Dokumentumfilmek -- versenyhelyzetben

Agy, szem, fül, szív

Három megjegyzés kívánkozik élménybeszámolóm elejére. Az egyik technikai: a dvd-hordozón benyújtott filmek többségének megtekintése nem csekély problémamegoldó képességet kívánt. Az hagyján, hogy képeik kockásak voltak, elvégre elvárható némi képzelőerő a bírálótól (a nézőtől nem!). A nem gyári minőségű dvd-k lejátszása maga volt alapvetően a probléma - beindult a kinek-min-sikerült-lejátszania társasjáték (nálam a számítógép jött be). A másik adminisztratív: akadnak rendezők, nem kevesen, akik újra nevezik a korábban versenybe nem került filmjüket. A rekord eddig egy háromszor nevezett film volt. Akadt olyan alkotás is, amelyet új címmel, évszámváltoztatással, három perccel rövidebben adott le a rendezője, legnagyobb sajnálatunkra így sem tekinthettük új alkotásnak. Ezek a filmek automatikusan kiestek a versenyből. A harmadik megjegyzés formai: a televíziós riportfilmről egyre szélesebb körben gondolják, hogy dokumentumfilm volna, holott nem az. A határok nehezen megvonhatók, számos közös pont van a két műfaj között, de egy komplett külpolitikai adás a televíziós műsor logójával egy szakszervezetről a legengedékenyebb definíció szerint sem tekinthető dokumentumfilmnek.

Egyetlen közös nevező a munkák között mozgókép-mivoltuk volt, a versenyeztetés ezért normatív alapokon történt. A módszer előnye nézőcentrikussága: mintha az ember a televíziócsatornák között válogatna, melyik is érdekli. Az ömlesztett zsűrizés védelmére hoznám föl, hogy a filmek esetenként nagyon nehezen kategorizálhatók Aztán, ha a téma elég érdekes, jöhetnek a valóban szakmai szempontok: választott témájához és műfajához képest hogyan teljesített a "versenyző". A lista összeállítása már szinte automatikus volt, mert az általunk versenybe javasoltak sajnos nem voltak számosan. Munkánk bírálata, ellenőrzése idén szerencsére lehetséges, mert a filmszemlén az összes nevezett dokumentumfilmet levetítik.
Nagyon szerteágazó témájú filmek találkoztak és ütköztek az ömlesztettség miatt. A teljesség igénye nélkül: környező vagy távoli országok problémái (délszláv háború, romániai nemzetiségi feszültségek, svájci-magyar óvónő, spanyol polgárháború, keletnémet 56-osok, kolozsvári tehéntartás, Solidarnosc stb) vívtak festő-, szociológus-, pszichológus-, költő- és szobrászportréval, az 56-os filmek a szocio-, azon belül a hajléktalan-témával, a történelmi oknyomozás az ipar elsorvadásával, a zsidó identitáskeresés a holokausztról való megemlékezéssel, de volt drogos film is, és egy örökbefogadás érzékeny bemutatásával is megismerkedhettünk. Elmondható, hogy a korábbi évek gyakorlatához hasonlóan talán csak a legtöbbször kimaradó gazdagok hiányoztak a palettáról. Az alábbi részletesebb beszámolóban a könnyebb tárgyalhatóság érdekében csoportosítottam az általam látott filmeket.

Ügyek

Litauszki János Cérnaszálon

A filmek tematikában mutatták mindennapjainkat, de amit a publicisztikai réven nyertünk, elveszítettük sajnos, idén is a filmes ábrázolás vámján. Ami a legfájóbban hiányzott, az a kép és a dramaturgia voltak. Kézenfekvő volna, hogy az esemény(ek)et személyes történetekben mutassák meg, sajnos ilyet keveset láttunk. Mintha az esemény, a bemutatandó téma fontossága elfedné azt, akire vonatkozik, az információ lenyomja az érintettet. A rendezők számomra érthetetlen okból hagyják figyelmen kívül magát a nézőt ezzel a dramaturgiai mulasztással. Egy vagy több (de háromnál nem sokkal több, mert nem lehet befogadni sem, ábrázolni sem) személy történetén keresztül a nézőnek köze lehetne magához az eseményhez. Tegyük hozzá rögtön, hogy Almási Tamás, az empatikus követő dokumentumfilmezés egyik legjobbja idén nem szerepeltetett filmet, nagyon hiányzott. Láthatjuk azonban a szemlén Litauszki János Cérnaszálon című filmjét, amely a Magyarországon minimálbérért dolgozó ukrajnai lányok mindennapjairól tudósít finom érzékenységgel, csak néha megzökkenő dramaturgiával. A forgatás idején zajlott a narancsos forradalom, ami a magán-történeteknek politikai-történelmi mélységet adott.

