Felhők Cannes felett
57. Cannes-i Filmfesztivál
Az 57. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál első napjait a borús idő ellenére izgalommal vegyes jótékony derű jellemzi: az amerikai elektronikus sajtó munkatársai a Fesztiválpalotában vállra vetett kamerákkal vágnak utat a Croisette-en Brád Pittként emlegetett össznemzeti ikonjuk felé, a brit újságírók vidáman kacagnak pár félresikerült francia filmes momentumon, tudósítónk, pedig megvásárolta élete első kokain-légy napszemüvegét.
A fesztivál első napja a tengerparton lassan épülő pavilonok látványával a Közgázon rendezett állásbörzék, és a balatonfüredi bornapok hangulatát ötvözte. Hét közepe lévén az utcákat zömében az időben érkezett ázsiai filmesek és az éves rendszerességgel az üdülővárosban unatkozó sztrájktörő nyugdíjasok uralták, meg persze a több tíz kisbusznyi rendőr, akik dolog híján telefonjukkal tetriszeztek és a légitársaságos dobozkákba csomagolt „oszlató-menüt” majszolgatták.
„Elsőfesztiválozóként” kellemes meglepetésként éri az embert, hogy nem csak a sor végére, de az elejére is büntetlenül be lehet állni, mert senki egy rossz szót nem szól – kivéve az oroszokat, akik életük folyamán valószínűleg eleget álltak már sorban. A különböző színű kitűzők pillanatok alatt vállalható, ugyanakkor kimondottan nyárias kaszt-tudattal ruházzák fel a szorgos újságírót, hogy egyes pavilonokban ingyen kapható a sör, kávé, unikum (na jó, viszki), és hogy a sajtóvetítéseket a hazai gyakorlattal ellentétben szinte síri csendben ülik végig a kollégák.
Rossz neveltetésünknek és a tizenöt órás autóútnak köszönhetően az Isteni Pedro La Mala Educación című nyitófilmjének sajtóvetítését lekéstük, ezért be kellett érnünk Kore-eda Hirokazu japán rendező versenyben lévő külvárosi szocio-drámájával, a Nobody Knows-zal. A négy gyermekéből hármat lakásában bujtató, és titokban „nevelő” prostituált anya lelépésének és a csonka család továbbélésének történetét többnyire közhelyes finomságokkal, remegő közelikkel és lehetetlen plánokkal elmesélő film leginkább egy japán gyerekszínészekkel eljátszatott francia drámára hasonlít, talán éppen ezért kerülhetett versenybe. Az öt fiatal amatőr szereplő azonban olyan bűbájjal vonult végig a vetítés utáni délutánon a Croisette-en, hogy az anime-fetisiszta zsűri-elnök biztosan feljegyezte noteszába: „Fájdalom-nyalókát a gyerekeknek!”
Wolfgang Petersen nagyszabású, gigantikus-digitális ó-eposza, a Trója (franciául Troie, azaz troá, miszerint három) csütörtöki díszbemutatójának és Brád Pitt feltűnésének árnyékában a sajtó munkatársai a faló-specialistáknál szerényebb mértékű, mintegy harminc éves ugrást tehettek az időben, amennyiben megnézték a Kontroll-lal egy szekcióban (Un Certain Regard) induló Á tout de suite című alkotást, melyhez képest a fent említett japán film csehovi mélységű dolgozatnak tűnt. Benoit Jacquot rendezése a hetvenes évek közepén játszódik, szándéka szerint DV-re forgatott fekete-fehér jelenetei kiválóan egészítik ki a helyenként felvillantott archív filmrészleteket – csakhogy a történet malicki narrációval menteni próbált sablonossága jótékony feledésre ítéli az egész művet.
Brád Pitt piros szőnyeges bevonulását azonban senki sem fogja elfelejteni – a műsorközlő szerint maga Pitt sem –, hiszen az egyórás procedúra alatt végig lógott az eső lába, de csak abban a pillanatban eredt el, amikor hősünk és Jennifer Anniston felértek a Fesztiválpalota lépcsőjének tetejére.
