Cinefest: Bevérzett szemekkel
Zsűri-napló
Jelentem: megnéztem mindent. A fesztiválra nevezett összes filmet, azaz mintegy 90 alkotást néztem meg az elmúlt négy nap folyamán, be is zombultam rendesen tegnapra. Na de menjünk csak szép sorjában.
Az előredolgozás során a Cine-Mis kft irdájában nézzük a filmeket DVD-n, néha a Diákzsűrivel közösen akár tízen is bezsúfolódunk a szobába, néha egyedül üldögéltem a kanapén. A DVD formátum legnagyobb hátulütője a régiókód, számos tengerentúli alkotást nem tudunk lejátszani, ilyenkor marad a koliszobák kellemes emlékét idéző körülült laptop - az Impresszóban, a Pannónia szálló éttermében, vagy a Celluloid Workshop vágószobájában.
Merthogy idén is van CW: idén is négy fiatal filmes kapott lehetőséget, hogy a rendelkezésre álló négy tekercs 16 mm-es film segítségével megvalósítsa egy filmtervét. Bredár Zsolttal, a Hangár című film vágójával sokat raboskodtunk együtt a Cine-Mis irodájában: elmondta, hogy mennyire jó Géczy Dávid filmje, amivel még az MMK-hoz is pályázott. A film nem, a mégis-morál azonban nyert: a CW segítségével a kért összeg töredékéből mégis összehozta. A másik három filmről ő sem tudott semmit, de kérte, hogy írjam le, hogy szombaton levetítik mindet a Művészetek Házában, valamint jövő hét csütörtökön a Bem Fél 10 Filmklubjában is, ahol Réz András elemzi majd őket. Jó lesz biztos.
Pálfi már szerda este csatlakozott hozzánk, és rögtön előállt az a szörnyűséges helyzet, hogy míg mi blokkonként haladtunk, azaz szerdára már döntést tudtunk hozni az nagyjátékfilmes és a kísérleti filmes felhozatalról, addig Pálfi a teljes versenyprogram felét látta. Gyorsan kcseréltük a rendelkezésre álló hard diszkeket, hogy tudja folytatni a megkezdett munkát - azaz szállodai szobájának magányába száműztük. Nem is láttuk sokat ezután, de csütörtök estére felkészülten érkezett meg a vacsoraasztalhoz, és megtette tétjeit.
Évekig Diákzsűriztem, tudom milyen nehéz öt embernek megegyezni egyetlen film felett. Nekünk tíz kategóriában kellett díjat kiadnunk, és sokkal-sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Nem akarok nemzetkarakterológiai fejtegetésekbe bocsátkozni, de biztos hogy jelent valamit az, hogy Jens és Guro egy nyelvet beszél (merthogy a dán és a norvég ugyannak a nyelvnek két dialektusa - esse tudtam), szemlátomást megértik egymást. Nekem volt egy-két szemösszevillanásom Massimoval, de egyébként nagyon különbözően állunk hozzá a filmezéshez. Nyilván ez volt a koncepció, ezért raktak össze minket ebben a formában, de azért mi is meglepődtünk, amikor gyakorlatilag teljesen különböző toplistákkal érkezünk a megbeszélésekre és a végén gyakorlatilag nem az általunk legjobbnak ítélt kapja meg a díjat, hanem egy olyan film, amelyben mindannyian egyet tudunk érteni.
Úgyhogy ha most közreszemlére bocsátom a saját személyes toplistámat, azzal semmi esetre sem szellőztetem meg a díjakat. Vagy igen. Hagyj ködösítsek már egy kicsit.