Akadtak filmek, amelyekben a téma önmaga ellen dolgozott, annyira túlreprezentált. A rendszerváltozás óta ilyennek tekinthetők az 1956-os forradalmat és utóéletét, külföldi visszhangját feldolgozó filmek. Ezek többnyire riportfilmek, vagy "rádiójátékok" archívokkal, még gyakrabban anélkül. Idén is sokan választották a "beszélő fejes" megoldást, amelynek csupán egyik oka érzésem szerint a pénzkímélési szándék. A látottak alapján azt kell mondanom, az esetek többségében nem elég egy kamera, néhány beszélő. Az interjúalany mondanivalója filmes eszközök nélkül akkor szögezi a székhez a nézőt, ha az, amit a beszélő mesél, nagyon érinti. 1956 a mostani túlbeszéltség miatt nem tartozik ezek közé a témák közé. Más esetben nem maradhat el a szerkesztés. Az egyik legnehezebb dramaturgiai feladat figyelmet kelteni az egyes ember iránt, aki csak ül és többnyire magáról monologizál. A párbeszéd dinamikáját talán azért nem állítják csatasorba, mert akkor végképp semmi nem különböztetné meg az állítólagos dokumentumfilmet a stúdióbeszélgetéstől.

Dramaturgiai nehézség még az is, ha túl sok ember ül és beszél. A néző összezavarodik, ha nem irányítja figyelmét olyan finomszerkezet, ami a jelenséget/eseményt az egyes mondanivalók mozaikjából követhetően rakja ki. A sokszereplős filmnél a szerzők általában azt is elvárják a nézőtől, hogy elsőre jegyezze meg a beszélőt, nem írják ki a nevét az ismételt megszólalásakor - megvallom, nekem jegyzetelnem kellett, ki kicsoda, a néző sajnos nem fog... A kínosság érzését fokozta, amikor a rendező és esetleg a dramaturg megpróbálta megmozgatni a szereplőt az egykori történések helyszínén, hogy ne legyen annyira statikus a képi világ. A legtöbb esetben a technikai, egyéb nehézségek (mikrofonba fújó szél, járműforgalom, nem várt események) gyakran lehetetlenné tették a befogadást. Ha lehetett látni és hallani, akkor az volt a baj: home video. Mert mit lehet mondani. Csak a kívülállónak nem annyira átélhető és megfogalmazható tényeket. Innen jöttek, oda lőttek, itt állt akkor ez a ház, de már nincs meg, hasonlókat. A személyes tragédia a mesterséges körülmények miatt ott reked a mélyen felkavart elbeszélőben, s ebben az esetben még az elszántan kitartó néző is csalódottan kívül marad a filmen. Ha még ehhez dal is társul teljes filmidőben ütőhangszeren, akkor a néző nem csak becsapott, egyenesen agyrobbanás fenyegeti....

Lakatos Róbert Moszny

A második leginkább túlreprezentált téma az "édes Erdély". Többnyire kincstári, a "sebek behegednek, mindenki megbocsátja a múltat, legyünk megértőek, jók egymáshoz" szemlélet uralja a feldolgozásokat. Mintha az olyan könnyű volna.... Czencz József Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek című filmje nagy esélyes volt a versenybe kerülésre, mert megértően viszonyult egy, a nem megfelelő interpretációk miatt szomorúan közhelyessé koptatott nagyon fontos mondandóhoz. Vannak ugyanis, nem is kevesen, akik nem tudják megbocsátani a múlt fájdalmas eseményeit a másik népnek. A mai napig nem tudták földolgozni, érthető módon, mondjuk azt, hogy a szemük láttára ölték meg a hozzátartozójukat. A tragédiák árnyéka a máig nyúlik. Nem szabad eltagadni, hogy a megbocsátás gesztusára nem mindenki képes. A valóság a legritkább esetben fekete-fehér, akkor sem az, ha úgy kommunikálhatóbbnak tűnik. A dokumentumfilm egyik feladata az árnyaltság, az összetettség ábrázolása volna. Mert film, nem pedig ítélőszék vagy propaganda a jóság érdekében.  Hatásos ellenpontja volt az "édes Erdély"-ezésnek Lakatos Róbert Moszny című filmje. A film főhőse Erdély fővárosában, Kolozsváron teheneket tart. Mintegy mellesleg, egy egykori beosztottja félmondatából derül ki, hogy műszaki vezető volt a gyárban, emeletes háza volt, s lám, hova jutott. Ez is rendszerváltó film, de finom eszközökkel, szájbarágás nélkül. Jó volt látni a különcség varázsát, s azt, az emberek milyen természetesen élik a „román-magyar együttműködés”-t: román ember biztatja Mosznyt, ne adja föl, dacoljon a teheneit elvenni akaró - természetesen román, de ennek itt semmi jelentősége - hivatalossággal. Román ember szállítja el aztán az idős férfi állatait is. Emberek élnek együtt, a mindennapokban, nem jelszavakban és elvárásokban. Buglya Sándor Bánya utca címe filmje jól szerkesztett riportfilm egy romániai faluról, ahol a bánya bezárásával megszűnt a jó világ, az emberek abból tartják fönn magukat, amiből tudják. Érdekes karaktereket mutat meg jól, humorral esetenként, ami a legtöbbször segíti a befogadást.

