Dokufilmes vita 2.
Arccal a ma felé
Zalán szerint a versenyben szereplő dokumentumfilmeken az látszik, mintha készítőjük nem gondolna arra, hogy filmet csinál, és nem vesznek tudomást arról, hogy az lehet film, ami képekben beszél. A mezőny darabjai emiatt kevésbé voltak filmek, az operatőri munka sokszor trehány volt és összehányt, a készítők látszólag azt sem tudták honnan kell felvenni egy jelenetet. Az is elhangzott, hogy bár a digitális technika révén bővül a potenciális filmkészítők köre, de a digitális kamerát is meg kell tanulni használni.
A dokumentumfilmek hibájaként rótta fel Zalán, hogy az volt a benyomása, mintha az operatőr a felvételek készítésekor járt volna először a helyszínen. Így viszont nem lehet közvetíteni a nézők számára azt a teret, az embereket, a világot, amit be szeretne mutatni, mivel maga is idegen a terepen. Márpedig a dokumentumfilm arról szól, hogy valaki ismeri a helyszínt. Mivel a formában megmutatkozik a téma ismerete, ismét oda jutunk, hogy a filmek nagy része formailag élvezhetetlen.
Ezen felül oda kellene figyelni a film választott szemszögére, ugyanis Zalán szerint a legizgalmasabb az, ha a dokufilmes mikro- vagy makro-nézőpontból közelít témájához. Ezzel szemben az itteni filmek a kettő között állnak, emiatt a filmek sem szélesebb jelentéseket, sem emberi drámákat nem tudnak közvetíteni. A múlttal való szembenézés nagy dokumentumfilmes vonulata enyhülőben van, de a múlt helyett nem nyomakszik be a jelen. Vissza kellene hozni azokat az emberi drámákat, azokat a problémákat kellene megragadni, amikkel ha kilépünk az utcára rögtön tele lesz a hócipőnk.
Surányi András filmrendező, az előzsűri tagja egyetértett Zalán Vincével abban, hogy a mesélés technikája nem tökéletes. Ezáltal a dokumentumfilm állításai pontatlanokká, és ezáltal félreérthetőekké válnak, és olyan filmek készülnek el, amik ártanak annak, akiről szólnak. A szemlén szereplő filmek ráadásul egy szűk keresztmetszetét képviselik csak a dokumentumfilmeknek, ami nagyjából az MMA által támogatott filmekből áll. Surányi szerint a dokumentumfilm helyzetén az javíthatna, ha a műhelyeket életben tartanák, illetve a filmek elkészítése előtt is lenne párbeszéd, és ha egy félkész terv zátonyra fut, akkor ne kelljen belőle minden áron filmet forgatni. A zsűri szempontjairól annyi derült ki, hogy a szubjektív ítéletek mellett előnyben részesítették azokat a filmeket, amik formailag is képviselik azt, amit el akarnak mondani.
Kiss Róbert, a Két fillér - hét krajcár című televíziós riport alkotója megköszönte Zalán beszámolóját, mert a dokumentumfilmezés elveiről szerinte is beszélni kell. Felvetette például a hazai dokumentumfilmes hagyomány – mely szerint nincs szebb annál, mintha egy ember beszél és őszinte – és az amerikai, a narrációt előnyben részesítő elbeszélési forma szembenállását, és a kettő közötti választás kérdésességét. Ezzel kapcsolatban megfogalmazódott a kérdés, hogy mi a mai modern dokumentumfilm. Ugyanakkor rávilágított annak a helyzetnek az abszurditására, mely szerint szinte kizárólag az MMK kuratóriuma által támogatásra érdemesnek talált filmeket, és ezáltal közvetve az MMK kuratóriumának munkáját vizsgáztatja a zsűri.
Az MMK dokumentumfilmes szakkollégiumának jelen lévő elnöke, Ungváry Rudolf erre válaszolva elmondta, hogy a kuratórium által támogatott filmek minőségéért nem vállalhatja a felelősséget, mert ők nem a kész filmekkel, csak a pályázatokkal találkoznak. Ezt követően a résztvevők főleg a többek között az ORTT és az MMK által nyújtott anyagi támogatások visszásságait tárgyalták, majd különösebb konklúzió nélkül hagyták el a helyszínt.
