésbé szerencsés próbálkozását ügyesen korrigálni. Ha nem is igazán átütő, de ötletes és jól kivitelezett alkotásokkal próbálja Woody Allen, Walter Salles, Michel Gondry jó irányba alakítani az életművét és meglehetősen vitatható első filmje után Thomas Clay is megmutatja, máshoz is ért, mint a sokkoláshoz.

Az Álom tudománya után nagyon vártam Michel Gondry Be Kind Rewind című filmjét, de nem kis csalódást okozott. Voltak benne jó ötletek, de szirupos, sablonos és giccses volt az összhatás. Most viszont három rendező: Gondry, Leos Carax és Bong Joon Ho úgy döntött Tokió lenyűgöző és ellentmondásokkal teli metropoliszáról készíti el saját, vagy mondjuk úgy sokkal inkább sajátos városfilmjét. A Tokyo! három etűdjének közös vonása, hogy rendezőik fantáziájának nem szab határt semmi, és éppen ettől kerekedik a szokványos városfilm helyett a bizarr képzeletvilággal keveredő realizmus adta ötvözetből sokkal teljesebb kép Tokióról, illetve lakóinak életéről, érzéseiről. Bár nem a Gondry-féle epizód bizonyult a legötletesebbnek, sokkal inkább Leos Carax vitte a prímet a Merde-vel. Mégis Gondry epizódja a legemberibb, ez beszél leginkább az emberek elidegenedéséről egy fiatal pár történetén keresztül, akik a szűk terek és az összezártság ellenére is egyre jobban elidegenednek egymástól, mígnem a lány egyre üresebbnek és feleslegesebbnek érezve magát székké változik. Az utcán rátalálnak, és egy idegen hazaviszi, akinek a távollétében a lány tesz-vesz a lakásban, majd, ha kell visszaváltozik székké. Különös módon ugyan, de új értelmet kap az élete és ezáltal megint hasznosnak érezheti magát. Az ötletes kis történet bizonyítja, hogy egy gyengébb alkotása miatt korai volna Michel Gondryt leírni.

Michel Gondry, Leos Carax és Bong Joon Ho Tokióban

Thomas Clay első filmje a The Great Ecstasy of Robert Carmichael hatalmas megbotránkozást, döbbenetet és nem utolsó sorban tiltakozást váltott ki a közönségből, aminek nem csak a sajtóorgánumokon keresztül de a vetítés közben is többen hangot adtak. (A film végén látható nemi erőszak nyers brutalitása messze felülmúlta Gaspar Noé Visszafordíthatatlanját.) Éppen ezért várakozással, de nem kevés fenntartással ültem be Clay legújabb filmjére a Soi Cowboy-ra. A címben megidézett helyszín Bangkok vöröslámpás negyede, ahol is a filmbeli furcsa pár, egy nagy kövér fehérember (történetesen egy filmrendező) és törékeny termetű, rendkívül fiatalnak tűnő thai szeretője éli – a film első felében meglehetősen lassan csordogáló – életét. Teljesen idegenként élnek egymás mellett, esznek mosakszanak, alszanak a férfi próbál ugyan többször is közeledni a lányhoz, de az mindig elutasítja. Mind a ketten utálják a helyzetet, de a lány terhes és a férfit mellette tartja a lelkiismerete, a lány pedig tudja, hogy muszáj mindezt elviselnie, ha ki akar innen kerülni. Bordélyházban külföldi férjet fogni, ez az egyetlen lehetőség a lányok számára, és ezt a család se tartja szégyennek. Mindezt fekete-fehérben, a korai Jarmusch filmeket idéző stílusban látjuk.

Michel Gondry, Bong Joon Ho és Leos Carax Cannes-ban

A Soi Cowboy, akár a Great Ecstasy lassan építkezik, és éppen ezért szinte várja is az ember a sokkoló végkifejletet, nevezetesen, hogy meddig bírja a fiú, a folyamatos visszautasítást és, hogy ennyire nyilvánvalóan csak a pénzére utaznak. Ezúttal mégsem a látvány miatt lesz sokkoló a befejezés, hanem amiatt, ahogy a film színt, hangnemet és majdhogynem témát is vált. Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy éppen ezzel kerülnek helyre a dolgok és kapunk magyarázatot a miértekre. Ez szokatlanul merész és éppen ezért eredeti húzás ez a rendezőtől hatásosan feledteti a film hibáit, amiből van ugyan bőven, mégis a végeredmény azt mutatja szorult ebbe a fiatalemberbe némi tehetség. Ebből a filmjéből is nyilvánvaló ugyan, hogy komoly problémái lehetnek a női nemmel, de mentségére szolgáljon, hogy legalább kreativitásba tudja fordítani a frusztrációját.

