Chico - Forradalmár határok nélkül - beszélgetés Fekete Ibolya rendezővel
1-1 / 3
Fekete Ibolya első játékfilmje, a Bolse Vita, 1996-ban összesen 13 külföldi és hazai díjat kapott. A rendező nyár elején fejezte be második filmjét, mely jószerivel a vágószobából került ki a 36. Karlovy Vary Filmfesztiválra. Úgy tűnik, ez a film folytatja a Bolse Vitával elkezdett hagyományt; a Chico megnyerte a legjobb rendezés, és az Ökumenikus Zsűri díját is. A magyar-német-horvát-chilei koprodukcióban készült film egy magyar származású fiatalember útját követi a politikai küzdelmektől feszült légkörű, latin-amerikai gyermekévektől kezdve az ideológiai harcoktól mentes Magyarországon keresztül a horvátországi harctérig. A cselekmény láncszemei öt országot (Chile, Albánia, Magyarország, Izrael és Horvátország) fűznek össze. A történet a főszereplő, Ricardo (Eduardo Rózsa Flores) életútját követve bemutatja, hogy a különféle ideológiák összeütközése olykor elkerülhetetlenül háborúhoz vezet, melynek résztvevői gyakran akaratlanul sodródnak az eseményekkel, és a győzelem sosem hozza el számukra a remélt szabadságot. A dokumentumfilmes elemeket is tartalmazó, olykor viszontagságos körülmények között készült film január 24-től lesz látható a magyar mozikban.
- Forgattál Horvátországban a háború idején ?
- Ott nem. Kezdettől igyekeztem figyelemmel kísérni a háborút, de már csak Szarajevóban forgattam ’95-’96-ban, mert addig az első filmemen, a Bolse Vitán dolgoztam lázasan. Ez a film 1989 felbolydult időszakában játszódik, amikor megindult a népvándorlás Kelet-Európában. Magyarország megnyitotta határait, és jöttek-mentek a különböző nációk, kalandorok, csempészek, és néhány fiatal, aki a diktatúrák összeomlása utáni zűrzavarban elindult megkeresni a helyét ebben a szabadnak tűnő világban. A film a szarajevói háborús képekkel fejeződik be, de nem azért, mert azt gondoltam, hogy a következő filmem a délszláv háborúról fog szólni. Egyszerűen ez történt, ezt láttam magam körül és a következő években ez folytatódott tovább. Engem az foglalkoztat, hogy mi zajlik körülöttem, és az a politikai átalakulás, ami elkezdődött 1989-ben, az én logikám szerint a szarajevói háborúhoz vezetett.
Úgy gondolom, hogy az általunk ismert és elfogadott ideológiák összes változata alkalmatlannak bizonyult arra, hogy érthetővé tegye a helyzetet, amiben vagyunk. Nem fedik le a mai konfliktusainkat. Se a szembenállásokat, se az összecsengéseket nem tudod leírni a hagyományos bal-jobb, liberális-konzervatív, nemzeti-internacionalista (manapság „globális”) ellentétpárokkal. Ráadásul minden folyamatosan változik, alakul. A Chico nem a délszláv háborúról szól, annál jóval szerteágazóbb, igazán kalandos története van, és voltaképpen ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Ideológiákon, hiteken, meggyőződéseken illetve ezek lázas keresésén vándorol végig.
- Tehát úgy gondolod, hogy a különféle ideológiák nem segítenek az embereknek abban, hogy eligazodjanak a világban.
- Hát, nem állunk jól. A Bolse Vitában éppen azt a megrázkódtatást próbáltam valahogyan leírni, amikor az első napok hihetetlen boldogsága után rájöttünk, hogy ebben a szabad világban rendkívül hideg szelek fújnak. Hogy a szabadság eufóriája nem állandó állapot. Személyenkénti szuverenitást igényel, és a döntési szabadság egyben döntési teher is. Egy diktatúra megszűnése után nehéz megszokni, hogy senki nem mondja meg, mit, mikor, hogyan csináljunk – hogy legyen minek ellenszegülni vagy legalább morogni rajta. A szembeszegülésből persze mindig könnyebb saját értékrendet kialakítani, mert a kényszerek egyben támpontok is. Arról nem beszélve, hogy mennyivel könnyebb volt ez a politikával, mint a pénzzel szemben. Mondjuk, ha csak arra gondolok, hogy a szegénységnek nincs erkölcsi tartalma, a gazdagságnak viszont ára van, és a kettő között momentán nincs semmi.