A harmadik leggyakrabban bemutatni kívánt témakör a szegénység, a hajléktalanság és a hozzá tartozó szociális munka. Nehéz megmutatni. A filmes és a filmezett között szakadék tátong, amit a filmes nem tud, a hajléktalan nem akar áthidalni. Füredi Zoltán antropológus-rendező Villanegyed (1997-2003) című filmje mutatott számomra olyan hozzáállást, ami az egyik út lehet a megmutatáshoz. A filmes nem alászáll, hanem saját személyét viszi a történetbe. Együtt dolgoznak. Barátok. A másik a Salamon András-képviselte viszonyulás: ő rendező, csak annyira folyik bele az eseményekbe, amennyire szükséges. Mindkét módszer eredményezhet jó filmet. A legkevésbé a "társadalmi érzékenység", a szentimentális jó szándék célravezető filmkészítéskor. Sérelmek, tragédiák sorozata a hajléktalan negatív karriertörténete, érzelmek, indulatok kavarognak benne. Vagy látlelet készül (Salamon), vagy valóban szóba állnak a filmesek a hajléktalannal (Füredi). Ha a rendező igyekszik megérteni a hősét, miközben szándéka dacára nem képes, a legtöbbször közhelyes és hamis lesz a munkája. Alkati kérdés, a rendezőnek kell eldöntenie, ő mit tud.

B. Révész László - Diogenész hordót keres 1-2

Idén B. Révész László – okosan - hajléktalan értelmiségieket mutat be, hozzájuk könnyebb azért a viszonyulás. Filmes és szerkezeti hibái dacára értékes munka. Élet-film, tanulsággal: odafigyelés nélkül nagyot lehet zuhanni, erő és ész kell a kapaszkodáshoz, ami a nézőnek is alapvető tapasztalata, rögtön köze van hozzá. Ebben a témakörben versenybe került az Otthonom, Tarnabod is, ami példa arra, hogyan lehet mellészerkeszteni egy anyagot. A film televíziós riport, nem dokumentumfilm, műfaját tekintve nem várható el tőle, hogy érzékeny legyen a finomabb rezdülésekre. Nem tudja fölvállalni, nem is dolga. Nehéz érvelni ellene vagy mellette, hiszen olyasmit mutat be, ami nagyon fontos. A film tétje a hajléktalanok önálló életre való képessége. Tarnabod községben néhány kiválasztott, arra alkalmasnak tartott hajléktalan család házat kapott, rengeteg segítséget, s lassan engedte el őket a szeretetszolgálat, egy ponton túl maguknak kellett volna boldogulniuk. A néző a válaszokat, a történéseket mintegy a riport ellenében kapja meg a mellékesen felvillanó képekből, egy-egy gesztusból. Nem volt célja a filmnek a romakérdés megmutatása, a szeretetszolgálatos Jánossal veszekedő roma asszony jelenete mintegy véletlenül a nem hajléktalan szegények önmagukra záruló önsajnálatának természetét mutatja mégis. Az ésszerűség érvei leperegnek az asszonyról, hiába mondja János a saját házakba költöztetett hajléktalanok ellen perelő nőnek, hogy a tarnabodiaknak is, neki személy szerint is sokat adott a szolgálat. A frusztráltság kínjait talán egy összkomfortos kastély sem tudná enyhíteni.