Mindig is elég vegyes érzésekkel viseltettem Woody Allen iránt. Néhány filmjét nagyon szerettem, de ezek mellett legalább annyi átlagos filmje van, mint melléfogása, ami persze egy ilyen termékeny rendező esetében nem is csoda. A Vicky Christina Barcelona pedig minden fenntartásom ellenére egészen nézhető, noha a rendező meg se próbál eltávolodni a kulturális sztereotípiáktól, aminek köszönhetően ennél laposabb karaktereket és kiszámíthatóbb fordulatokat már nem is lehetne kitalálni, mégis összhatásában kellemes kikapcsolódást nyújt. Két amerikai lány nyári kalandjai a festői déli tájon egész életükre kiható élmény lesz, találkozásuk az itteni emberekkel a kulturális különbségeknek köszönhetően felszabadítóan hat rájuk és nem várt színt visz az életükbe. A nem várt szín persze a lányokra értendő, mert a néző ennél kiszámíthatóbb történéseket nem is várhatna, mégis éppen azért, mert van ezekben a figurákban valami nagyon emberi, és sokan magukra ismerhetnek bennük, működőképes lesz a történet. Woody Allen nem akar se újat, se sokat mondani, ebben a témában már nem is nagyon lehetne, de amit mond, azt legalább élvezetesen teszi. Nem csak Woody Allen lubickolt témában, de a szereplők is telitalálatnak bizonyultak. Javier Bardem kiváló, mint pimaszul laza nőcsábász művész, és Penelopé Cruz (aki körül sose értettem ezt a felhajtást) most végre remekel a lobbanékony és hisztis, de igéző volt feleség szerepében. Scarlett Johansson pedig legalább gyönyörű, már, ha olyan nagyot nem is alakított még, de legalább hiteles, mint mindig a magát felszabadult és felvilágosultnak tartó kalandkereső fiatal nő, aki rájön, hogy talán mégsem ez az, amit keres az életben.

Rebecca Hall, Woody Allen és Penelope Cruz Cannes-ban

A szombati sajtóvetítés ismét drámával kezdődött. A Walter Salles és Daniela Thomas rendezte Linha De Passe Sao Paulóban játszódik és egy család történetén keresztül próbálja a húsz milliós nagyvárosban élők mindennapi küzdelmét bemutatni a szegénységgel, bűnözéssel, forgalommal és kilátástalansággal. Az emberek többsége teljes kilátástalanságban, napról napra tengeti az életét és az óriási méreteket öltő munkanélküliségnek köszönhetően a tisztességes megélhetés csak kevesek kiváltsága. A többieknek marad a bűnözés, a vallási bigottságba menekülés, vagy a futball, ami a fiatalok számára, talán az egyetlen kiugrási lehetőséget jelenti, de erre az esély körülbelül egy a húszmillióhoz. Ennek ellenére a futballnak is legalább annyi elkötelezett híve van, mint Istennek, és ezt a rendezőpáros kiválóan szemlélteti a nyitójelenetben, amikor a focirajongók tömegének meccs közbeni átszellemültségét egy hitközösség Istentiszteletének képeivel váltogatja. Salles láthatóan jól ismeri a brazil társadalom minden nyomorúságát, és ezúttal szerencsére elkerüli az a romantikus hév, amivel az Egy motoros naplóját úgy elrontotta. A szentimentalizmus a Linha De Passe-t is körüllengi, de itt diadalmaskodik a realizmus, amit az amatőr szereplők játéka tesz igazán hitelessé. Különösen a korosodó anyát Cleuza-t alakító Sandra Corveloni játéka marad emlékezetes, aki előrehaladott terhessége ellenére is nap, mint nap munkába megy, hogy négy nagyobb gyermekét, akik közül három már inkább a felnőttkorba lépett, tisztességesen el tudja tartani. Az anya és fiai útkeresésén keresztül kapunk precíz képet a társadalom szegényebb rétegéről.

A Linha De Passe alkotói a vörös szőnyegen

Az időjárás ugyan nem, de a filmek többsége ez idáig kedvezett a fesztiválozóknak. Igazán átütő erejű filmnek talán csak Steve McQueen Hunger-je mondható, de mindeddig kétségtelenül többségben vannak a jó filmek.