- A film főszereplője a médiából jól ismert chilei-magyar származású Eduardo Rózsa Flores, aki jelenleg a Kapu című bolíviai újság munkatársa. Miért éppen őt választottad?
- Mert abban a fajta filmkészítésben, amivel én próbálkozom, fontos, hogy a színészek a saját nemzetiségüket játsszák, az anyanyelvükön. Márpedig az övé egy egészen ritka képlet: félig latin, félig kelet-európai, és folyékonyan beszél horvátul – hol találsz még egy ilyet? Másrészt ismertem Eduardo színészi adottságait a Bolse Vitából – ő játszotta a csecsen maffiózót. És nagyon jó, hogy őt választottam, mert amit csinál a filmben, az hiteles és erős.
Persze mindketten tartottunk attól, hogy mindazok, akik őt ismerik, vele azonosítják majd a film történetét és hősét. Úgyhogy rendületlenül elmondjuk, hogy nem így van – mert nem így van. A film valóban őtőle kölcsönözte ezt a különös, kitalálhatatlan identitást, és a háborús történetek jó részét. De a sztori is és a főhős figurája is általam összerakott, megírt történet és személyiség. Úgyhogy ebből a filmből magáról Eduardo Flores-ről csak azt lehet megtudni, hogy milyen színész.
- Mennyi ideig tartott a Chico forgatása?
- Egy évig, mert annyira kevés volt a pénzünk, hogy két ország között mindigle kellett állni, s megint összeszedni egy kis pénzt a folytatáshoz. Nagyon nehéz így dolgozni. Igaz, hogy a gondok mellett sokszor őrült szerencsénk is volt.
Egy héttel a forgatás előtt úgy utaztunk el Chilébe - mert előkészítésre persze nem tellett -, hogy még nem volt meg az a kisfiú, aki Ricardót, a főszereplőt alakítja gyerekkorában. Kint megnéztünk vagy negyven gyereket, de egyik sem volt az igazi. Hétfőn kellett elkezdeni a forgatást, ezért vasárnap este még a vidámparkba is kimentünk, hátha megtaláljuk, akit keresünk. De nem sikerült. Gyorsan átírtuk a gyártási tervet, egy napra való anyagunk volt, amiben nem szerepel a fiú, de semmi jel nem mutatott arra, hogy keddre meglesz. És akkor az ottani gyártásvezető lány, végső kétségbeesésében, hétfőn reggelre elhozta egy barátja kisfiát, hátha jó lesz. Több, mint jó volt. Megmagyarázhatatlan módon hasonlított Eduardóra, hasonlított a mamát játszó színésznőre, és tehetséges volt, mint a Nap. De hát egy ilyen helyzetben éveket lehet öregedni. Ültem vasárnap este Chilében egy szállodában, és arra gondoltam, hogy kedden lehet hazamenni, mert nincs meg a gyerek. Ilyen helyzet volt száz.
- Hogyan viseled ezeket a helyzeteket ?
- Beáll az emberben egy kőszerű állapot, hogy akármi van, ha cigánygyerekek potyognak az égből, – márpedig potyogtak –, akkor is meg kell tudni csinálni. Az egész film nagyon kockázatos vállalkozás volt. A két év alatt soha, egy percig sem hittem azt, hogy ezt a filmet tényleg meg lehet csinálni. Egyre inkább azt éreztem, hogy ebben az egész történetben, rajtam már csak az elvakult elszánás múlik. Megcsinálhatatlan a kevés pénz miatt, az öt országon átívelő cselekmény miatt, és tartalmilag is. Naponta változó anyag, politikai, szellemi, érzelmi folyamatok, amiknek a hangsúlyait menet közben kell megtalálni. Számolnom kellett azzal, hogy sok lesz a véletlen tényező, és a véletleneket, a kialakult helyzeteket, pillanatnyi adottságokat kell úgy formálni, mintha eredetileg is így terveztük volna.
- Ezek szerint te harcos típus vagy.