A kisebbségi-etnikai filmek a legtöbbször ugyancsak az elkötelezettségtől, a segíteni akarástól csúsznak el. Ebben a témakörben is a kincstári feladat-teljesítés uralta idén is a mezőnyt. Érzékeny, ezért érdemben alig feldolgozott téma a hazai zsidóság, cigányság üldöztetése, jelen helyzete. Alighanem filmesnek és filmezettnek is jobb volna, ha ebben a témakörben is a jól megismert bemutatandó ember állna a középpontban, nem a téma. Kiss Róbert Két fillér - hét krajcár című televíziós riportja azért érdemes a figyelemre, mert olyan kezdeményezésről ad hírt, amellyel propagálhatja az egyéni megoldásokat hivatalos keretek között. Egy önkormányzati ügyintéző, Irénke rádöbben: a romák fel tudnák venni a "szocpol"-t, jobban élhetnének, ha volna "önerejük" hozzá. Kiskunhalason az önkormányzat segít az önerő megteremtésében. Vannak lehetőségek, csak odafigyelés, segítőkészség, egyéni döntések kellenek a kihasználásukhoz.

Forgács Péter - A fekete kutya

Témáját tekintve a mezőnyön kívül áll a spanyol polgárháborús archívokat felhasználó El perro negro. A fekete kutya a Forgácstól megszokott műgonddal, végiggondoltsággal, motívumgazdagon és szépen megformált film. Forgács módszere ez esetben is jól működött. Minden részletében profin megformált alkotás a zenétől a dramaturgiai súlyozásig. Szakmai érdemeit tekintve toronymagasan emelkedik ki a "versenyzők" közül.

Témájuk fontossága dacára nem kerültek versenybe a délszláv háborút felderíteni kívánó filmek, amelyek jobban-rosszabbul elkészített televíziós riportok.

Arcok

Filmes portrét nehéz készíteni. Akkor sikerül igazán jól, ha a filmes és a bemutatni kívánt személy egyenrangú párbeszédbe tud kerülni egymással. Ezen a területen is sok muszáj-munkát láttunk egykaptafás dramaturgiával: a bemutatni kívánt személy beszél, amit időnként az ábrázolni kívánt személy tevékenységét illusztráló képsorok szakítanak meg. Többnyire kopognak a szavak, békés unalom ül filmen és nézőn. De hát a dokumentumfilm érdekes... Egy átütő, élénk személyiség ebbe a dramaturgiába is tud életet lehelni (A gyöngéd barbár - Portréfilm Szemadám Györgyről, rendezte Kresalek Gábor). Kármán Irén Kisember című filmje nem került a versenybe, kár, mert a kicsit csehesre hangszerelt portré a külvárosi szabóról kedves és figyelmes alkotás. Ha kategóriák versenyeztek volna, itt kéne legfőképpen megemlíteni a Mosznyt, mert alapvetően portré - hogy jó portré, mutatja a nehezen kategorizáltsága. Arcképet ad, történetet ábrázol, kisebbségi film szocio-elemekkel. Összetett és jól szerkesztett alkotás. A Hankiss Elemérről készített portréfilm hiánypótló, ambiciózus alkotás, nagy kár, hogy készítői túlságosan is fölnéztek hősükre. Popper Pétert is kamera elé ültették, vallott is, az elkészült munka képi és szerkezeti végiggondolatlanságai miatt azonban nehezen nevezhető filmnek. Ám akit érdekel Popper, ne hagyja ki a szemlén - milyen jó, hogy a versenybe nem került filmek is nézők elé kerülnek.
Történetek

Idén kevés volt. Dobray György Gólyamese című filmje sikerült a történetmesélés szempontjából a legjobban. Egy meddő párt követ a stáb addig, amíg sikerül örökbefogadniuk egy fiatalasszony születendő gyerekét. A filmes döccenőket, a jelenetek esetenkénti kimódoltságát ellensúlyozza a pár kedvessége, őszintesége. Rövid időszakot mutat be egy drogos fiatalember életéből Domokos János Kint és bent című filmjében. A téma szintén túlreprezentált, Domokosnak azonban sikerült kameratűrő, némileg ironikus, figyelemreméltó hőst találnia, a helyzetek is filmesen önironikusak időnként, ami üdítő az e témában készült oktató- és felvilágosító filmek után.

Jelenségek - életképek

Ez a témakör a kísérleti filmekkel rokonítja a dokumentumfilmet. A határ átjárható, amiből a dokumentumfilm sokat profitálhat, ha merészen alkalmazzák az alkotók. A hangulat, egy élethelyzet összetett, sűrű levegőjének képi megteremtése eredetiséget, egyéni látásmódot kíván.  A Csáki-Pálfi rendezőpáros Egerszalók című filmje életképek sorozatával mutatja meg, hogyan intézményesedik egy pici, kezdetben kisemberi élelmességgel használt fürdőhely. A mindössze 17 perces alkotás a raszteres fekete-fehér képek és a hang egymással párhuzamos szerkesztésével felvillantja a fürdőzőket, hogy aztán gyorsan továbbmenve csupán egészen picit egyénítse őket. A forma, a villanóképek az eszköz, a cél pedig a néző beszippantása a nehezen filmre vihető hangulatba. Ízlés dolga, ki vevő rá, mi azok voltunk.

