Dániel Ferenc elment

(1937-2010)

Nincs másik (nyaksál)


Már soha nem fogok rájönni, kire hasonlított. Valamelyik tengermelléki ország - feltehetőleg olasz - színészére, sanzonénekesére, netán szövetségi kapitányára a hatvanas vagy a hetvenes évekből nyilván, ez nem vitás. Ennél tovább soha nem jutottam; mint egy szó a nyelv hegyén, az alakmás fényképe a képzelet és az emlékezet előhívóvizéből minduntalan felbukkanni készült, ám a felszínre bukkanás előtti utolsó pillanatban ismét alámerült. Nem fogom tudni befejezni ezt a fantáziamunkámat (sem), ráadásul teljesen fölösleges volna; mire a hasonlítgatási kényszer, a reflex, a rutinjáték?! Ő Dániel Ferenc volt végérvényesen. Ez rajtamarad megmásíthatatlanul.  

Nincs tovább töprengésre idő, a helytelenkedésnek vége, tehát és ellenben megkockáztatható, hogy Dániel Feri fanyar eleganciájához, lezser öntudatához, korpulens hiúságához, amely, ugye, miként rendkívül eredetien mondani szokás, a lényéből fakadt, hozzátartozott egy nyaksál. Ezt persze jelképesen mondom, nem láttam rajta ilyet sosem, jelképesen, ám határozottan, ugyanis Feri a bohémságnak azokkal a jegyeivel bírt, azokat bírta, azok bírták őt, ami alatt itt a műveltséget, mindközönségesen és egyre kevésbé magától értetődőn a kultúrát gondolhatjuk. Az abban pácolt emberi példány méltóságát. Meg persze azt, hogy ő ugyan „óvatos duhaj” volt, alkatilag az ún. éjszakát, vagyis azt, ami ehhez tartozott, vulgo: az egész „bohémiát”, szeretettel követte, türelmes-kíváncsian üldögélt parányi ásványvizes palackjai fölött, amikor már javában állt a bál; forgott a csillár, szónokoltak az alkalmi rétorok.  

Tékozlóan sokat tudott, noha nem tékozolt. Habzsolta, minden zsigeri alkatrészével érezte és élvezte a könyveket, a filmeket, a zenét. A színházat. Miközben ott volt az egyszerre az enerváltságról és a vitalitásról tanúskodó nyaksál, félre-, ám nem elvetett mozdulat, ami meg arra figyelmeztetett, hogy nem kell semmit oly halálosan komolyan venni; csinálni kell, és jól kell csinálni, de hanyatt esni nem ajánlatos. Aztán persze jó néhányszor hanyatt esett. Fantasztikus, szenzációs! Áradozásban sem volt akárki, igaz, spórolósan, beosztóan hagyta elragadtatni magát; rövid felsorolás kellene ide, ellenben mégsem lennék igazságos, ha belekezdenék. Megpróbáltam; több lett a név, a társulat, az előadás, mint ahogy Feri „menüjére”, konyhafőnöki ajánlataira emlékeztem, viszont a több már azt jelenti, valaki, valami kimaradhat, esély mutatkozik a méltánytalanságra.  

Az a nyaksál azonban nem csak erre intett, arra intett, hanem amarra is, ahol a kisördög lakik, ahol a kérlelhetetlen kritikus, hovatovább a szangvinikus intrikus, neadjisten az örök csibész kekk. Első pad a Karl Kraus-osztályban; nagy iskola. Mert a párás tekintet sem tekintet többé, ha elvéti tárgyát; Dániel Feri nem volt könnyű ember, nyaksáljának ráncaiban a hetykeség csakúgy hullámzott, ahogyan a szenvedélyes távolságtartás lapult, a berzenkedő tempó feszült, miként a gyanakodó perspektíva bujkált hasonlóképp. Nem kedvelte a művészi kiszámítottságot, a kényelmet, a lejmista játszmákat. „Ne viccelj”, kezdte ilyenkor összemérhetetlen orgánumával a megsemmisítő mondatot, és én tudtam, hogy lesz időm legalább két cigarettára.

Egy eléggé szekánt minőségi ellenőr tesztelte ebben az országban kb. ötven éven át a művészeti szcénát; ismert mindent és mindenkit, zsebében volt a pikk ász és a tök alsó, szemlézte és építette maga nemkülönben, mert ugyan a google nevezetű adat-méhkasban igen szerény számú és szűkszavú közlemények őrzik teljesítményét, de bízzunk most (is) a hagyományosabb formákban; abban például, hogy a Magyar Rádió archívumában erre a hívó szóra: Dániel Ferenc, sorban ugranak ki a tételek – csak ötletszerűen - Petri György verseitől kezdődően Esterházy prózáján át, Bodor Ádám munkásságát érintve, Péterfy Gergely epikájáig és Beckett és Musil szövegeiig és, és, és – felsorolhatatlanul. Megannyi hangjáték; elképesztő beleérzéssel és invencióval megszólaltatott magyar és külföldi irodalom. Állandó, tettre kész, izgatott figyelem. Jóllehet az imént, amikor rákattintottam a rádió online-verziójára, egy árva megjegyzés, annyi sem adott hírt annak az embernek a haláláról, aki a leghűségesebb ehhez az intézményhez volt; a hetvenes években rúgták ki innen politikai okokból (mert Dániel Feri – jaj, majdnem elfelejtettem: a kilencvenes évek legelső éveiben az egyik legkiválóbb lapot, a Hiányt is szerkesztette – mindig az igazságosság és a szolidaritás pártján állt, nyíltan és bátran, mialatt nem hivalkodó-hősiesen), majd a kilencvenesek elején folytathatta megint egészen nyugdíjazásáig azt, amire páratlan tehetsége kalibrálta.

Nem cél ahelyütt végigblattolni ezt az életpályát; a filmvilágos esszékre, a színpadi és filmes forgatókönyvekre és a rendezésekre, mindenre rávakuzni; voltaképp nincsen cél egyáltalán. „Pusztán” mondatok vannak és maradtak egy személyről és személytől, aki az utolsó nagy bölények egyike volt, művével és sorsával osztozott ennek az országnak minden nyomorúságában és nagyszerűségében; volt benne köszönet, csalódottság, gúny, irónia, emelkedettség, elesettség, empátia. Barátság.

A végén pedig, ahogyan arról havi rendszerességű telefonjai, bár nem kimondva és panaszkodva, mégis hírt adtak, a végén egyre jobban elunta, elfáradt. Monológjai egy öreg Hamletét idézték; mindent látott már, és sokkal többre, nekem úgy tűnt legalábbis, nem volt már kíváncsi. Valahogy elment a kedve. Van ilyen. Addig precízen gondozott betegsége felülkerekedett rajta. A halál rettentően megpróbálta, mielőtt végzett volna vele.

Álzárlatul álljon itt az egyik legszebb végső főhajtás: Esterházy Mészölytől búcsúzó sora:„Ha élne, kis megvetéssel nézné a búcsúztató írásokat, de nem él, meghalt.”

(Dániel Ferenc búcsúztatása augusztus 27.-én délután negyed 4-kor lesz  az Új Köztemető szóró-parcellájában.)

Jánossy Lajos