- Inkább szívós. Hosszútávfutó vagyok, nem sprinter. Úgy gondolom, a filmkészítés leginkább az állóképességen múlik. Ha akarok valamit, akkor abban rendkívül megátalkodott vagyok, és ez igényel bizonyos harciasságot. De az a tapasztalatom, hogy a legfőbb kulcsa ennek a szakmának a mérhetetlen szívósság. Bírni kell, minden lehetetlen helyzetet meg kell tudni oldani. Valaki mondta nekem annak idején, amikor a filmes szakma környékén kezdtem sertepertélni, hogy a filmes leginkább arról ismerszik meg, hogy nem ismer lehetetlent. És azért mondják el mindig a rendezők – nem udvariasságból, hanem mert így van – hogy ehhez kell az a bizonyos csapat. Egy olyan stáb, amelyik hasonló elvakultsággal megy veled, bele a kulimászba, és akikről tudod, hogy meg fogják oldani azokat a bizonyos helyzeteket. Bagóért, semmiért, ügyszeretetből, kalandvágyból, meg a tehetségük okán.
- Úgy tűnik, nehezen kötsz kompromisszumot.
- Tartalmi kérdésekben nem kötök, de attól, hogy nem sárga pöttyös bögre van az asztalon, hanem kék csákó, mert a bögre az drága, vagy hogy nem lehet a napsütötte búzamezőn forgatni, hanem csak erdőben és esőben, attól nem kapok a torkomhoz.
- Mennyire ragaszkodtál a forgatókönyvhöz?
- Azt tudtam, hogy a történetnek honnan hova kell eljutni, és mik a kulcsjelenetek, amiket úgy kell felvenni, ahogy meg vannak írva. Amúgy bele lehet írni a forgatókönyvbe, hogy: a főhős derűsen átballag az albán – görög határon, de az még csak azt jelenti, hogy majd valahogy átmegyünk azon a határon. Hogy hogyan, azt majd meglátjuk. Az a fontos, hogy az ember állandó készenléti állapotban legyen. Dokumentumfilmes mentalitás az adott helyzetben azonnal felismerni, mi a fontos, mi az, amitől majd arról szól a jelenet, amit akartunk, előre kidolgozni ugyanis nem áll módodban. Arra az anyagra, közegre kell rátapadni, amiben zajlik a történet. Ilyen szempontból nagyon kockázatos volt olyan helyszíneket beleírni a forgatókönyvbe, ahol nem éltem, nem is jártam sosem. Ezt csak nagyon profi munkatársakkal lehet megcsinálni, akik félamatőr körülmények között is üzembiztosan létrehozzák azt, amit elterveztünk.
- Odaértetek az albán – görög határra , és gyorsan papírra vetetted, hogy mit szeretnél ?
- Nem vetettem papírra, mert szakadt az eső, a gyártásvezető, Kormos Andrea írta a szkriptet, ami elázott, és soha többet nem tudtuk elolvasni, hogy mi volt a csapószám. Ezen kívül ronggyá ázott a kamera, Jancsó Nyika, és az egész stáb, a görög határőrök nagyon kiabáltak, hogy nem, oda nem lehet nézni, és akkor mondtuk, indulj el Eduardo, nem baj, hogy esik az eső, derűsen ballagjál, majd utána megtörölünk.
- Amikor egy ilyen rögtönzött jelenetet visszanéztél, előfordult, hogy úgy érezted, jobban is meg lehetett volna oldani ?
- Soha nem az igazán válságos helyzetekben. Azt, hogy lehetett volna jobban is, vagy másként kellett volna olyankor érzi az ember, amikor volt ideje gondolkodni. Akkor tehetsz szemrehányást magadnak, ha volt lehetőséged megfontoltan dönteni, és rosszul döntöttél. De éles helyzetben gyorsan kell cselekedni, valahogy mindenki a lehető legjobbat hozza ki magából. Mert tudom, hogy most muszáj jót csinálni, mert nem lesz lehetőség ismételni. De hát ez a mulatság az efféle munkában.
- Sejtetted, hogy ilyen sikeres lesz a Chico Karlovy Varyban?
- Nem lehet előre kiszámítani, hogy egy filmnek milyen lesz a fogadtatása. Amikor befejeztem, nem tudtam, hogy milyen lett, csak azt, hogy mi mindent nem sikerült megcsinálni. Amikor rajtam már nem múlt semmi, és leadtam a kevert hangot a laborba, akkor megittunk egy pohár pezsgőt egy barátommal az Európa presszóban, és azt mondtam: Kész a film, megvan. Akár sikere lesz, akár bukik, a legtöbb, ami velem történhetett az az, hogy megcsináltam. A Karlovy Vary-i díj már csak a rumosmeggy a tejszínhab tetején.
- 1. Chico - Forradalmár határok nélkül - beszélgetés Fekete Ibolya rendezővel
- 2. Chico (szinopszis)
- 3. Chico - díjak, fesztiválokrn (referencia)
1-1 / 3