Csáki László, Pálfi Szabolcs - Egerszalók

A körülbelül "fél pálya", az idei filmtermés nagyjából felének megtekintése közben és után agy-, szem-, fül-, és szív-ellenőrzést tartottam folyamatosan. Az eszem örült a témagazdagságnak, de nagyon nem volt boldog a gyakori szerkesztetlenségtől, átgondolatlanságtól. A szemem a legtöbbször sírt, vagy behunytam, mert nem volt mit nézni, vagy amit láttam, a rossz vágás, életlen kép, akaratlanul elcsúszott fókusz vagy képkivágás, nagyon szomorúvá tett. A fülemet sajnos nem tudtam elzárni a hatástól, pedig a bombasztikus, a legtöbbször nem odaillő, sokszor közhelyes (ha Párizs, akkor harmonika...) zenehasználat a jó képsorokat  is képes volt tönkrezúzni. A szívem pedig, noha a dokumentumfilmezésnek mélyen elkötelezett, a bátraké. Meg a szakmaiságé.

A szakmát annyira átható pénz-kérdést itt és most szeretném megkerülni. Meglehet, túlzottan praktikus ugyanis a hozzáállásom. Teljesen érthető, hogy a rendezők nagyot álmodnak, és csalódottak, ha csak töredékét tudják megvalósítani. Ennek dacára azt gondolom, filmet adott helyzetben, adott körülmények között kell készíteni. És abban a helyzetben kell megoldani a problémákat. Tudomásul kell venni, hogy ha pénzben ez most ennyi, akkor sajnos nem több. Méltatlan, igen, sokszor. Lehet és kell is tiltakozni. Az általam látott filmekkel nekem nem elsősorban az anyagiakból következő gondjaim voltak.

A filmek többségét áthatja a jólneveltség. A megfeleléskényszer miatt a filmesek többsége filmezés közben viselkedik. Annak a kispolgárnak készít dokumentumot, aki utoljára a 70-es években ült a magyar televízió előtt, és messze elkerülte a felszabadultabb 68-as gondolkodásmód. Egyfajta szocialista kispolgárt tételez nézőnek, aki csak bizonyos mondanivalókra, udvarias semmitmondásokra vevő. "Psszt, arról nem beszélünk"-hozzáállás szerencsétlenül kombinálva a "beszéljük meg" ál-nyitásával. Pedig az a kispolgár ma a kereskedelmi televíziókat nézi. Nem működik ma már az a szemlélet, hogy életbevágóan fontos témákat akkor is végig kelljen lelkiismereti okokból nézni, ha a filmes feldolgozás nem méltó a téma jelentőségéhez. A néző néz, és nézni akar.

Talán segítene ezen a helyzeten, ha a dokumentumfilmes nem rejtené el, tagadná meg a személyiségét. Ha végig merné gondolni viszonyát a témájához. Föl kéne vállalnia, hogy művész, akik önmagát fejezi ki. Akkor is, abban is, ha ügyet szolgál. Vagy szülessenek filmpublicisztikák, de ne hívjuk dokumentumfilmnek. A filmeseknek rosszul értelmezett szerénységgel nem szégyellniük kéne szakmájuk eszközeit, a film érdekessé tételét szolgáló filmes hatáskeltés fogásait, hanem alkalmazniuk. Kinek-kinek az alkatához illő eszközöket. Nem kertévés infotainment-bombákat hiányolok, hanem azt, hogy olyan dokumentumfilmek készüljenek, amelyek észnek, szívnek, szemnek és fülnek egyaránt jók. Ne hagyják, hogy a néző behunyja a szemét, mert úgy marad.

Aztán, ha sok jó film készül majd, még egy lépés kéne: eljutni a nézőhöz. Menedzselni a filmeket. Nem hősies petrezselymet árulni, és a nehézségeken borongani. Kapásból nekem a morva kisváros, Jihlava dokumentumfilmes fesztiválja jut eszembe. Hogy a földön is ülnek a hátizsákos tizen-huszonévesek, és áhítatosan nézik a számukra készített filmeket. És nagyon sokat nevetnek, és söröznek és vitatkoznak, mert a dokumentumfilm érdekes. Megél a piacon, muszáj neki, mert a piacra és a piacnak készül.