A legegyszerűbb döntés számomra a dokumentumfilm lett volna: egyszerűen annyira utáltam az összeset, hogy nagyon könnyű volt megnevezni a kedvencemet. Hosszú ideje minden nyáron eltöltünk egy hétvégét Kőszegen a barátaimmal. Tudtam róla, láttam, hogy a zsidó hitközség hiányában vannak problémák a zsinagógával, de olyan szintű abszurditásra, amit Gellér-Varga Zsuzsa feltár a Zsinagógát vegyenek! című dokumentumfilmjében, végképp nem számítottam. Nemcsak a személyes indíttatásból volt megrázó számomra a film, hanem mert profi volt az álláspontok ütköztetésében: mindenkinek igaza van, mindenki a másikat hibáztatja, és mindeközben mindenki hibás.
Az animációs blokkot is előre meg kellett tekinteni, a régiókódos téma folyamán nem egyszer a körbeült laptopokon, ami nem a legszerencsésebb a leglátványosabb műfaj esetében, de hát ez van, ezt kell szeretni. Imádtam a Lupe i en Bruno humorát, szellemességét és látványát, a Pik a Nik bárgyú történetéhez kapcsolódó lenyűgöző és bámulatos technikát. Homok és müzlianimáció, ilyenből sincs ám sok! Katt ide! Kedveltem még a spanyol Surgery című kisfilmet is, bár nem egy fesztiválgyőztes alkotás, de nekem nagyon tetszett a technikája, és az egymásba ágyazott történetek. Ide nézz!
A fesztivál erőssége kétségkívül a rövidfilmes felhozatal. Amilyen gyengén indult a hét, olyannyira felpörgött a végére: álljon itt a kedvenc kisfilmjeim listája. Amiért érdemes volt eljönni Miskolcra: az ártatlan gyermeki tekintetekért, akik nehezen megszerzett üveggolyóik árán szerzik vissza a játszóterüket a csöviktől (For a few marbles more), egy elragadó kisfiúért, akinek minden vágya, hogy megcsókolja Mariát (Before and after kissing Maria), mert végre láttam, hogy milyen lehet egy emoval egy háztartásban élni (Happy after tomorrow), és megleltem Polgár Tamás lengyel változatát is, aki valami döbbenetesen nagyon alakít a Melodramat című filmben,és végül, de nem utolsósorban, mert láttam, milyen lenne, ha gyárstruktúrában kellene elküldeni egy e-mailt, ahol Firewall asszonyság kikapdossa a futószalagról az Enlarge your penis tematikájú emaileket (Telematic heroes).
Itt voltak még a magyar kedvenceim is: a tavalyi Celluloid Workshopon készült Egy szavazat, a Nagy Bandó novellájából készült Szalontüdő, és persze az időutazós thriller, az Előbb-utóbb is. Itt volt a filmműsök által készített szkeccsfilm, a 8, amelyben voltak gyengébb meg erősebb darabok, de én kifejezetten utálom a szkeccsfilmeket, úgyhogy elfogult vagyok. Nagyon tetszett viszont Reisz Gábor munkája a kézfejekkel meg cigisdobozokkal.
A zsűriből csak én szerettem a csavaros szerkezetű Bad Dreams-t, mert többször is nagyon megijedtem rajta, és A tooth for an eye című filmnél is jónéhányszor felszisszentem, de aztán a Machine tette fel az i-re a pontot, amiről asszem elég, ha annyit mondok, hogy Shinya Tsukamoto Tetsuo című filmjének a női változata. Tudjátok, a fúrógépes. Na itt most daráló van.
A legdurvább darabokat sikerült csütörtök késő esti vetítésre összezsúfolni, így szétnyílt agyakkal, ledarált nemi jellegekkel, megerőszakolt meztelen nőkkel zártam az estét, és mivel gyakorlatilag az egész fesztiválvendégsereg rohant, hogy elérje az utolsó tapolcai buszt, beleértve a hálótársamat is, így a tök üres belvárosban bandukoltam hazafelé egyszál magamban. Jól bezártam az ajtót, és azzal a megnyugtató érzéssel tértem nyugovóra, hogy mostmár nem kell végre filmet néznem, már csak a döntés van hátra.
Amiről meg nem beszélhetek, majd szombat este jól kiderül minden.
Most elszaladok enni, aztán teszek be képeket is.
